Dunántúli Napló, 1981. július (38. évfolyam, 178-208. szám)
1981-07-26 / 203. szám
Bolya Péter: Mindenhez közel 1. „Korán kelő ember" — mondhatták volna Kettesiről ismerősei, hiszen már öt órakor az utcán császkált, hattól pedig a Rozmaring presszóban üldögélt, ő hörpintette fel az első kávét, amelyik kicsöpögött a gépből (a pincérlányok pálinkát ittak a munkanap kezdetén). Igen ám, de az ismerősök nem tudhatták, hogy Kettesi k_rai felkelése más, mint a vekkert használó gyári munkásé vagy a gerlebúgásra ébredő parasztemberé: ő nem hosszú, egészséges álom után kezdi meg a napot, nem ismeri a fokozatos ébredés örömét, hanem rémálmok közepéből ugrik az ébrenlétbe, idegesen, tettreké- szen, kellemetlen gondolatoktól űzve (amelyek között előkelő helyet foglalnak el az emlékek, a számtalan vesztett csata, amelyet Kettesi vívott az elmúlt harmincöt év során). Nem csoda tehát, ha kipattan az ágyból, sietve megmosakszik, s máris leereszkedik az utcára, hogy a siető, céltudatos emberek látványa és a kukáskocsik dübörgése kiverje fejéből a gonosz gondolatokat. S néha, a Duna felé veszi az útját, mert a folyó fensége meggyőzi arról, hogy gondjai kicsinyesek, léte elenyésző jelentőségű, útja bizonytalan, mint azoké a korlfadt fadaraboké, amelyeket a Duna sodor egyik hídtól a másikig. ... Hajnali trözshelye volt a Rozmaring presszó. A közönséget a legkülönfélébb figurák alkották: voltak ott gyűrött arcú linkek, akik sörökkel öblítették le az éjszaka folyamán elkövetett disznóságaikat; reszkető kezű alkoholisták, akik képtelenek megborotválkozni, míg le nem hajtották a deci töményét; vidám kurvák, akik mindig hajnalban, a legnyu- godtabbak, hiszen vége a „műszaknak”; magános öregemberek, akiket halott feleségük zavart fel a korai órákban; aljas nepperek, akik alig várják, hogy újra elkezdhessék az üzletelést, a gyűrűk csillogva táncolnak kövér ujjaikon; s közöttük üldögél Kettesi, aki nem nepper, nem kurva, de még csak nem is taxis, hanem: ÍRÓ, az a sikertelen fajta, aki egyetlen olvasó imáiban sem szerepel, könyvei kinyomtatását egyik évről a másikra halasztják a kiadók, hiszen van jobb, érdekesebb, keresettebb ... Talán csak a redukciós lapok szerkesztői kedvelik Kettesit, mert az ő tárcáival ki lehet tölteni az újság üresen maradó hasábjait. Egy nyári reggelen Kettesit szokott állapotában találta a felkelő nap: komoran ült a Rozmaringban, előtte kávé és fél rum, kezében lassan fogyó cigaretta, térdén újság, erőlködve olvassa a nagyvilág híreit. Körülötte a zsibongó presz- szó-közönség, amely nem vesz tudomást róla, mint ahogy Kettesi sem érdeklődik irántuk. A kávéfőzőnő lendületesen rángatja a gép karját, a füst a pálinkák illatával ölelkezik, a függönyt meg-meglibbenti az utcáról érkező, kíváncsi huzat. Kettesi lapozott az újságban, a hirdetéseket kezdte olvasgatni. (Mégiscsak megnyugtatóbb dolog eladó kutyakölykökről értesülni, mint a politika eseményein rémüldözni.) Hirtelen felcsillant a szeme. Közelebb hajolt az újsághoz, még egyszer elolvasta a hirdetést. „Ház, kert eladó. Mindenhez közel!” S utána a cím: B. község, Kossuth utca 4. — Ez igen — suttogta Kettesi. — Mindenhez közel... Ez kellene nekem ... Hiszen ő, ezt jól tudta, mindentől távol van ezen a nyári reggelen, mindentől távol. .. Távol a sikertől. Igaz, sűrűn jelennek meg a tárcácskái, de hol maradnak a terjedelmes regények, a dús, kidolgozott elbeszélések, amelyekben az Elet sistereg a maga veszedelmes ér< dekességével; hol maradnak az olvasók rajongó levelei, a pályatársnak kézszorítása, a kiadók könyörgése, a díjak sora . . . Hol késik az a csodálatos reggel, amikor Kettesi, a nagy író, felébred hirhedett ágyában, becsöngeti a villa másik végében tevékenykedő házvezetőnőt, tojást és sonkát rendel reggelire, s melléje rengeteg török kávét; utána frissítőfürdőt vesz, felölti „dolgozóköpenyét", hatalmas szivarra gyújt, majd letelepszik a faragott íróasztal mellé, amelyen a trilógia utolsó oldalai könyörögnek a folytatásért... A pénztől is távol van Kettesi. Kevéske bankbetétjét nagyapjától örökölte; írói jövedelme éppen csak arra elég, hogy megéljen belőle. Pedig milyen jó lenne, ha mindennap pénzt hozna a postás, ismételten megjelent regények honoráriumát, vagy a világ túlsó végén előadott színdarabok tiszteletdíját, amelyet a Szerzői Jogvédő kémei hajtottak fel Kettesi számára; ösztönpénzeket, amelyeket a legöregebb magyar írók szavaztak meg K. támogatósára; a képeslapok utalványait, melyeket annak fejében - küldtek, hogy Kettesi fotós nyilatkozatot adott nekik önmagáról: olvasók adományait, akik azt hiszik, hogy Kettesi nyomorog, mint a múlt századi költők, sőt talán tüdőbeteg is, mint Reviczky Gy . .. Távol van Kettesi az egészségtől is. Rozzant idegrendszere már több alkalommal tette az orvosok prédájává. Esténként szívnyomás közepette alszik el, reggelente gyomorfájdalomra ébred. Köhögése sohasem diadalittas, mint a betegségbe menekült embereké, hanem szánalmasan vékony, száraz, hosszantartó. Néha minden ok nélkül felfordul a gyomra, és okádni kezd az utcán, s ilyenkor azt várja, hogy valami vastagnyakú csibész odasétál hozzá és belerúg, hiszen gyenge és kiszolgáltatott... Távol van Kettesi a feleségétől is. Edit asszony hamar megelégelte az unalmas életet, amelyet Kettesi oldalán élt, hiszen K. riadt volt és gátlásos, nem szerette a társaságot, utálta a színházat, nem tartott vidám barátokat, akikkel meg lehetett volna őt csalni, korán feküdt, korán ébredt, keveset evett, és soha nem dicsérte meg a felesége főztjét, sőt, még egy rendes frászt sem tudott adni, amely nélkül pedig nem férfi a férfi . . . Edit elhagyta Kettesit, és egy belvárosi link élettársa lett, bizonyos Zebra Zsolté, aki csempészéssel és pornó-fotók gyűjtésével töltötte napjait, a melle szőrös volt, a fogsora sűrűfehér, hetente kétszer leitta magát, és nem aludt otthon. Távol van Kettesi a szüleitől is. Még él a két öreg, csendes falusi hájban, egymást kerülgetve, alig beszélve. A szobában a fiúk képe áll, Kettesié, ckit évtizede nem láttak. Tudják róla, hogy író lett, hiszen a szomszédban lakó tanító gyakran mutogatja cikkeit a Megyei Hírlapban. Tudják róla, hogy Pesten él, mert a karácsonyi képeslapokat onnan hozza a posta. Tudják róla, hogy harmincéves elmúlt, és már soha többet nem fog gatyáson henteregni az udvar füvén. És tudják róla, hogy már csak a temetésük napján érkezik újra a poros alföldi faluba. — Fizetek! — süvöltötte Kettesi. integetni kezdett a pincérlány felé. —1 Nyugalom, Kettesi úr, jövök —, lépett oda sértetten Marika felszolgáló, és előkapta kötényéből a bőrtárcát. — Mi olyan sürgős? — Utazom, Marika — ragyogott Kettesi. — Veszek egy házat, amely mindenhez közel van. Érti? — Nem — mondta Marika. — Huszonöt nyolcvanat kérek. Kettesi kivágtatott az utcára, hazafelé sietett a reggeli napsütésben. Ifjú volt és bizakodó. Még néhány perc, és életre rugdalja öreg Skoda gépkocsiját, elindul B. felé, mór fényes délelőtt lesz, amikor rátalál a házra, a házra, amely mindenhez közel van, a szomszédos templomban lakik a siker, díszes oltárán állanak Kettesi könyvei, olvasók és kritikusok járulnak imódásukra, szerkesztők állnak sorba a kapunál, hogy akár csak egy lapot kaphassanak K. készülő kézirataiból, kékharisnyák ostromolják a kerítést, mert úgy tudják, odabent megszerezhető néhány kiszuperált használati tárgy, melyeket Kettesi ujja érintett valamikor... Odébb (de még mindig közel K. házához) áll majd a posta, amelyik kizárólag Kettesi pénzügyeivel foglalkozik, átveszi a világ öt sarkából érkezett utalványokat, bankókötegeket, pénzeszsákokat, valamint az ajándékokat, amelyeket államfők küldenek a nagy írónak, Afrikából aranykarikák érkeznek, Ázsiából porceláncsészék, Amerikából rágógumi és LSD, Ausztráliából kengurupár, Itáliából Sophia Loren, Angliából a királynő harisnyája, Svájcból tehénszar, Norvégiából kaviár, Bulgáriából rózsaolaj, Indiából kobrák, az Antarktiszró! díszes rozmárfog ... A posta hátsó .helyisége: takarékpénztár, amely rögvest be is fekteti Kettesi millióit, kamatos kamatteli uzsorakamatra ád kölcsönt fiatal íróknak. Kettesi házával szemben (de nagyon közel hozzá I) áll a Közért, amely az- egészség otthona; itt piroslik az új szív, amelyik hamarosan Kettesié lesz: az erek, amelyek koszorúzzák, ifjak és hajlékonyak, nyoma sincs rajtuk a meszesedésnek, a sikertelen élet okozta szűkületeknek, a lelkiismeretfurdalás fakasztotta bevérzéseknek... Itt található Kettesi jövőbeni ideg- rendszere, amely érintetlen és tettrekész, hiszen táncdaléne- kesek és sportolók agyának mintájára készült; itt lélegzik az új tüdő, amelyben egyáltalán nincs kátrány, a mozgása egyenletes és bőséges; itt várakozik az új gyomor, amely a vasat is elemészti, a nyálkahártyája dús, mint az őserdő, s minden jó étkezés emlékét gondosan megőrzi... Közvetlen Kettesi háza me- gett (de nagyon közel hozzá!) lakik Edit, a szerelmes asszony, aki reggeltől-reggelig várja, hogy férje meglátogassa a mozi épületében, s amikor Kettesi végre megérkezik, illatos fürdőt készít neki, meggyúrja a hátát, hatalmas vacsorát tálal elébe, és ölébe ejtett kézzel gyönyörködik Kettesi zabálásában, aztán a frissen húzott, filmbéli ágyneműre hanyatlik, és kinyílva várja nagytermészetű férjét... És egy szót sem szól, amikor Kettesi eltávozik, hogy egyedül maradjon az éjszakai órákban. Az utca végén emelkedik a vasútállomás (még ez is közel van Kettesihez!), a sárga épületet két öregember birtokolja, Kettesi apja és anyja; a vasúti szolgálatot már a fiatalok látják el, az öregeknek csak az a dolguk, hogy az emeleti ablakban ülve a vonatokat számolják, és az alkonyatot várják, amikor ajándékokkal . megrakodva érkezik látogatásukra fiúk, Kettesi ... — Mindenhez közel — suttogta Kettesi, és indított. Az 5-ös műúton, B.-től alig néhány kilométernyire, Kettesi kocsija megcsúszott, a Skoda felborult, bukfencezve vágódott az út menti árokba . . . Kettesi hörögve mászott ki a kocsiból. A volán összenyomta a mellkasát. Vért köpött, törött bordája átszúrta a zakóját. Visszafelé botorkált az úton, az olajfoltig. —- Átkozott... Átkozott... — lihegte. Előkotorta az öngyújtóját, a folt széléhez tartotta. — Te átkozott feketeség ... Miért nem hagytad, hogy mindenhez közel kerüljek? . . . Fellobbant az apró, kékes láng, de rögtön kialudt. — Győztél — zihálta Kettesi, vér tolult a szájába. Megfordult, tántorogva elindult B. felé. összeesett. Érezte, hogy a forró beton lassan kihűl a tenyere alatt. Arra gondolt, hogy hamarosan mindentől távol lesz, de ezúttal végképp, örökre, visszavonhatatlanul. ff ...nem pusztulás: teljesség gyönyörű...” Csorba Győző új verseskötetéről A világ küszöbei- ben a költő új verseinek legteljesebb, leggazdagabb, legterjedelmesebb gyűjteményét adja az olvasó kezébe. Utoljára 1978-ban, az összegyűjtött versek végén olvashattunk egy csokorra való új, 1975—1976-ból való költeményt, A világ küszöbei az elmúlt négy év (1977-1980) termését tartalmazza, szám szerint mintegy százhúsz verset. A kötet hét ciklusa megszólaltatja Csorba költészetének minden fontosabb témáját, gondolatkörét. (Talán csak a költő feladatának kérdését érintő, a költői szó hivatását megfogalmazó ún. ars poeticaversek húzódtak háttérbe ezúttal.) A kötet a múlandóság, az öregedés hangjának megszólaltatásával kezdődik; ezt „a határtalan őszi váltás előtti" kert képének, ennek a régi Csorba-motívumnak a fölvillan- tása követi; az Érmek halott mestereket, barátokat idéző verseket tartalmaz;, ezután a család-versek, az anya, a feleség, a gyerekek, oz unokák ihlette költemények következnek; az újabb ciklus „a másik rejtély”, „a mimes maszka-játék", „(Nő asszony lány szerelem sze-i relem!)” titkát faggatja; a Szél ellen ciklus néhány költeménye szatirizáló kedvének és közéleti érdeklődésének ad teret; végül a kötetet a nyitáskor mór meg- zendített hang — ha lehet, egy tónussal még komorabbra, sö- tétebbre fogott — visszatérése, az arcát „a túli Nap felé" fordító költő vallomás-önvizsgáló szava zárja. Minden ciklusban megtalálható néhány kiemelkedően szép és nagy, ún. kulcsvers, ám ami a kötetet igazán fontossá, figyelemre méltóvá teszi, ami a költő „helyzetváltozását”, a „túli Nap felé" fordulását kifejezi, az a keretként elhelyezett két ciklus: terjedelme is ezeknek a leghangsúlyosabb, mintegy a kötet felét teszi ki. Csorba Győző költészetének jelenleg legmélyebben átélt, legerőteljesebben megszólaltatott élménye az elmúlás, az öregedés, a halál közelsége. A költő az emberi létezés egyik legalapvetőbb kérdését, a múlandóság, a magány, a halál élményét éli át nagyon mélyen, intenzíven, egyénien és mindenkihez szólóan. Versek egész sorát, sorok tucatját idézhetnénk, amelyek mind ennek az érzésnek más-más változatát, „a folyamatos katharzis játékait", a „légszomjam vészesen dagad" élményét a „most hogy menni, vagyis készülni parancs kötelez már” szorongását fejezik ki. A kortárs magyar lírában aligha tudunk még egy költőt megnevezni, akinél az elmúlás élményének olyan intenzív lírai megélése van jelen, mint Csorbánál. Az érzés minden árnyalatát, modulációját megírja, „kifosztva" is újabb és újabb fölfedezéseket tesz. Lázad és legyint, türelmetlen és belenyug- vó, ismeri a félelmet, a rettegést, az irigységet, az önigazolást, szava van a leszámolásra, az elégedettségre, az önfegyelemre, az öröm fölcsillanásaira, megfogalmazza az újrakezdés lehetőségét, a reményt és a reménytelenséget, „a valóban jogos önvédelem” parancsát... Ismerjük a türelmetlen kézlegyintést, a szemellenzős közbeszólók közhelyigazságát: „Jó, jó, egyszer mindenki meghal ... Minek erről annyit beszélni...” Igen ám, de más tudni a törvényt, és más önmagunk életében azt megélni, sorsunkban megvalósítani. Csorba Győző a legáltalánosabb emberi kérdést, az elmúlást egyes szám első személyben, önmaga legszemélyesebb kérdéseként fogalmazza meg, s a művészet, az igazi költészet átlényegítő hatása révén általánossá, min. denkihez szólóvá teszi. A költőt két ok is arra késztetheti, hogy költészetének központi gondolatává „a közeli pusztulás sejtése", a „választott magány", az „exodus” váljék. Az egyik: a szubjektív. Az őszbe csavarodott hajú költő abba a korba lépett, amikor „két napra is boldogság visszanézni”, s okkal figyel föl a jelekre: „Ajtódöndülés / bekattanó zárak fogyó utak / körkörösen szűkülő enyheség / A jelenségek úgy megsűrűsödtek / hogy látnom kell a törvényt bennük és / el is fogadnom”. Csorbától mindig idegen volt a festett vérzés, ma sem ismeri a mímelt érzéseket. Arcvonásai véglegesültek, élete az „áttájo- lás" és „áttájolódás” korszakába fordult. Az idő lineárjs mérését egy másfajta érzékelés, a „visszaszámlálás” váltja föl. Az élet őszén egy „másik nyelvet” hall már. Tudja, a halál közelségében megváltozik a dolgok dimenziója, és fontossá lesz mindaz, amit eddig észre sem vett: a vízparti kavics, a bútorokon körbesétáló nap. így jellemzi létállapotát: „most kezdődik egyfajta rámolás, / kiszórása annak, mit veszni szánunk: / lelkünk-testünk egy-egy csonkolt darabja." A másik ok: az objektív, a történeti; annak a viszonynak a megváltozása, amely az embert a múlandósághoz fűzi. Nem kell sokat magyarázni, mire gondolunk. A régi századokban, a középkorban, de még ötven évvel ezelőtt is más volt a halál „jelentése" az ember életében, mint ma. A tömeges erőszakos halál mindennapos ténye épp olyan sajátosan ko- runkbeli jelenség, mint az az igyekezet, hogy az elmúlás brutális tényét különféle fondorlatokkal eífödjük, érzéstelenítsük, személytelenítsük. Gondoljuk el: apáink még okkal reménykedtek, hogy abban az ágyban halnak meg, amelyben nagyanyánk szülte őket, s „majd a feleség, az unokák, a vő s a lány” veszi körül a halálos ágyat... Ma a „kórházi halál” a mindennapos. (Csorba a kötet egyik megindítóén szép versét éppen erről az újfajta, kórházi halálról írta.) A halál mindig az éleFtagadása volt, a lét mindig a nemléttel feleselt, de az ember talán soha nem akarta akkora igyekezettel kiiktatni életéből a múlandóságot, mint manapság. Csorba Győző „válasza" önismeretre, önvizsgálatra kényszerít: az élet a halál felől kap értelmet, az életet a halál „minősíti"; az öregséget, az elmúlást mindenkinek magának kell megharcolni, megkínlódni. A kötetből sorokat és teljes verseket éppúgy idézhetnénk a „hogy élni jó hogy élni kell" parancsára, mint a csak a háttér változó, „de a kereszt maradt / a kereszt mindig fekete maradt" élményére, a halálfélelemre éppúgy, mint a halhatatlanság-vágyra, a „nincs képességem megnyugodni" meg- vallósára éppúgy, mint a fáradt beletörődésre, az adakozó élet szépségére éppúgy, mint a „választott magány" elfogadására. A költő válasza nem az egyes versekben, hanem a kötet és költészete egészében lelhető föl. Csak a kiragadott mondatokban lehet nála látszólagos ellentmondást — pontosabban: részigazságokat — fölfedezni. E líra drámáját, Csorba Győző költészetének belső feszültségét — s egyben emberi hitelét, érvényességét — éppen ezeknek az ellentmondásoknak az egysége adja meg. „S majd mire szétviszi lassan lassan a szél, / én se legyek, vigyen engem is onnan" — olvassuk az egyik vers végén. S rögtön a rákövetkezőt ezzel zárja: „Bárhogy rendeltessék felőlem: / leszek, leszek,, leszek". Vagy: „Másképp folyt volna a világ másképp folyt volna mérhetetlenül, ha nem ékelődöm bele, ha nem ékelődünk bele” — írja egyhelyütt. Majd ezzel a sorral indít újabb verset: „Nélkülem is így lett volna — Arra, hogy az ellentmondásból hogyan épül teljesség, az egyik legszebb példa a Meddő hetek: „egy csöpp bogár / cso- dább csodát / kínál / a versek garmadáinál” — írja, ám ezt a fölismerését éppenséggel versben vallja meg. Termékeny szomorúság — ösz- szegezhetjük Csorba Győző legújabb kötetének alaphangját. „Mindinkább nyugodt s derűs vagyok” — írja, de nem a látszólagos belenyugvás-e az igazán lazító, fölzaklató? Amikor meg kétségeit, félelmeit osztja meg velünk, nem éppen ezzel kelt bennünk reményt? Bár okkal érezheti, hogy számtalan kérdést nem sikerült megfejtenie — „bogoztam bár eszmél- kedésem óta / s im kővé váltak rajta a csomók / és mintha nem csináltam volna semmit/ (Nő asszony lány szerelem szerelem!)” — s még hozzátehetjük: test és lélek, öregség, elmúlás, halál és halhatatlanság —, éppen bevallott és látszólagos kudarcai segítenek továbbélni. ösztönöznek másokat is e kérdések megfejtésére, létünk értelmének bogozására. Tüskés Tibor HÉTVÉGE 9.
