Dunántúli Napló, 1981. október (38. évfolyam, 269-299. szám)

1981-10-29 / 297. szám

1981. október 29., csütörtök Dunántúli napló 3 Többet vártak, mbit amennyi a lehetőség Várossá válás „automatikusan”? Beáramlás a pécsi iskolákba A városkörnyék kulturális gondjai Milyen fő irányokban je­lentkező gondok, problémák illetve eredmények mutatkoz­nak a megyeszékhely város- környékének kialakításával az elmúlt két és fél év alatt? Ezt kívánta áttekinteni az MSZMP Pécs városi Bizottság végrehajtó bizottsága vala­mint a Baranya megyei Párt- bizottság munkabizottsága, amikor nemrégen megvitatta a Pécs városkörnyék kulturális és egészségügyi helyzetéről szóló jelentést. önmagában véve az az in­tézkedés, amellyel a pécsi já­rás megszűnt — s kilenc önál­ló tanácsú község és számos hozzájuk tartozó település a pécsi városkörnyék hálózatához került — helyesnek bizonyult. Ha más előnye nem lenne, közigazgatási szempontból már az is nyereség, hogy nem kell egy külön — szerteágazó ál­lamigazgatási feladatokkal mű­ködő — járási apparátust fenn­tartani s ennek a költségei megtakaríthatóak. Néhány más szempontból is igazolódott, hogy ez a szervezési modell megfelelő és korszerű napjaink közigazgatási szervezetében. Természetesen néhány sajá­tos államigazgatási, szakigaz­gatási, jogi, pénzügyi stb. prob­léma is jelentkezett az átszer­vezés időszakában. Ezek első­sorban a felügyeleti hatóság és a községi tanácsok kapcso­latait érintik. Más gondok a városkörnyéken élő emberek tízezreit közvetlenül érintik, s ezekből is akad jócskán. Mint a fent említett fórumo­kon is megállapították, a város- környéki községek, települések helyzete az eltelt időszakban bizonyos vonatkozásokban Mí­vűit Például az orvosi körzetcu- ben a lakosság számára a kör­zeti orvos mögött a nagyváros teljes szakvizsgálati illetve gyógyító hálózata közvetlenül rendelkezésre áll. Ám, ha nem is romlott e községek helyzete, néhány általános szemléleti probléma az egész eddig el­telt időszakot végigkíséri. Min­denekelőtt: alighanem valami­lyen „össznépi” félreértés tör­tént ezekben a községekben. Az emberek kivétel nélkül mindenütt többet vártak a vá­roskörnyéki hálózat kialakításá­tól. A városkörnyéki lakosság várakozása, általános igényei­nek szintje nagyobb — meg­növekedett —. azaz jóval ma­gasabb, mint az a konkrét le­hetőség, amit az új helyzet ma­gával hozott. S ebben jószeré­vel nem is hibásak. Nyilvánva­lóan az intézkedés, a végrehaj­tás kezdetein nem tisztáztuk kellő hangsúlyokkal azt, hogy a Pécshez csatolás nem jelenti automatikusan ezeknek a köz­ségeknek a „várossá válását”, s nem jelenti a korábbi szol­gáltatások, művelődési lehe­tőségek stb. azonnali javulását. Az emberek felfokozott, de saj­nos indokolatlanul felfokozott várakozásának Pécs városa je­lenlegi lehetőségeivel — ame­lyek ugyancsak nem fejlődnek „automatikusan" — nem tehet eleget. Az ellátottság színvona­lát a községekben sokkal reá­lisabb a megye más, hasonló nagyságrendű községeihez vi­szonyítani és nem Pécshez. Vannak természetesen kirívó esetek, mint pl. Kővágószőlős, ahol — mint az egyik hozzá­szólásból is kiderült — a peda­gógusok akár ha hivatalba járnának be, azaz „ki”. Ahol a mostoha buszközlekedés miatt az emberek hétvégeken nem tudnak Pécsre utazni, s ahol a kultúrházat leginkább juhho- dólyhoz hasonlítják a helybe­liek. Természetesen az Ilyen és hasonló gondokon lehet és kell is segíteni. S erre már tettek is lépéseket illetékesek (pl. mozgókönyvtárral, illetve ha­sonló módon filmek eljuttatásá­val, a gyengén ellátott közsé­gekbe). Van azonban egy másik je­lenség, ami ugyancsak szem­léleti okokból ered, és mind szélesebbre gyűrűzik. A közoktatás fejlesztéséhez a személyi és tárgyi feltételek javítását a szakigazgatás ki­emelt feladatának tekinti. A tantestületek azonban általá­ban kis létszámúak. Emiatt a megfelelő szakpárosítás, tehát a teljes mértékű szakos ellá­tottság nem mindenütt való­sult meg. Mégsem ez a baj, hiszen jól képzett szaktanáro­kat előbb-utóbb lehet szerződ­tetni vagy alkalmazni: Pécshez közel inkább, mint a megye tá­volabbi pontjain. Furcsa jelen­ség viszont az, hogy — amíg a pécsi iskolákban még jó ideig évről évre növekszik a zsúfoltság — a városkörnyék iskoláiban csökken a gyermek- létszám. Megindult egyfajta „beáramlás” az egyébként is nehéz helyzetben lévő pécsi is­kolákba. Némelyik községben a szülők minden követ megmoz­gatnak, hogy gyerekeik pécsi általános iskolába kerüljenek. Helyben pedig a „feleslegessé válás” fenyegeti a tantestület tagjait. Ez a szemlélet, ez a jelenség a mai helyzetben mindenkép­pen káros. Akkor is, ha a szü­lőknek ezt az igényét meg kell érteni. De pillanatnyilag s még jó néhány évig ez a fajta vá­rosba áramlás sem a faluból érkező tanulónak, sem városi osztálytársainak nem válik ja­vára. S ha szép szerével nem sikerül gátját vetni, könnyen megismétlődhet a Gárdonyitól ismert anekdota az iskolát lá­togató esperes úrról, aki a 70— 80-as létszámú osztályteremben megkérdezve: „Mi végre va­gyunk a földön?" — a „Mert nem férünk el a padban!...” választ kapja. W. E. Együttmííködés Bányaüzeme és Színház között Együttműködési szerződés jött létre 1980 szeptemberében a Mecseki Ércbányászati Vállalat II. sz. Bányaüzeme és a Pécsi Nemzeti Színház között. A szer­ződést az idei színházi évad időszakára megújították, amiből az is következik, hogy a színház több vezető művésze és a II. bányaüzem brigádjai, illetve dolgozói között mélyebb baráti kapcsolat bontakozott ki. s ér­ire a továbbiakban is mindkét részről igény mutatkozik. Évente többször rendeznek találkozó­kat, hol a bányánál, hol a szín­házban. Ezek sora már szep­tember elején megkezdődött Vári Éva, Győry Emil, Uhrik Dó­ra, Marczis Demeter, N. Szabó Sándor látogatásával; ők adtak műsort Tomanek Gáborral és Vajek Róberttel kiegészülve a bányásznapi ünnepségükön, s hasonlóképp műsorral készülnek a bányaüzem november 6-i ün­nepségére is, amit ismét baráti találkozó követ. A bányaüzem színházjáró munkásai összesen hat alkalommal töltik meg telt Z. Gách György emlék- kiállítása Ezekben a napokban a Pé­csi Galériábc betérő látogatót a megszokottól eltérő kiállítás fogadja. Az elsötétített teremben tük­rökkel ellátott szerkezetek fo­rognak a kaleidoszkópszerű üvegrácsokon keresztül vetített színes fényben. A fények egy­másnak ütköznek, mozognak, összeadódnak, végül a fehér falakon sejtelmes színhatások­ká változnak. a MÉVII. sz. a Pécsi Nemzeti házasra tervezett előadáson a színház nézőterét. Egy-egy művész egy-egy szo­cialista brigád tiszteletbeli tag­ságát is elvállalta. Ez olyan kö­telezettséggel jár, hogy a szín­művész évente legalább egy al­kalommal részt vesz a brigád gyűlésén s folyamatosan támo­gatja a brigád kulturális válla­lásainak kialakítását, teljesíté­sét. További terveik között szere­pel az, hogy a színház művé­szeinek közreműködésével Iro­dalmi sarok címmel előadóestet tartanak a Ságvári Művelődési Házban. A találkozókban, rendezvé­nyekben igen figyelemreméltó az, hogy közös igények alapján fogalmazódott meg az együtt­működés, a színházon belüli és színházon kívüli találkozások gondolata. Jó lenne, ha ez so­káig tartana, s a példa más üzemeket, vállalatokat is ha­sonló kapcsolatok kialakítására ösztönözne. A Galéria bejáratánál felirat hirdeti 7. Gách György emlék- kiállítását. Az alkotó az Ipar- művészeti Főiskola üvegtervező művésztanára volt, az itt látha­tó művek utolsó alkotói idősza­kából származó mobilok, illet­ve üvegplasztikák. A „mobil” szó értelme talán némi magyarázatot igényel. Az olyan műveket nevezzük így, melyek valamilyen változó, mozgó szín- illetve fényhatást adnak, mozgásukat gyakran villanymotorok segítségével idé­zik elő. Mobilról van szó akkor is, ha a néző mozgásával a látvány változik, módosul. Jel­legzetesen XX. századi műfaj ez, mivel gépek segítségét igényli, illetve gyakran maga a mozgó gép ihleti, sarkallja a művészt, hogy új, mai varázs­latot hozzon létre. Első készí­tői között is szép számmal ta­lálunk magyarokat. Ahogy a kellemes, szemzson- gító első pillanatokon túlesünk, egyre köznapibbá válik a kiál­lítás. A rendszeres kiállításnéző emlékei között kutat. A színes fényekkel viliózó szerkezetekben Schöffer Miklós mobiljainak utánérzéseit véljük felfedezni. A fentiekről bárki meggyőződhet a kalocsai Schöffer-kiállításon, akár á művésznek a Szépművé­szeti Múzeumban található műveit nézve. Míg Schöffer ese­tében fantasztikus technikai elegancia párosul az állandóan változó, mérnökien logikus és mégis kiismerhetetlen fényva­rázslattal, addig Z. Gách vala­hol az olcsó megoldásokat vá­lasztja. Ez azért is sajnálatos, mert személyében a színes üve­gek avatott kezű ismerője is adott volt. Z. Gách rendetlenül metszett színes üvegrácsokon keresztül szóratja a fényt egy rendezett formájú forgó szerkezetre. Ez ez ellentét jó is lehetne, itt azonban bántónak tűnik. A tükröző, foncsorozott gömb pe­dig köznapi emlékképeket hoz elő, a karácsonyfák és rózsa- tartó oszlopok világát. Talán az iparművészeti, üveg- cblaktervezői tapasztalatokból és béklyókból kitörni nem ké­pes tervező viaskodott sikerte­lenül a mozgás és a színek varázslatától elragadott mobil­szobrásszal. A fénynélküli, pusztán szer­kezeti mozgással ható mobiljai is ismerősek az új művészet kedvelőinek. Hasonló megol­dást láthatunk Kenneth Mar­tin 1962-ben készült Rezgés c. szobrán, Norbert Kricke 1960-as Térszobrán avagy Se- gesdf György munkáin, hogy csak néhány előpéldát idézzek. Az üvegplasztikák egy másik alkotót mutatnak, aki immár az üveg törvényszerűségeit ku­tatja, sokkal avatottabb mű­vészként. Z. Gách a kimunkált és amorf formák szembeállítá­sával, a tökéletes és annak gör- betükörbeli képével az üveg­művészet ősi és sajátos terüle­tét dolgozza föl. A művész itt alap problémákat mutat be, a néző további izgalmasabb, ösz- szegző műveket várna. A Kis éji zene című mű a kiállítás nagy zárópontjaként tűnik fel. A zene mint időbeli művészet és a képzőművészet (ezúttal szintén időben alaku­ló) változatát próbálja össze­kapcsolni a tervező. A bonyo­lult szerkezet tökéletlenül mű­ködik. Nem technikailag aka­dozik, hanem szellemileg. A Kandinszkijt idéző kivágott fe­lületeken változóan áramló fény árulkodik az alkotói szán­dékról (futamok és összhang- zatok változó ábrái), de képte­len a zeneművek gazdag, telt hangzásvilágát imitálni. Azt hiszem, maga a feladat meg­oldhatatlan. Az egyébként gondosan és szakszerűen rendezett kiállítás egy jó iparművész gyengébb al­kotói periódusát mutatja meg. Talán izgalmasabb lett volna az egész életművet bemutatni, és ezek mellett talán az itt lát­ható viszonylag kisszámú mű is más értelmezést nyerhetett volna. G. B. I. Munkások és színészek Gálaműsor a Saguariban A Dunaszekcsöi Népi Együttes táncjelenete Méltatlanul kevés szó esik a MÉV művelődési házának Hétfő esték a Ságváriban cí­mű műsorsorozatáról. Hétről hétre színvonalas, vagy ha nem színvonalas, hát gyen­geségükben elgondolkodtató előadások zajlanak le itt ki- sebb-nagyobb közönség előtt. Ha ezt a művelődési házat a*.város közepébe 'lehetne tolni, biztosan nagyobb ér­deklődés kísérné az itteni népművelők törekvéseit, így azonban még perifériális helyzetük hátrányaival is meg kell küzdeniük. A Hétfő esték . . . sorozat keretében október 26-án a külföldet járt AFÉSZ-együtte- sek gálaműsorát láthattuk az immáron kamaraszínházzá előlépett Ságváriban. A mű­sort a Hosszúhetényi Népi Együttes kezdte meg a feszti­válokról már jól ismert, ha­gyományőrző számaival, a „IVerágpéz"-járással és az Eladó a menyasszonnyal. Ka­szás János együttese most is üde színfolt volt a színpa­don, de meg kell jegyezni, hogy szabadtéren, menet­táncban valamivel természe­tesebben hat a koreográfiá­ba iktatott hejehujázás, és a hölgyek szoknyája sem tűnik annyira rövidnek, mint a szemmagasságba emelt ka­maraszínpadon. A hetényiek Franciaországban turnéztak az idén, sikerük bizonyára megérdemelten volt nagy. Hétfői műsorukon — minden vidámság ellenére — egy kis­sé a fáradság jelei mutatkoz­tak. Ugyancsak nem kell bemu­tatni a műsorban második­ként fellépő pécsi Janus Pannonius Női Kart, amelyet Ivasivka Mátyás vezényel. Ki­váló kórus, mint ezt feszti­váldiplomás minősítésük is igazolja. Ők Svédországban jártak legutóbb, s onnan hoztak egyebek között egy nagyon érdekes művet: Arne Meilner Aglepta, című, ren­geteg furcsa effektusra épü­lő, mégis egységesen szép kórusát. Kodály-, Bartók-, Til- lai- és Karai-műveket éne­keltek még az est folyamán, és utolsónak egy frissen szer­zett texasi számot: Eugene Butler Glorilicamus Te című kórusművét, amely egyszerre emlékeztet középkori zsol­tárra és a mai rock-operák kórusbetétjeire. Kár, hogy a függönyökkel teletömött szín­padon az énekkar szép orgánuma nem érvényesült eléggé. Az est zárószámait a Duna­szekcsöi Népi Együttestől lát­tuk. Aki arra gondol, hogy falusi csoport lévén nyilván a hagyományőrző együttesek számát gyarapítják, nagyon téved. A szekcsőiek bátran felvállalják az egész magyar táncterület — s a hazai nem­zetiségek — táncainak elő­adását. így például hétfői műsorukat is méhkeréki ro­mán táncokkal kezdték, dél­alföldi csárdással és olá- hossal folytatták, és szatmári táncokkal fejezték be. Köz­ben a lányok előadták a hí­res dunafalvi böjti karikázót is, ami szűkebb hazájuk tán­cos hagyományait volt hivat­va reprezentálni. Természete­sen Hetényi Ádámné együt­tese nehezen tudna verse­nyezni a jobb körülmények között működő nagyvárosi tánccsoportokkal. De jól élve azzal a lehetőséggel, hogy Nagy Albert szegedi koreog­ráfus szívesen dolgozik együtt velük, a falusi együttesek át­lagából merészen kiemelkedő teljesítményt tudnak nyújta­ni. Kár, hogy nincs saját kísérőzenekaruk. A szegedi „kölcsönzenészek" még bőgős nélkül is jó alaphangulatot teremtettek a tánchoz, zenei betétjeik pedig sokak szá­mára az újdonság erejével hatottak. (Különösen a két okarinán előadott bolgár táncdallam.) Az iidén a szekcsőiek is Franciaország­ban jártak. Jó lenne velük is minél többet idehaza ta­lálkozni. És az is jó volna, ha a hasonló jellegű gálaestek szerves részévé válnának a pécsi kulturális életnek. Havasi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom