Dunántúli Napló, 1981. szeptember (38. évfolyam, 239-268. szám)

1981-09-13 / 251. szám

Hz uj felüljáró és vidéke Az értelmiség társadalmi szerepe Felvállalt célom az volt, hogy körülnézzek Pécs új fe­lüljárójának a környékén, azt vizsgálgatva: hogyan fogadta be a város az új létesítményt. Természetes tehát, hogy a Me­gyeri úti sorompóhoz vezetett először az utam. Amikor odaértem, Fábos László vezető váltókezelő ép­pen engedte, le a sorompót. Már erősen lent voltak, ami­kor egy alulról jövő személy- gépkocsi áttüzelt; kis híja, hogy el nem kapta a sorom­pó — Fábos is csak az utolsó pillanatban tudta megállítani a szerkezetet. Aztán kérdezem tőle: gyérült-e a forgalom, amióta megvan a felüljáró? Akár ne is mondaná a vá­laszt. Perceken belül a so­rompó mindkét oldalán hosszú kocsisor álldogál. „így megy ez azóta is. Szerintem a jár­műveknek legalább az egy- harmada most is itt megy át...” Felvonja a sorompót, megindul a kocsisor. Néhány teherautó szemlátomást a TüZÉP-től, a nagykereskedelmi vállalatoktól jön, vagy oda megy, de a többség - és főleg a személyautók? . . . Alig pár perc múlva ismét leereszkedik a sorompó, aztán újra, meg újra... És a kocsisorok min­dig összejönnek erre is, arra is. Utóbb a Megyeri út és a Mártírok útja keresztezésében figyelem, hogyan küszködnek a sorompó felől jövő járművek a kijutásért, hiszen — jól tud­ják á vezetők is - a Mártírok útjáé az elsőbbség. Nem ér­tem, egyszerűen nem értem az embereket: miért jó eltölteni itt a hosszú perceket, amikor töredékidő alatt is ^eljuthatnak a céljukhoz a felüljárón át, még ha kerülni is kell vala­micskét. Megszokás? Makacs­ság? Azt hiszem, az illetékes ha­tóságnak a közlekedők érdeké­ben kell majd olyan döntést hozni, ami a sorompó végle­ges lezárását rendeli el. Érde­kében . . . Nos igen, a vasúti átjáró is tengelytörően rossz. Nézzük ezek után a felüljá­rót és környékét. Új, nagyforgalmú csomó- pon alakult ki a 6-os útnál — itt is erősen érződik az új fe­lüljáró hatása. A környezet pe­dig? Az Endresz György utca sarkán most van eltűnőben egy öreg földszintes ház, a Mozgalmi Ház mellett is kitá­gult a horizont - a csomó­pont rendeződik, alakulgat. Csak az atlétikai pálya lelá­tója, az csúfoskodik omlatag homlokzatával. Pedig az állan­dón fejlődő, új építményekkel gazdagodó pálya igazán im­ponáló megjelenésű. „Eggyel iejjebb” — azaz az Építők út- jánál — kicsit zavarban van­nak még a járművezetők, ter­mészetesen azok, akik az ala- csonyabbrendűvé degradált Építők útja, illetve az Alkony utca felől közelítik a Tüzér ut­cát. Ami pedig ezután van, az már mind a felüljáróhoz tar­tozik. Elsősorban is a környe­zetéről kellene szólni. Beval­lom, titkos célom az volt, hogy e séta ürügyén a felüljáró kör­nyékén található rendetlensé­geket tűzzem tollhegyre. Siker­telenség kísérte az utamat. És ennek örülök. Leginkább azért, mert látnivaló, hogy nem volt haszontalan az a sok szó, ami az elmúlt két és fél év alatt mindenféle pécsi fórumon el­hangzott a városkép jobbítá­sával, szépítésével kapcsolat­ban. Jó néhány intézmény, válla­lat kíséri végig az egész léte­sítményt és ezek mindegyike külön felszólítás nélkül(l) is felismerte: az új nézőpontból ezután mindaz ország-világ előtt látszik, ami eddig rejtve volt. Szemlátomást „szobaren­det" csináltak mindenütt: a ZÖLDÉRT-nél katonás rendben sorakoznak a rekeszek ezrei, az AGROKER telepén szemlél­tető kiállításnak is beillik, ahogy végigtekinthetünk a korszerű mezőgazdasági gépe­ken, a Hídépítő is rendet ra­kott a telepén a nagy munka után ... Vannak azonban kis „senki- földjei”, ahol ottfelejtődtek bi­zonyos dolgok. Ha valami mó- *don * ezeket is eltüntetnék . . . Külön elismerés illeti a túlsó oldalon a Mentőket, a Patyo­latot és a Tejipart: hármuk előtt szép, gazdag növényzetű parksáv alakult ki, ami az egész környéket „feldobja”. Jól időzítetten épített új kerí­tést terjedelmes telepe köré az ÉPFU is. Egy gyenge pont van csu­pán az egész vonalon: a BÉV felvonulási területe a sport- csarnok mellett. Igaz, a válla­lat hátrább vonta „hadállása­it", dehát a szűkebb területre tömörített látvány sem mond­ható elbűvölőnek. Itt gyanítha­tóan hosszú-hosszú évekig nem lesz építkezés - talán ebből kiindulva kellene berendez­kedni. Egy pillantás a másik oldal­ra .. . Néhány hete — amikor még csak reméltük, hogy au­gusztus 20-a körül felavatják a felüljárót - azon vitatkoztunk: parkoló legyen, vagy sem azon a hatalmas területen ott az északi tötlés mellett. Nos, a járművezetők eldöntötték a vi­tát. Amikor arra jártam, húsz­egynéhány kocsi parkolt ott olyan szép rendben, ahogy hivatalosan felfestett parkolók­ban sem látni. Tehát mégis csak lesz közeli parkolóterüle­te a műjégpályának. Az ám, a műjégpálya ... Csend honol még körülötte, a kecses vona­lú lelátó is üres (mór nem so­káig !). I Mindezek utón érdemes ar­ról is szólni, amit látványban nyújt ez az út-felüljáró együt­tes. Legelsősorban is: 'alapo­san megváltoztatta közvetlen környezetének az arculatát. És ezt csak azért tehette, mert kompletten valósult meg, egyetlen falat kis le- vagy fel- hajtóút sem maradt el (nem úgy mint a „nagy” felüljáró­nál, ami — az újnak az avatá­sa után is elhangzott csendes megjegyzésként - annyi évi használat után csak „majd” lesz kész, ha jövőre megcsi­nálják az északi lehajtóágat is). No azért apróbb kis mun­kák még vannak, dehát ezek riem csökkentik az iménti meg­állapítás értékét. Tehát a lát­vány . . . Arra buzdítanám a Dunántúli Napló pécsi olva­sóit, akik szívesen gyönyörköd­nek városukban, sétáljanak vé­gig az új úton a Megyeri út­tól — az innen történő indulás nagyon fontos! - egészen a Tejipariig. Meg fogják akkor majd látni, hogy a szükség diktálta kanyarnak és a két híd közti enyhe hullámvölgy­nek köszönhetően szinte mé­terről méterre új meg új arcot mutat a város. Az értelmiségről, társadalmi szerepéről, funkciórendszeréről meglehetősen sok szó esett az utóbbi évek társadalom-tudo­mányi és politikai irodalmában. Mégis, a társadalmi viszonyok változásai szükségessé teszik, hogy időről időre újragondoljuk a kérdéskört. Először is fel kell villantani — sokak számára inkább csak em­lékezetbe idézni — az értelmi­ség összetételében végbement legfontosabb változásokat. Nagyobb, szervesebb Ezek egyike az értelmiség létszámának erőteljes növeke­dése. A legszűkebb értelemben vett értelmiségiek, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők szá­ma a felszabadulás előtthöz ké­pest nagyjából négyszeresére nőtt; napjainkban meghaladja a négyszázezret. Az aktív kere­sők között csaknem minden ti­zediknek van diplomája! S ezek csak a diplomások, mellettük természetesen a teljesebb érte­lemben vett értelmiséghez tar­toznak az egyetemi-főiskolai ok­levéllel nem rendelkező vezető- állásúak is. A felszabadulás előtt, társa­dalmi viszonyaink és társada­lomszerkezetünk általános el­maradottsága következtében, a diplomás értelmiség szakmai összetétele is meglehetős egy­oldalú volt. (Közel egyharma- duk jogi végzettségű, egyötödük pedagógus, és csak alig több mint egytized a műszakiak ará­nya.) Napjainkra, noha tényle­ges számuk egyetlen kategóriá­ban sem csökkent, az arányok alapvetően megváltoztak. A műszakiak az összes diplomás­nak nagyjából egynegyedét te­szik ki, a pedagógusok aránya közelíti az egyharmadot, ezzel szemben a jogvégzettek még a 10 százalékot sem érik már el. Az értelmiségnek korszerűbb, a fejlettebb gazdasági-társadalmi viszonyoknak megfelelő belső összetétele formálódott tehát ki. A felszabadulás előtt, tudjuk jól, értelmiségivé elsősorban az értelmiségiek gyermekei válhat­tak, és amennyiben a számsze­rű növekedés szükségessé tette a más társadalmi rétegekből történő „feltöltést" is, ez fő­ként a kispolgárságból történt. A társadalmi mobilitásnak az értelmiségbe vezető útja a munkások-parasztok gyermekei számára gyakorlatilag zárva volt. Ma ott tartunk, hogy az értelmiségiek, vezetőállásúak háromnegyede munkás-paraszt származású, illetve jelentős há­nyaduk életpályáját még maga is munkásként vagy parasztként kezdte el. Azt mondhatjuk te­hát, hogy kialakult-kitermelő- dött a munkásosztály és a pa­rasztság saját — Antonio Gramsci kifejezésével: szerves­értelmisége. Az az értelmiség, cmely már nem kívülről közelít a munkásosztályhoz (és a pa­rasztsághoz), amely nem egy­szerűen elfogadja és magáévá teszi a munkásosztály érdekeit, nem, mint korábban szükség­szerűen, a „munkásosztály ál­láspontjára helyezkedik”, ha­nem, legalábbis elméleti-törté- netfilozófiai értelemben, azonos azzal. „Új" és „régi" értelmiség Ugyancsak jelentős társadal­mi-politikai kihatású az értel­miség különböző tipúsai, ezen belül mindenekelőtt a vezető­állásúak és a diplomások egy­máshoz való viszonyának az alakulása. A mai magyar statisztikai szóhasználatban, de a hatva­nas években kialakított társa­dalmi rétegeződési modellekben is, használatos a „vezetőállá­súak és értelmiségiek" megje­lölése; finomabb elemzésekben a két típust külön-külön társa­dalmi csoportként is szokták kezelni. A megkülönböztetésnek megvan a jól meghatározható történeti-társadalmi oka. A felszabadulás, különöskép­pen pedig a fordulat éve után oz új társadalmi rend kialakí­tása megkövetelte, hogy a gaz­dasági és a politikai élet veze­tő helyeire új, a társadalom- változtatás célkitűzéseivel azo­nosuló emberek kerüljenek. A kiválasztás mechanizmusa a „ki­emelés” volt; így kerültek ko­moly gazdasági és politikai ve­zető helyekre a munkáskáderek. Mármost egészen természe­tesnek kell tartanunk, hogy az így kialakult „új” értelmiség és a szaktudásuk miatt természe­tesen továbbra is nélkülözhe­tetlen, de többségük politikai „nemazonosulása" következté­ben többnyire nem vezető be­osztásban dolgozó „régi” dip­lomások között elkülönülés és gyakran nem csekély társadal­mi feszültség keletkezett. Ezt a különbséget — feszültséget, szembenállást — képezte le a statisztika és a szociológia a vezetőállásúak és az értelmisé­giek kategóriáiban. Napjainkra ez a különbség eltűnőben van. Ugyanakkor erősödik a két típus egymás- közötti mozgása. Az értelmiség belső viszonyai változásának egyik legfontosabbja az, hogy eltűnőben van a két alaptípus, a vezetőállásúak és a diplomás értelmiségiek társadalmi különb­sége, és így a jövőben egyre inkább csak a funkcionális kü­lönbséggel kell számolnunk. A jövő igényei És itt jutottunk el oda, hogy általánosabban is szóljunk az értelmiség feladatainak, funk­ciórendszerének változásairól. Az alapvető meghatározó té­nyező ebben a kérdésben gaz­dasági és társadalmi viszo­nyaink jelentős mérvű bonyo­lultabbá válása. Beléptünk a gazdaságfejlődés intenzív sza­kaszába. A termelés mindenna­pi folyamatában is egyre nö­vekszik a „szellemi hányad” részaránya. Amikor minden elő­re tett lépés nagyrészt az új gondolaton, a szellemi energiák célszerű mozgósításán múlik. Ugyanígy: a külső gazdasági viszonyaink számunkra kedve­zőtlen megváltozásának negatív hatásait csökkenteni vagy el­lensúlyozni csakis nagyon át­gondolt, a tudományos eredmé­nyeket messzemenően felhasz­náló gazdaságpolitikával lehet. Ezzel egyidejűleg társadalmi viszonyaink is egyre bonyolul­tabbá válnak. Nem utolsósor­ban éppen a gazdasági válto­zások következményeképp. Ez pedig a társadalomirányítás, a széles értelemben vett politika „szellemi hányadának" növeke­dését követeli meg. Azt, hogy az e kérdésekkel találkozó ér­telmiségiek az eddiginél na­gyobb önállósággal, a konkrét (helyi) viszonyok pontos elem­zése alapján tudjanak csele­kedni és dönteni. Mindez az értelmiség társa­dalmi feladatait, funkciórend­szerét két módon, két oldalról módosítja. Egyrészt megnöveli a szaktu­dás jelentőségét, ugyanis a végrehajtással — a központi tervek és politikai direktívák megvalósításával — szemben egyre inkább előtérbe kerül az önálló helyzetelemzés, döntés és cselekvés. Másik oldalróf erősíti az értelmiség társadal­mi, mondhatjuk úgy is, a poli­tikai felelősségét. Egyre kevés­bé lehet tisztán szakemberként, egy szakma szűk keretei közé visszahúzódva tevékenykedni. A társadalmi-gazdasági fej­lődésnek arra a fokára jutot­tunk, ahol a közéleti-politikai felelősségvállalás a szaktudás mellett az értelmiségi mivolt alapfeltételévé válik. Bánlaky Pál HÉTVÉGE 5. Hársfai István Sokan még mindig a sorompónál küszködnek... UTCÁRÓLUTCARA

Next

/
Oldalképek
Tartalom