Dunántúli Napló, 1981. október (38. évfolyam, 269-299. szám)
1981-10-18 / 286. szám
Az első felvonás egyik jelenete. Cserényi Béla és Kulka János. Csorba Győző Tüskés Tibor tanulmánya . Az Akadémiai Kiadó „Kortársaink" cimű sorozatának új kötetében Tüskés Tibor rajzolja meg Csorba Győző pályaképét. Előre kell bocsátanunk: Csorba Győző „kritikai képlete” évtizedek óta ugyanabban a csillagképben áll, s kevés költőnk van, akinek munkásságát ennyire egyértelmű elismerés kíséri. Pedig igazán nem tartózik azok közé, akik az. olcsó népszerűséget keresik, költői eszményei és . eszközei első kötete óta alig változtak, s pályája nem követi a szokásos költői utat, aminek ismert állomásai a fejlődés sztereotip jegyeit mutatják: ifjúkori zsengék, beérkezés, öregkori líra. Már első verseiben, ha esetenként bizonytalanul is, felismerhetők a későbbi költő jellemző vonásai,! „sajátos életérzése - írja Tüskés Tibor —, komolysága, borongás és sötét kedvre hajló hangja mögött megélt élmények, személyes élettények, családi küszködések és veszteségek húzódnak meg". Hasonlóképp jellemzi az induló Csorba Győzőt Szabó Ede, midőn az első versekben felismeri a későbbi jellemzőit, az élet terheinek erkölcsileg szilárd vállalását, a pontos megfigyelést, visszahúzódást. Az indulás társtalanságá- ban csak magára hagyatkozhatott, a Mozdulatlanság évében, 1938-ban, kívül az irodalmi körökön, az állásta- lanság keservében egy kicsit az életen is kívül, ahogy mondja, „önvédelemből” keletkeztek az első versek. A kötet, bár alig keltett feltűnést, a legfontosabbat meghozta, Várkonyi Nándor barátságát, akinek éles tekintete a versekben és a versek mögött felismerte az induló költő lehetőségeit, s ezzel, mint Tüskés Tibor írja, valóban „föloldódik helyi elszigeteltsége", Äs nem sokkal később Weöres Sándorral is „mély és emberközeli barátságba kerül". A Sorsunk indulásával Pécs a magyar irodalom eleven áramába jut, s a vidékiség most már nem jelenti — Csorba szavai „szellemi életünk legszörnyűbb szégyenbélyegét". Tüskés Tibor tollát a barát hűsége és az irodalomtörténész felelősségtudata vezeti, mindőn lépésről lépésre nyomon követi Csorba Győző pályáját, felkutatva a kortárs- irodalom minden tanúságát, kritikusok véleményét. A kép teljes: az 1938-as Mozdulatlanságtól a legújabb versekig ez az út vezet a költőhöz, aki 60-ik évét átlépve egyre inkább a mindenségbe vetítve éli át napjai gondját és örömét. Tüskés négy korszakot ismer fel Csorba Győző költészetében. A kifejezés keresése jellemzi az első kötetet, s Weöres Sándor épp ezekben az években ismeri fel benne „a feltétlenül valódi 8. HÉTVÉGE költőt, a hazugságmentes, abszolút lirikust". A következő fejezet a számadás és gazdagodás időszaka, amit önéletrajzi költeménye, az Ocsúdó évek vezet be, „a gyermeki öntudat kibontakozásának pontosan megformált, művészi dokumentuma". Valóban az, s elsősorban azt csodáljuk benne, hogy az élet köznapi tényeit, amiket szinte történeti hűséggel mond el, a költészet magasába tudja emelni. Tüskés érzékenységére jellemző, hogy a költemény 123 strófájában már-már „valami jelképes, kaba.lisztikus vonást” ismer fel, mintha növekvő számsora az időbeli folyamatosságot jelképezné. A két következő kötet (Séta és meditáció, Lélek és ősz) a kiteljesedés jegyében keletkezett, amikor „soraiból a szellem és a gondolkodás azonos izgalmi állapotát érezték meg olvasói". Valóban ekkor telítődik marb- dandó -érvényű filozófiával (tulajdonképpen létfilozófiát kellene mondanunk) költészete, melyben élmény és in- tellektualitás fonódik egybe, Tüskés Tibor lényeget kifejező megfogalmazásával, „tulajdonává válik mindaz, ami egy költészetet jelentőssé emelhet". Csorba Győző pályája logikusan vezetett ehhez a bölcs szintézishez, s ebben már benne van — nemcsak csírájában — az Időjáték vagy az Anabázis táguló világegyeteme is,., s helyesen látja Tüskés Tibor, „koraitokból épül az életmű: rétegek rakódnak egymásra, összeforrnak és szerves egészet alkotnak". Tulajdonképpen itt válik érzékelhetővé, hogy a művek egymásutánisága az életmű egységét jelenti, s bárhol próbáljuk fölfejteni költészetének szövetét, olyan egység lehetősége jelenik meg, amit mindig a teljesség szándéka vezet. S amikor Martyn Ferencben a „gazdag szemű, gazdag életű" mestert ünnepli, saját életének, művészetének harmóniájáról is vall, amit — Zrínyi óta — tudjuk — irigy idő sem ronthat él, mert forma és gondolat a magatartás erkölcsét példázza, feleselve a múlandósággal. Az utolsó évtized „elmozdulásai" arról vallanak, hogy „lassan minden rendeződik”, ami azt is jelenti, hogy minden egyértelmű lesz, visszavonhatatlan, végérvényes, s ezt a pőre puritánságot prózában is megfogalmazza: „Eszményem: a tömör, szigorúan funkcionális fogalmazás és versszerkesztés. Amikor minden szóra bízunk valamit abból, amit el akarunk mondani. Iszonyodom a hígság- tól, a szöveg üresjárataitól, a pongyolaságtól." Túl a hatvanon, így áll előttünk Csorba Győző Tüskés Tibor szép tanulmányában, amit tudós lelkiismerete és filológusi hűsége mondott tollba, de tollat fogó keze fölé hajolt a barát szeretete és ragaszkodása is. Csányi László Kulka János és Andresz Katalin Kulka János és Andresz Katalin Schiller drámája a Pécsi Nemzeti Színházban N. Szabó Sándor és Vajek Róbert Fotók: Cseri László Idén pontosan kétszáz éves a Haramiák — egy huszonegy- huszonkét éves fiatalember első drámája. Az évszámok ezúttal a szokásosnál is többet árulnak el. Ez az időszak az úgynevezett Sturm und Drang születése a német irodalomban. Bölcsőjénél ott áll az ifjú Schiller. Amikor a Haramiák második változatát 1781-ben bemutatják, már hét éve kész a Sturm und Drang drámaelmélete. Ezt egy Jakob Michael Reinhold Lenz nevű egzaltált, zsenigyanús fiatalember fogalmazza tanulmányba; ő maga rövid, szerencsétlen életével mintegy jelképezi azokat a német viszonyokat, amelyek ellen elméleti munkájában és drámáiban föllázadt. Ugyanebben az időben Schiller a stuttgarti Karlschule, a despotikus szellemű katonai akadémia növendékeként szenved attól a lelket leigázó kaszárnyadrilltől, amelynek „eredetijét” Lenz A katonák című drámájában ábrázolja. így találkozik a lélek szabadságvágya azzal az irodalmi mozgalommal, amely a kanonizált formák és megkötöttségek elleni lázadást, az egyénnek a felvilágosodás szellemében megfogalmazott jogait, a természet és a szenvedély apoteózisát hirdeti. Ebben a légkörben értjük meg a Haramiák fogantatását. Ha nem tudnánk, hogy az ifjú Schiller — és a Sturm und Drang mozgalom — drámaíróeszménye Shakespeare, a Haramiák alapján magunk is rájöhetnénk. Csak egy Edmund, egy Jago vagy egy III. Richárd eltökélt gyűlöletéből vezethető le a „gonosz testvér”, Moor Ferenc ádáz fenekedése elsőszülött bátyja, Károly iránt. Ettől a kiindulóponttól kezdve Schillernél minden a mértékét veszti, és a lélektani képtelenségek szélsőséges romanticizmu- sával tör a drámaíró irányza- tos célja felé. Az apja iránti hálátlanság hamis gyanújába kevert jó fivér kétségbeesésében haramiavezérnek áll, a tásrada lomtól megundorodott volt diáktársai élén. A gonosz öcs — testvérének koholt halálhírével — a gutaütésig, kínozza apját, majd erőszakos ostrommal üldözőbe veszi bátyja szerelmét, Amáliát. (Ez az utóbbi — két testvér szereti ugyanazt a nőt — tipikus Sturm und Drang-motívum.) Az ármány egy idő után kitudódik, Károly, a latorrá lett fiú bosz- szút esküszik, a haramiák betörnek az apai házba, ahol holtan találják az öngyilkosságba menekült gálád Ferencet. Károly azonban nem omolhat Amália karjaiba — esküje köti a haramiaélethez —, sőt, saját kezével öli meg a szeretett lányt. Erre már kiszenved az apa is, akit halottnak tudtunk ugyan, de kiderül, hogy sátáni fiának tömlöcében sínylődött. Károly pedig, miután rádöbben, hogy törvényen kívüli eszközökkel nem lehet helyreállítani a törvényt, föladja magát. Minden romantikus túlzása ellenére van egy olyan motívuma a Haramiáknak, amely éppen a hetvenes években különös aktualitást kölcsönzött a cselekménynek. Ez pedig a fennálló társadalom és az általa képviselt rend elleni erőszakos föllépés, a törvényen kívüliség motívuma. Magam is láttam néhány éve a berlini Volksbühnén azt az előadást, amely a szászországi kocsmából haramiának egyenesen a cseh erdőbe induló diákok csapatát az 1968-as nyugateurópai diákmozgalmakra rí- meltette. Mára nemcsak időben kerültünk távolabb a hatvanas évek végétől; a politikai viszonyok változása is indokolatlanná tenne hasonló allúziókat. De azért a Kiss Anikó tervezte színpadi térben jelzésként ott vannak a fölszedett utcakövek. Sok egyéb mellett. Ez a hagyományos díszlet helyett inkább funkcionális-szimbolikus értelemben működő játéktér megkísérli magába sűríteni a schilleri forradalmi filozófia alapgondolatának legfontosabb motívumait. A színpad hátterét betöltő rácsos vasszerkezet, a börtönszerű, hangoí' csattanással záródó ajtókkal a szabadságeszmény jelenlétét a szabadság hiánya felől testesíti meg. A haramiák meredeken égbe nyúló, de a semmiben végződő, „félbetört” plátója egyszerre jelzi a kitörés vágyát és a kiúttalanságot. S végül Moor Ferenc „dolgozószobájában” található anatómiai préparátumok, az emberi test, az agyvelő vagy egy embrió biológiai szertárba illő mintadarabjai egyenesen az emberi nem kérdéses természetrajzára, a bennünk lakozó kiszámíthatatlan erőkre utalnak. Tévedés ennek alapján azt gondolni, hogy Szegvári Menyhért valamiféle elvont, steril, laboratóriumi előadást rendezett. A színészként és játékmesterként már jó tapasztalatokat szerzett rendező — akinek főiskolás minőségében ez az első nagyszínházi munkája — láthatóan érdeklődik a XVIII. század végének teoretizáló német drámairodalma iránt. Bizonyára nem véletlen, hogy a főiskolán a már említett Lenz (Brecht átdolgozta) darabját, A nevelő urat állította színpadra. Tetszetős lenne úgy fogalmazni, hogy a Sturm und Dranghoz vonzódó fiatal rendező nyilvánvalóan a saját Sturm und Drang-korszakában van — ha mindkét munkájára a szabályokat fölrúgó, korlátokat nem ismerő szertelenség volna jellemző. Ennek jóformán az ellenkezője igaz. Szegvári szinte „klasszicizáló” fegyelemmel, kitűnő stílus- és formaérzékkel építi föl az előadást. Korai lenne még végleges vonásokat fölfedezni rendezői arcképén, de annyi már most is megállapítható, hogy nem tartozik a kommentáló rendezők típusába. A kép, a látvány nem mint a drámáról alkotott belső rendezői látomás kivetítése érdekli, hanem mint egyszeri benyomás, egy erőteljes, száraz, rideg és a lehető legfcélirányosabb drámaértelmezés — mondhatni: szövegfelfogás, bekeretezésére. (Német rendezők — Besson, Wekwerth, Karge és Langhof — tartoznak ebbe a típusba.) Ami sikerült Szegvárinak: a romantika dagályát egyesíteni a figurákban összesűrűsödő eszmékkel és erkölcsi princípiumokkal. Jellemekkel nem kísérletezett, ilyenek nem lévén a darabban. Helyette az alapmagatartást határozta meg az egyes szereplők számára, ennek a belső intenzitását igyekezett fölfokozni, s a szöveg- mondás sodrában is érvényre juttatni. Nem könnyű feladat, különösen az érzékeny vérveszteséget szenvedett pécsi színház jelenlegi helyzetét tekintve. Annál örvendetesebb az eredmény. A hősök szellemi arculatának kibontakozása egyenesen arányos a szöveg- mondásra irányuló belső energiával. Kulka János példáuT majdhogynem „jellemileg” is hitelesíti a gonosz Moor Ferencet, olyan visszafojtott intenzitással, annyi természetes gesztussal közelíti meg; ő az előadás egyik legjobbja, mindenesetre ő jár legközelebb a rendező stílusához. Vajek Ró- bertnek ugyanez kevésbé sikerült a nehezebb szerepben: Moor Károlynak a világrend silánysága fölötti felháborodásából kellene az elvont morál értelmében „gonosszá”, majd a társadalmi igazságot helyreállítandó, erkölcsi ítélőbíróvá válnia; a dolog csaknem megoldhatatlan, különösen a „jellem" végső fordulatát tekintve. A további szereplők közül Andresz Katalin szelíd Amáliájából kissé hiányzik a szerelem és a gyűlölet azonos hőfokú lobogása; Cserényi Béla is „modernül" visszafogja az apa fájdalmát. A haramiák táborában színészi szempontból sokat számít az alkat; ebben^a tekintetben a Schweizert játszó Sípos László és Spiegelberg szerepében N. Szabó Sándor a legkarakteresebb. Paál Lászlótól és Győry Emiltől nem meglepetés, hogy súlyt tudnak adni egy-egy realista hagyomány szerint épülő jelenetnek. Ha van meglepő ebben a koránt- kor az a „Sturm und Drang” sem tökéletes előadásban, ak- merészség, amely nekiveselkedik és megbirkózik a kétszáz éves Schiller-dráma mai gondolkodásunktól távolinak tetsző anyagával. Koltai Tamás
