Dunántúli Napló, 1981. szeptember (38. évfolyam, 239-268. szám)

1981-09-13 / 251. szám

Zrínyi Miklós zászlótartója Juranics Lőrinc Ä Szigeti veszedelem 415. évfordulóján Szigetvár város szobrot állít Juranics Lőrincnek1, akit társával, Radivoj vajdá­val együtt a bajtársi szeretet felejthetetlen példájaként mutat be a költő Zrínyi remekművű eposzában. A két fiatal tiszt arra vállalkozik, hogy áttörnek a tőrökÖK blokádján és a végveszélybe került vár helyzetéről jelentést visznek a király győri táborába, azzal a reménnyel, hogy on­nan segítséget kapnak a szorongatott vár felmentésére.* A merész vállalkozás már-már síikerül, amikor egy őrszem felismeri Juranicsot, rátámad és Kardjával levágja. Megkapó költői képben örökíti meg Zrínyi a halálát: „Leesik Juranics, mint egy szép virágszál, kit kegyetlen munkás nagy vassal lekaszál; Avagy ha tövéből kidől liliomszál, Mely szép növésben tavaszi mezőn áll." Valóban így halt volna meg Juranics, ahogy a költő Zrínyi leírja? Az mindenképpen tény, hogy történeti személy volt, valóban élt és részt is vett Szigetvár védelmében. Horvát származású, vitéz katona volt, Zrínyinek bizalmasa. Talán nem is alaptala­nul kombinálta őt össze Theodor Körner, a németer Pető­fije a „Zrínyi” című szomorú játékában Zrínyi lányával, Helénával. Ott ugyanis annak vőlegényeként szerepel. Az összes korabeli forrás kiemeli deli szépségét és ifjúságát. Abban is megegyeznek, hogy Zrínyi zászlótartója volt. A kortárs, Istvánffy Miklós, aki gyermekkorát Szigetváron töltötte, akinek a Szigeti veszedelem főhősei személyes is­merősei voltaK, 34 kötetes latin nyelvű históriájában így írja le a szigeti tragédia utolsó mozzanatait: „ ... a mieink legvitézebb és legelszántabb harcot kezde­nek, amilyen csak az utolsóul kitűzött harc lehetett. Zrínyi kerek pajzzsal és karddal elsőnek megy a csatába, és utána a katonák. Élői vitte a császári zászlót Juranics Lőrinc, a se­rény ifjú ... A harc azonban a mieink számára egyenlőtlen volt, minthogy számúk már hétszázra olvadt le, a megszámlál- hatalan barbár nyíla<at, golyókat és dárdákat jégeső mód­jára zúdítva rájuk, könnyen legyőzte őket...” Budina Sámuel pedig, akii Zrínyi életben maradt belső ina­sának, Cserenko Ferencnek horvát nyelvű ostromnaplója alapján írta meg latin nyelvű krónikáját, szinte Istváaffyval teljes egyezéssel írja a következőket: „Ezután háromszor Jézus nevét kiáltotta, és a császári Felség zászlaját átadta Juranics Lőrincne<, hogy vigye előtte, majd megnyittatta a vár kapuit...” így látjuk egyébként őt Székely Bertalan híres és közis­mert festményén, a Zrínyi kirohanásán is. A zárai születésű Karnarutics Barna, akinek horvát nyelvű kiseposza Szigetvár elfoglalásáról 1584-ben jelent meg elő­ször nyomtatásban, tehát ő is kortársnak számít: eposzának befejező részében így szerepelteti hősünket: „Az ki legelői járt, Juranics Lovrenácz, Ügy haladt előttük, mint egy mérges darázs. A dicső császárságnak zászlaját emelte .. • Mind egyet akartak, a kaput kitárva, A kapuban pedig egy vasmozsár álla, Azt megtöltvén vassal, kanócot gyújtottak, Ettől a lövéstől sokan elhullottak. Mikor a nagy füst oszladozni kezdett, Császár zászlajával a kapuban termett Ama jó Lovrenác, s elöl harcra készen Zrínyi uraság, ki járt nagy dicsőséggel...” Juranics Lőrinc rései leszármazottja, a forradalmár Batsányi János hűséges barátja, a magyar irodalom áldozatkész me­cénása pedig egyben a szigetvári Zrínyi emlékünnepségek alapítója volt: Juranics László pécsi kanonok, aki az ün­nepségek céljára 1000 arany pengőforintos alapítványt ha­gyományozott Szigetvárnak. Molnár Imre 8. HÉTVÉGE Formatervezés jelen és jövő időben Két kiállítás ürügyén Játékok az angol ipari forma- kiállításon Gyanús jelek tűntek elő a formatervezés arculatán. Példá­ul néhány pillangó a forma- tervezett, sorozatban gyártott doboz tetején. Funkciójuk nin­csen, hacsak az nem, hogy fogantyú helyett szolgálnak. De akkor mi keresnivalójuk van ugyanebben a kísérletben a tükör kerámiarámáján? A folyamat logikusan követ­kezett be, előrelátható volt; amikor ugyanis a formatervezés eljut oda, hogy megtalálja a tárgy számára a leginkább ki­fejező, szépséget és funkcioná­lis tartalmat egyaránt jelentő formát, akkor tulajdonképpen meg kellene állnia. Ám a folya­mat, amelyben mérnök és for­matervező, gyártó és kereskedő is részt vesz, nem állítható meg. Az optimális külső és belső továbbfejlesztendő, ezt kívánja a konkurrenciaharc és mindig újat igénylő üzleti te­vékenység. A pillangóval díszített doboz­ka, amely az angol ipari for­matervezési kiállításon látható, Budapesten, a Technika Házá­ban csak egy folyamat jele, az első figyelmeztetés. (És ne­künk bizton van még időnk, hiszen ez az ipari forradalom óta állandóan és ütemesen fejlődő ország jóval előbb tart, mint mi.) Amit a kiállítás általában bemutat: kísérlet, végsőkig le­egyszerűsített vagy igen kelle­mesen, ésszerűen díszített tár­gyak tömege. Nagyiparban gyártott késztermékek ezek, amelyeket a sorozatból emeltek ki: van itt függöny és fotel, já­tékáru és műanyag doboz, szer- számospad és vitorláshajó. Legfőbb jellemzőjük: a gyár­tásuk és felhasználásuk is többféle lehetőséget hordoz. A gyártást azzal teszik kifizetődő­vé, hogy színben például több­félét gyártanak — ilyenkor csak a festéket kell változtatni, — funkcióban pedig úgy, hogy például az emeletes ágy hasz­nálható külön is, két külön ágyként. De a színvariáció he­lyett beléphet az anyagvariá­ció, avagy mindkettő együtt: az Octave elnevezésű kárpitozott bútoregyüttes — amely itt tojás­héjszínben látható — összerak­ható másféle módon is, s kap­ható több színben, sőt, bőr- kárpitozással is. Ezzel elérik, hogy a gyártási folyamatban egyetlen öszetevő megváltozta­tásával újfajta minőséget hoz­nak látre, és a kereskedelem­ben elkerülik az uniformizálást. Csővázas, változtatható gyerek- játszó Persze akad itt még sok jó ötlet a formatervezett, a forma - tervezhető tárgyak, minden ka­tegóriájában. Például leegy­szerűsített íróasztali készlet — tolltartó, naptár, óra, jegyzet­füzet-együttes —, vagy a for­mailag újat hozó lemez- és ka­zettatartó, amely egyetlen tárgyban helyezi el a két mu­zsika-hordó tárolását. És van olyan is, amely nemcsak for­mailag, de anyagában is új el­járással készült, s ez a minő­ség kihat esztétikai tartalmára is: a Concept elnevezésű ét­készlet, amely új polírozó eljá­rással munkált kerámia. Matt felületű: a különböző matt má­zat nemcsak elviseli, hanem meg is szépíti, nemessé, ele-- gánssá teszi az egyszerű forma. Érdekes, hogy amíg nálunk valóságos harc folyik azért, hogy az ipari formatervek név: vei, tervezőjük nevével jelenje­nek meg — ez egyben a sze­mélyes felelősséget is jelenti a művészi rang mellett —, az an­gol formatervek mellett ritkán szerepel a név, elég a sorozat- gyártás egyértelmű rangja. De figyeljünk egy kicsit a hazai formatervekre is. A Duna Galéria szerény című — mind­össze Ipari formatervek címmel jelzett — kiállítása a VIDE- OTON-gyár termékei, rádió és tévékészülék formaterveit mu­tatja be. Olyan áruról van szó, amely most, a huszadik században született — nem úgy, mint a teáskanna például, amelyhez évszázados elvárások rögződnek —, elfogultság nélkül alakítható tehát formailag, esz­tétikailag. De vajon elég-e ez a fajta elfogulatlanság a jó formatervhez? Aligha. A forma ugyanis nem választható el a műszaki jellemzőktől, a tarta­lomtól, amely végső soron egy ország technikai kulturáltságá­nak része. És az ilyen értelmű nem­megfelelés lelepleződik. A szép, elegáns, rádióforma mel­lett barkácsoltnak hat a hang­Szines tv furcsa fém lábazattal szóróegyüttes, a jó vonalú té­vékészüléket elrontja a fém lábazat. Azok a készülékek is, amelyek finom vonalvezetéssel jeleskednek, bizony öregnek hatnak, legalább tízéves lema­radást mutatnak, még akkor is, ha nem az angol formatervezés jelenével veti őket egybe az ember. Érdekes, hogy a közönség — a vendégkönyv tanúsága sze­rint — nem hajlandó külön bí­rálni a formaterv, illetve a tárgy technikai és esztétikai ré­szét. Elégedetlenségének egyaránt hangot ad a műszaki szakem­ber és a művészettörténész, és az előbbiek — lévén a kiállí­tóterem Angyalföldön — többen vannak. Az ipari formatervezés egyik öszetevőjét megkérdője­lezve pedig a jelenlétét tagad­ja az ember! Van tehát mit tanulnunk az angol formatervezéstől: a technikai felkészültség, az esz­tétikai érték és a kivitel töké­letességének egyensúlyát. Re­méljük, a magyar formaterve­zés nem fogja kihagyni a töké­letesség lépcsőfokát, de azt nem „egészíti ki" a díszítés pillangóival. Torday Aliz Galambosi ugyan azt írja: „Magyarország, Szegény or­szág. I Barázdákkal teli orcád / megszépül a parasztdaltól", de hogy ez a parasztdal mennyire nem azonos a neki tulajdoní­tott mesekút-csobogással és zsongítással, most látszik csak igazán, kezünkben a költő vá­logatott verseivel. Az ő pa­rasztdala ugyanis itt kezdődik: ,forgott a szerencse piros ■disznólábon. / Apám mögött ültem lófejű sárkányon. Könnye­it takaró dédanyám hajában / rákok dulakodtak. Ükapám kucsmában, • / nyakig tüske­ingben jégindákat vágott. / Fej­széjén bozonttá fagytak a szi­lánkok." Indulhatunk e kép felé H. Bosch vagy P. Bruegel ré- gesrégi, illetve S. Dali mai ké­pei felől, a robosztus-durván középkori és ugyanakkor csip- keaprólékosságú manierizmus­sal megírt családfa-vízióban láthatunk népi, sőt magyar szürrealizmust, épp csak a könnyed dalnak semmi nyoma. Nincs terem a kezdetekig visszamenni, csupán becsület­szavamat veheti az olvasó, hogy már az 1967-es Sárkányok és tűzfák is egészen mást akart, mint zsongítani. „Nyerítenek a Zsarnok lovai, / /Arcodba rúg­nak. Patkószög hasit. / Reped a Könyv. -Az 53 éves költő az arcbarúgott nemzedék tag­ja, a patkószöggel hasítottak közül való. A második világhá­borúban letaposott ország ka­masza ő is, ez a vízválasztó sorsélménye, ez az alapélmény a „költő és világa" politikai és esztétikai meghatározásához. A hangsúly egyformán esik a kö­zösségre (a politikai) és a mun­kájára, mesterségére (az esz­tétikai részre). Meghatározás? Mit ér a meghatározás maga, ha nem válik belőle magatar­tás, cselekvés? A költő ott állt, ahol, sebzett rabbik a férceit kárpitot / vonták szemükre ló­paták elől. / Szattyánból kisza­kadt kölyök-hülye I kését ha­jítva hullákra vizelt. / A föl­gyújtott puszták vad ménese / láng-fűrészek fölött nyögve re­pült." A kérdés az, merre in­dult? Merre mért utat az iszo­nyatos indítás? Amelyben — Naptollú vándor Galambosi László válogatott versei most már — nem az a fontos, hogy mennyire iszonyatos volt, hanem hogy mekkora hajtóerő összpontosult benne, s hová hajtott? , ,örvénybe omlott, be­nőtt gyöngysorok / rejtenek fegyvert, levágott fejet. / Merülj búvár, hozd föl, mi megma­radt..." Fölhozni, ami a há­ború apokalipszisa után meg­maradt — érthető-e már, hogy merre mozdult ki-a költő 1944 -45. rettenetes indítópontjából?! Útjára két belső hang is hajtotta: a hit és a kétely. Köl­tőtársának, Juhász Ferencnek írta, de saját ars poeticájaként is szól: „Állj ki minden útra s énekelj, / hogy betérjünk vi­lágossággal borított falaid kö­zé." Hitének summája ez a költői munkában, hivatásban. De nem kevésbé fontos a ké­tely áttételes lendítő ereje: „Kaászok vagyunk egy óriási szántóföldön, / ahol elnyom bennünket a gaz, / mielőtt ke­nyere lennénk az elnyomottak­nak". Hogy hit és kétely meg­felel egymásnak — a világos­sággal borított költészet az el­nyomottak kenyere — nem kíván magyarázatot. De Galambosi energiáját, hangjának fényét, tüzét kételyének kettőssége ad­ja. Mert nem csak abban ké- teJkediK, hogy az ő és nemzedék­társai kalászából az elnyo­mottak kenyere lehet, legalább ennyire átjárja a másik kétely is: hogy elfogadhatatlan, lehe­tetlen a költészet veresége! Az írás akció, ha a halálról szól, sem lehet csak a halál. Amíg azt írja, hogy elnyom minket a gaz, addig oem nyomhatott el a gaz. Éppen azzal, hogy leír­ta, tanúsította a kitörést az el­érhetetlennek mondott cél felé. így válik az út a céllá, maga a kitörés célhordozóvá, a már idézett végső paranccsá: „Me­rülj búvár, hozd föl, mi meg­maradt." De miért akarnám a zsongító „dal" idilljével szemben az élet rémlátomását állítani? Csöbör- ből-vödörbe, mesékből a rém­mesékbe dugnánk Galambosit. Mit érne a költészet szörnyű­séglistáján', ha nem tartalmaz­ná a felismerést: „De mennyi fény áz örök rejtezők között!” De mire való görögössége? Vajon nem ugyanazt éljük-e át ebben a Galambosi-képben, mint jó magyar elődeinél, ami­kor egyikük Kemenesaljára te­lepítette Horatius vers-kertjeit, vagy a másik, ha Debrecenben (pontosabban Debrecentől Csurgóig) csörgedeztette Hafiz szökőkútjait?! Vajon, nem a magyar költő elkötelezettsége fejeződik-e ki ebben az ideg- rendszerünkkel annyira egyező későgörög képben, mint Ber­zsenyi latin- és Csokonai világ­szerelmében?! Elkötelezettsége Európa hagyatékához, eleven szelleméhez. Galambosi László strófája Arany-i, lllyés-i mozdu­lattal öleli magába a görög képét: „S ha kövéredik majd a kölyök hajnal / piros bozont- ját hajtva kezedig, / a kam­rákban szerszám játsziig a zaj­jal, / megforgatják a gond kerekeit”. Földre húzódó köl­tészet ez, ráismerhetünk, talá­ló helyzetrajzával, válik jelleg­zetesen magyarrá: még a vi­szontszerető kezes hajnal is a gond kerekeit forgatja meg. Tizenegyedik könyve, éppen válogatott versei kapcsán, ha az országos nevű költő rend­szerezett pályaképétől és élet­rajzától itt,, saját szülőföldjén el is tekinthetünk, a mai költé­szetben elfoglalt helyét, szere­pét néhány mondatban fel kell vázolnunk. Biztos formakultúrá­ja, képgazdagsóga, zenei ára­dása mór régen, 1967-ben a Janus Pannonius nevével kez­dődő „pécsi névsor” legjobb­jai közé emelte. Sosem tarto­zott a (szó avantgarde értel­mében) kísérletezők közé. Még­is most, a válogatott versek fé­nyében látható igazán, hogy Galambosi húsz éve folyó nagy „kísérlete” a magyar vers mi­lyen eredeti termését eredmé­nyezte. Ez az izgatott és izga­tó költői vállalkozás, a ha­gyományos forma végtelenséget idéző tücsökzenéje és a ké­peknek, a látásmódnak örökös atomrobbanás-pillanata senki másnak a költészetében nem fér úgy össze egymással, mint az övében. Régi és modern anél­kül, hogy bármelyiknek a má­sikat kirekesztő korlátját érzé­kelnénk. Ritkán áll elénk a ré­gi ilyen üdén, sarjú-fiatalon, a túlhabzó klorofil tüdőt tágító, szellemet újító növényi pompá­jával, és még ritkábban fordul elő, hogy egy ' természetfestő képnek mintegy negyedik»*di- menziójaként világa nyíljon a lélek (szürreális? mondhatat- lan?) látomásaira. Sok versolvasó ismeri és sze­reti Galambosi László költésze­tét. Nem túlzás, ha azt állít­juk: az ország színe előtt ala­kult. gazdagodott, s jutott el válogatott könyvéig. Jó szerkesz­tői és értő kritikusai voltak. Híres lett, anélkül, hogy sorba- állt volna érte. Talán áradó termékenysége és a szecesszió finomságaival rokon gyönyör­ködtető készsége keltette azt az enyhe félreértést, hogy ebben a költészetben a pacsirta-fúgák zsongító dallama a legfonto­sabb. Későbbi korok elsősor­ban nem azokért a dalaiért fogják becsülni Galambosit, melyekkel legjobb hite szerint megszépítette szegény hazája arcát. Inkább azokért a nagy­szabású költeményekért, ame­lyekkel — akár barázdák ke­mény és keserű rovásával is — népünk „örök arcának”. meg­formálásához ő is hozzájárult. Kárpáti Kamii

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom