Dunántúli Napló, 1981. október (38. évfolyam, 269-299. szám)
1981-10-11 / 279. szám
ímpozion, 1981 Őszinte szobrok kellenek Ahogy lassan hidegebbekké válnak a napok, a szerszámok- hangja is egyre érdesebb. Hol van már a mindent magába- olvasztó, a tájat forró tégellyé hevítő, nagy nyári meleg? Most más közegbe kerülünk. Más közegbe kerülnek a szobrok is. Másképpen** láttatják önmagukat. És a szemlélődő? Befogadóképessége hűvösebb régióiból tekint a kőkolosszusokra, kőversekre, kőgondolatokra, kősugallatokra... kőbezórt üzenetekre. Maria Talgga lengyel szobrászművésznő „Lenyomat" című műve előtt állok. Az egymásba simuló puha kezek és a kemény kő kontrasztja, a ta- pinthatóvá tett gondolat intimitása és impozáns nagyszerűsége önmagát kiegyenlítő, furcsa feszültséget teremt. Akárcsak Bencsik István — egyelőre cím nélküli - félkészen is mellbevágóén hatásos műve, amely nem más, mint egy roppant - időbeli és térbeli kötöttségeiből kiszabadított — arc részlete. Méltó társa lesz a már korábban elkészült és itt látható, Európa című, Bencsik-szobor- nak. A formák — sok év utón — ismét emberközeliek. Az idén készült szobrok többsége figu- ratív alkotás. Forgó alak bon- takojik ki Szántó Margit csiszolókorongjának porfelhőjéből, apró alakok csoportja válik ki a kőből Vagif Rahman kazahsztáni művész. „És így tovább a csillagokig" című emlékműszerű térplasztikáján. Néhány lépéssel odébb Bencsik István dolgozik, aztán Maria Talaga, aki még egy művet készít. A címe.: „Kitörés". Fénynyel és vízzel szelídíti meg majd az érdes kő robosztűs hatását. Funkcióját tekintve ez a térplasztika szökőkút lesz. Nem messze innen Stanislaw Michalik varsói szobrász faragja a követ. Eléggé előrehaladott állapotban van már „Nem minden halandó” című munkája. A művészek arca, mint a lisztesmolnároké, fehér " a kőportól. Gyakran törölgetik szemüvegüket. A szabadtéri műterembe sűrűn érkeznek a vendégek. Hivatalos és nem hivatalos csoportok váltják egymást. Megpillantom Lantos Józsefet, a megyei tanácsi művelődésügyi osztályvezető-helyettesét, aki minisztériumi vendéget kalauzol. Nemcsak a művészek, az alkotótelepek irodájának vezetői, munkatársai, a „fennhatóság" is dolgozik. Aztán itt vannak a szájtáti bámészkodók. Ha valaki megszívta magát a villányi hegyekben, be-beszól a művészeknek. Vannak csendesek, valóban érdeklődők és harsányan tolakodó erősködők. Könnyű fél liter bortól nagyokossá válni ... Nézzük a munkákat. Csenkey Éva', az alkotótelepek irodájának művészeti vezetője megmutatja az idei produktumokat. Mindjárt a bejáratnál feltűnik egy hatalmas „kőasztal” -méretarányait tekintve nem kisebb „székekkel". Mathias Hietz osztrák, Jun Ohara japán és Peter Vogt NSZK-beli szobrászok közös alkotása. Óriások ülik majd körül ezt az asztalt — a szellem óriásai. A közelben csaknem mindenki megáll Rétfalvi Sándor finommívű „Gyökerek" című szobra előtt. Szépen bánt a kővel, aki azt csinálta. Nem erőszakolta rá a gondolatát. „Csupán" egyesítette vele. Elmondta a kőnek, mit akar és íme, az élettelen anyag megértette, magáraöltötte a gondolatot. A most említettek már elutaztak, akik még itt vannak, szívesen beszélnek vefem a munkájukról, a szimpozionról. Csenkey Év.a elmondja még, hogy a szimpozionok, alkotótelepek túljutottak már a kezdeti perióduson, amikor még úgymond: bizonyítani kellett a létüket. Sokan tudjuk, nem akármilyen nyomás nehezedett rójuk. Az elvárások kemények ugyanakkor eléggé homályosak voltak. Villányban is nehéz lehetett megtalálni, életrehívni és tudatosítani azt a búvó- patakszerű művészeti energiát, amelynek munkábafogása egyúttal azt a sokat emlegetett, de eléggé megfoghatatlan „műhely-szellemet” is létrehozza. Csoportok váltották itt egymást, kezdve az 1967-es, 68- as időktől, az 1971—72-es évek megújulásán át napjainkig. A törekvések persze sohasem voltak csapongóak, de a mostani időkre jellemző, stabil munka- közösségek szerveződéséhez, a jelenlegi kiváló munkakörülmények kialakításához kellett az idő, kellett az energia, a töprengés, az elszánt akarat. — Szeretnénk mellőzni a rutinszerű munkákat — mondja Csenkey Éva. — Nem számszerűen akarjuk szaporítani a szobrokat, a villányi ég alatt. A művésztelep igazi célja az, hogy a szobrászat egészének Szántó Margit a jövőjét érintő, befolyásoló munkákkal, . közreműködjön ennek a jövőnek a kialakításában. Ez persze egyre nehezebb feladatot jelent. Most egy újabb három éves fejlődési periódus közepén tartanak Villányban. Ebben az időszakban arra próbálják sarkallni a művészeket, hogy — ha individuális munkát készítenek is — ne elégedjenek meg a puszta névjeggyel. Próbáljanak meg új, önálló teljesítményt elérni, olyant, ami szervesen beilleszkedik a művésztelep gondolatvilágába, szellemiségébe. Az idén - készült munkák nagyon igényesek és • maradéktalanul megfelelnek ezeknek a várakozásoknak. A kerámia-szimpozionnal összevetve, minden kockázat nélkül meg lehet állapítani, hogy az idei év — eredményeit tekintve — a szobrász szimpo- zionon is átlagon felüli volt. Maria Talaga másodszor van Villányban. Tavaly megkezdett munkáját idén fejezte be. Most a szoborpark „közösségi területére" szánt szökőkútján dolgozik. Lengyelországban közismert és népszerű művésznek számít. Rengeteg pályázatot, díját nyert, a legjobb lengyel építészekkel együttműködve városrendezési, városépítészeti komplex feladatokban is részt vesz. — Gdanskban lakom, ott van a műtermem. Azért szeretek itt lenni Villányban, mert itt a megszokott tevékenységemtől eltérő területeken is kipróbálhatom magamat. Elsősorban kisplasztikával foglalkozom. Ebben tudom a legpontosabban kifejezni mondanivalómat, szobrász személyiségemet, örömkitöréseimet és depresszióimat. A kis szobrok intimek. Az én munkáim általában vallomások legbensőbb világunkról, érzéseimről, gondolataimról. Ilyennek érzem az itt elkészített „Lenyomat” című szobrot is, aminek a jelképes értelmében azt a „le- nyomatot" akartam rögzíteni, amit bennem a villányi periódus hagyott. Ez pedig nagyon fontos. Nem ^felületes benyomásról hanem igen mély hatásról van szó. Az itt töltött idő fényíveiben szembetalálkozhattunk a másik művésszel, összevethettük egymás művészi útjait a magunkéval. — Mit mond majd otthon Villányról az érdeklődőknek? — Csak azt, hogy el kell jönni ide, itt kell élni és legalább egy szobrot meg kell csinálni, ahhoz, hogy bárki fogalmat alkothasson erről. a művésztelepről. Bencsik István, amikor a szimpozionról és saját munkájáról beszél, a kvalitásosságra, a minőségre helyezi a hangsúlyt. Mindenki tudja, hogy egy elfogadható szobor és egy szuverén alkotás között mekkora különbség van. Az „elfogadható” névjegyek kora Villányban lejárt... — Ez a műhely — mondja Bencsik István, ma már igen jól szervezett és rendkívül jól felszerelt műhely. Nem olyan, mint 10 évvel ezelőtt. Ha most megújulásról beszélünk, azt hiszem, az a leghelyesebb, ha az itt készülő munkák, szobrászati, esztétikai értékét helyezzük mindenek elé. A részvétel formáján is módosítani lehet ennek érdekében. Talán jobb volna egy kisebb létszámú, de a művészeti elvárásoknak a társadalommal szemben céltudatosabban megfelelő művészcsoporttal, csoportokkal folytatni a jövőbeni munkát. Idén már jól érzékelhető egység mutatkozik meg az elkészült alkotásokban a képzőművészeti tudás, a művészi kvalifikáltság terén. Talán még az sem véletlen, hogy a most elkészült szobrok háromnegyed része figuratív, ábrázoló jellegű munka... Ez a világban végbemenő művészeti átértékelődéssel, szemjélet- váltással is szinkronban van. Ami engem illet: kezdettől fogva foglalkoztat az absztrakció, mostanában azonban egyszerűen szűknek érzem az absztrakt formákat, kereteket. Mondanivalómat maradéktala- nabbul ki tudom fejezni a figuratív jellegű szobrokban. A mai értelemben vett figuratiyi- tás persze merőben más, mint amit 10 évvel ezelőtt értettünk ezen. Benne vannak a kísérleti eredmények is. Én nagyon komolyan veszem a villányi meghívást, mert az itteni műhelyt ritka jó, mondhatni: ragyogó szobrászati laboratóriumnak tartom. Az a véleményem, hogy túl drága dolog volna, ha az ember ittléte idején csupán „játszadozna" — a kővel, a szerszámokkal és a lehetőségekkel. A kvalitás számomra nemcsak azt jelenti, hogy jó egy szobor, hanem azt is, hogy a valóságra reflektál. Eléggé körülményes úton jutottam el arra a felismerésre, hogy a valóság, például az emberi test sokkal szebb an- .nól, mint amilyennek korábban láttuk. Ezeknek a szépségeknek az érzékeltetése érdekében nagyítom fel a részleteket. Egyébként néhány éve már Nagyatádon dolgozom, az ottani művésztelepen. A műtermem Budapesten van. Most készülök vissza Baranyába ... Szántó Margit budapesti szobrászművésznő először dolgozik Villányban. — A legfontosabb számomra az a lehetőség, hogy egy, már korábban kialakult nagy egységen belül önállót produkálhatok. Ezzel a figurával az a célom, hogy a követ kimozdítsam önmagából, hogy mozgóvá tegyem. Hosszú ideig foglalkoztatott a csigavonal, a csiga rajzolata, ami most visszatér ebbe a munkába. A figura forgásban van, a forgás által egyszerűsödik le — egy sima és egy rusztikus forma kontrasztjának egyesülésében. Én mindig közösségben dolgoztam ... Ami az ittenit illeti, azt hiszem, illik rá a kiváló jelző. Nagyon jól megértjük egymást és rám különösen fel- szabadítólag hat az a fantasztikus előny, hogy teljesen és kizárólagosan csak ' a munkámmal foglalkozhatok. Az itteni szobrok, korábban született alkotások ...? Azt hiszem, har- < mine—negyven év múlva már nem lehet tudni, hogy ez és ez a szobor mikor készült pontosan. Akkorra már csak a tiszta szobrászat marad meg. Szerintem a művészetben van egy fontos követelmény, ami semmilyen körülmények között sem mellőzhető: az őszinteség. Őszinte szobrok kellenek. Búcsúztomban körbepillantok és azt találgatom, vajon melyik az őszinte szobor, melyik nem? Aligha lehetne itt és most eldönteni. Meggyőződésem viszont, hogy akárcsak az emberekről, a szobrokról is kiderül idővel, hova tartoznak. Bebesi Károly Rétfalvi Sándor: Gyökerek Bencsik István Maria Talaga Intimitás és impozáns nagyszerűség - A tormák ismét emberközeliek
