Dunántúli Napló, 1981. augusztus (38. évfolyam, 209-238. szám)

1981-08-02 / 210. szám

Hnzai TÁiaKOM Kecskemét- avagy a Hírős Város ízlelgetése n K ecskemét kettő van. Az egyik a hír Kecskemétje, a Hírős Város; a másik a homok városa, az igazi Kecskemét. A Hírős Város megízlelésére egy napot ír elő az útikalauz az idegennek, és ez az egy nap elegendő is. Minden érzékszerve gyönyörűségekkel telik meg, zsongító mámor ringatja estére és úgy érzi, ennyi tűz még nem melegítette soha. Színekkel és izekkel ékes ez a Kecskemét.. ■" (Erdei Ferenc) A minap jómagam is ízlel­hettem as Hírős Várost, s amit Erdei Ferenc leírt, igaznak ta­núsíthatom. Legutóbb 1971- ben jártam ott, akkor óriási bontások folytak a Petőfi Sán­dor út mentén, az épülő né­hány épületből sejteni lehetett, hegy nagy dolgok vannak ké­szülőben. A városon átvezető út nyílegyenesen átnyargalt a főtéren, a Lechner-féle város­háza és az öregtemplom között. Emlékszem, akkoriban komoly szemrehányás érte Kecskemétet, amiért olyan nagyarányúi?) városrekonstrukcióba fogott. De az elmarasztalástól függetle­nül azért csinálták a dolgukat és lám, 1976-ban a Hild-érem formájában megjött az elisme­rés az eredményes városfejlesz­tésért. Egy részlet az indoklás­ból : „jelentős előrelépést tett a város a városközpont-rekonst­rukció megvalósítása érdeké­ben. Kialakított hangsúlyos lé­tesítményei, mint pl. a pártszék­ház, a megyei és járási tanács épülete a jövő Kecskemét épí­tészetileg legjelentősebb léte­sítményei. Városközpontja ma még csak részben érzékelteti a jövő kecskeméti városközpon­tot, rekonstrukciója folyamato­san valósul meg". Ma ez a városközpont lénye­gesen többet érzékeltet az 1976-osnál. Milyen is? Ezt vesz- szük most szemügyre, mert ezt volt módomban közelebbről megismerni — az Erdei-féle „egy ncp"-ból ennyire futotta. Először is: az út nem nyar­gal át a főtéren. A Szabadság tér igazi tér lett, díszburkolattal, gazdag növényzettel, szökőkút- tal, minimális célforgalommal és rengeteg ötlettel. Kis ha­zánknak e majdnem közepén egy kőből emelt halom van ,a tetejéről lefutó nyilakkal, ame­lyek körbe-körbe tudatják: e ponttól melyik városunk milyen messze van. A térnek sok lát­ványos épülete van a városhá­zától (aki teheti, belülről is nézze meg!) a cifra palotáig (sok-sok Zsolnay-díszítéssel) és a Michelangelo-szobormásola- tokat őrző, zsinagógából lett Tudomány és Technika Házáig. Nagyon izgalmasnak és szép­nek találtam azt, amit a Ko­dály Intézet és egy középkori kápolnamaradvány ürügyén tet­tek a térből leágazó Kéttemp­lom közzel. A Kodály intézet önmagában is élményt ad, a kópolnamaradvány pedig rom­kertté lett. És a köz? Bűbájos sétautca csorgókúttal és kő­paddal, pár asztalos terasszal a Kodály Intézet tövében és takaros üzletekkel, múltat idé­ző cégérekkel. A főtér előtt a másik tér — s lám csak: tér térbe öltődik, mintha ott nem lenne értéke a területnek. Vagy talán úgy vé­lik: az is az értékét növeli, ha nem zsúfolnak egymás hegyére- hótára házakat, hanem hagy­nak bőven helyet az emberek mozgásának, a zöldnek. Milyen szép park az „előszobája” a pártszékház-megyeháza-műve- lődési központ együttesnek. Ve­lük szemben (ahol 10 éve az a nagy szanálás volt) az Alföld­áruház és az üvegezett nyak­taggal hozzákapcsolt Domus Áruház, ezekkel szemben pe­dig (de milyen messze!) Kecs­kemét legfiatalabb szerzemé­nye, az országos hírű UNIVER szövetkezet üzletháza. A föld­szinten élelmiszeráruház, az emeleten presszó, hatalmas te­rasszal. Megérkezésem estéjén kiültem oda, egy pohár hideg sör mellett élveztem — dehogyis, ízlelgettem — a város látványát. És ekkor ott, szemmagasság­ban méltóságteljes szárnycsa­pásokkal elrepült egy gólya. Másnap láttam, hol szállt le: a naiv művészek múzeumának, az ún. qólyásháznak a kémé­nyén tollászkodott a gólyacsa­lád. A gólyák őrzik az Alföld ízét, a gólyákat őrzik a kecske­métiek. Mesélték, hogy a párt­székház mögött valamelyik épü­let mély kéményébe belezuhant egy gólyafióka. A pártszékház­ban éppen voltak szemtanúi az esetnek, riasztották a tűzoltó­kat, akik kimentették a kisma­darat. Utóbb persze gondos­kodtak arról, hogy hasonló beleset ne fordulhasson elő. Az igazi városteremtő igé­nyességgel (ami egyébként is jellemzője Kecskemétnek) a Petőfi Sándor utcában talál­koztam. Egyik oldalon két hosz- szú szalagház, a születő nagy­város első hírnökei. Hosszúsá­guk nem zavaró, hiszen ívben kanyarodnak, földszintjükön vé­gig remek üzletek vannak, a homlokzat pedig parádésan változatos. Az első szalagházon egy márványtábla tudatta ve­lem, hogy a város fennállásá­nak 700. évfordulójára építette a város, és hogy a tervezőt és a kivitelezőt az ÉVM nívódíjjal jutalmazta. (A pécsi Szalai András úti „pizsamaházak" ní­vódíját nem kellene titkolnunk.) Az út másik oldalán fűrészfo­gas elrendezésben kilenceme- letes épületek sorakoznak ele­gáns üzletekkel. Széles, sétány­szerű járda a házak előtt, az­tán egy dús zöldsáv, s ettől valamivel lejjebb egy másik járda. Az út közepetáján mind­két oldalon széles lépcső — a zebrához vezető hídfők. Igaz is, az út kétszer két nyomú, mind­két oldalán parkolósávval. És ha a járdákat is hozzáve­szem ... A Szabadság tér túl­só oldalából nyíló széles Rákó­czi út keletkezéséről mesélték: amikor dönteni kellett róla a városi közgyűlésnek, az egyik városatya elkezdte mondani, hogy 90 méter széles utat kell építeni, mint a párizsiak is te­szik. A többi városatya1 egyre görbébben nézte, mire a pol­gármester azzal mentette meg a helyzetet, hogy „csakugyan, minek nekünk egy 90 méter széles út, amikor elegendő egy 45 méter széles is . . ." Amit az­tán meg is szavazott a köz­gyűlés. Tán ez a szemlélet mun­kál ma is Kecskeméten? Városteremtő igényességet említettem az előbb. Ez legke­vésbé talán attól vitatható el, ami a városközpont-rekonstruk­ció második vonalában éppen most készült el: a játékháztól. (A második vonalat egyébként a már meglevő új városközpont hátországára értem— ez bizony többségében ma is a „homok városa”. Ennek a legelavultabb részeit igen merész szanálási politikával tüntetik el, helyet szerezve a jövő Kecskemétjé­nek.) Szóval a játékház. Ez óvo­dások, kisiskolások háza lesz, ahol mindenféle alkotó játékra tanítják majd őket. Tulajdon­képpen nem létszükséglet, mai viszonyok között különösen nem. Annál dicsérendőbb, hogy meg­csinálták és olyannak, amilyen. A várost formáló építészek leg­jelesebbjének, Kerényi József Ybl-díjasnak az alkotása és az egész maga is egy játék, egy szép játék. Hogyan is tudott megalkudni önmagával a kivi­telező, hogy megcsinálta olyan­nak, amilyennek az építész el­képzelte? Vagy talán nem is megalkuvás, hanem az együtt­működés szülte? Mint mindent ebben a szépre sikerült új vá­rosközpontban. Hársfai István

Next

/
Oldalképek
Tartalom