Dunántúli Napló, 1981. július (38. évfolyam, 178-208. szám)

1981-07-19 / 196. szám

Folyóirat szem le

Alföld *81. július

Miss Elemér esszéje a bűntudatról

Durkó Gábor rajza

Gyjfrjyj* Minden a helyén volt

Alighanem Hankiss Elemér esszéje lesz a júliusi Alföld „legsikeresebb" közleménye, ha ugyan a nyár lángostól és napolajtól ragacsos ujjai — hasonlóan jobb sorsra érdemes laptársaihoz — át nem lapoznak rajta, uborkaszezont sóhajtva bágyadtan.

A közönség a strandokra vonul tehát (úgy tűnik néha: egy nagyobb strandon el is fér) s maga elé rakja a nyári folyóiratokat élvezetből, megszokásból, beidegződött tájékozódási reflexből. Először is átlapoz a verseken, szó se róla: bűntudattal, mely az Alföld e száma esetében jogos is, hisz Farkas Árpád, Tóth Erzsébet, Takács Imre versei bőven megérdemelnék a pokróc árnyékba vonszolását . . . S juta Fórum rovathoz aztán. „Nincs még egy ország, amelynek himnusza bűntudattal küszködnék, amely olyan komor s már- már reménytelen hangot ütne meg, mint a miénk" — olvassa Hankiss esszéjének első mondatát. Ha szerencséje van, a szomszédos úttörőtábor nyitóünnepélyén épp a szóbanforgó opust recsegi a hangszóró, felpillant, Himnusz-értelmezések, Himnusz-élmények után kotorász emlékezetében s jóllehet — a szám egészét „becserkészendő" — továbblapoz, a mondat ott marad, ott motoszkál a pokrócon, a fübén, a strandpapucs pántjai között. 17 oldallal arrébb Varga Lajos Márton beszélget Gáli Istvánnal Az irodalom válságára. Tovább hajtana talán, de emlékszik, meg a kérdező is emlékezteti a tavaly májusi Valóság Gáll-esszéjére, a Jegyzetek a mai prózáról címűre, s különben is Gáli István aztán igazán nem szálai meg, ha nincs mit mondania. így hát közönség olvasásba merül, pokróca lassan megindul az árnyék felé. Keserű, alig-nyá- rias mondatok sodorják egyre beljebb a figyelembe, a „bizony" és a „lám" állapotába. Gáli az irodalom hagyományos és korszerű funkciójáról beszél. „Éppen mert erős mozgást észlelek a szellemi élet más területein, nemcsak abban vagyok biztos, hogy erről a hagyományos funkcióról az irodalom lemondhat, hanem abban is, hogy le kell mondania, ha nem akar nevetségessé válni. Amikor olyan tudósok dolgoznak, mint. . , ' — Itt most felsorolás következik, Hankiss neve is szerepel. Közönség felpillant, megkeresi azt a tél órával ezelőtti mondatot és gyors elhatározással visszalapoz Hankiss- hoz: A bűntudatról, mint társadalmi jelenségről.

Kézenfekvő, hogy a szerző a Himnusz szövegét választja kiindulópontjául. Kölcsey veretes szövegén a bűntudatképződés egyik gyakori mechanizmusát mutatja be: „szenvedünk,

pusztulunk — Isten küldte ránk a szenvedést - mert bűnbe estünk — vezekelnünk kell bűneinkért - Isten visszafogad majd a maga kegyelmébe — s egy jobb kor köszönt majd ránk.” Lehet-e egy közösségnek, társadalomnak bűntudata, változott, változik-e egy közösség bűntudatszintje, jellege az idők során? — teszi fel a kérdést Hankiss, s kísérli meg a válaszadást az esszé műfajához és terjedelméhez képest nagy szakirodalom segítségével.

írásának legizgalmasabb, leginkább megfontolandó következtetései a Bűntudat a mai magyar társadalomban c. fejezetben olvashatók.

A háború s a fordulat éve után kialakult egyes rétegek stigmatizációjának, megbélyegzésének rossz politikai gyakorlata s ennek egy-két szelí; debb változata túlélte az ötvenes éveket. A második gazdaságban való önállósulást említi például Hankiss, illetve azt a gyakorlatot, melynek során „mindent elkövettünk, hogy amit tesznek, azt szorongással,

rossz lelkiismerettel tegyék". E lélektani „kampányhoz" hasonlóan bűntudatot keltett az emberekben egyéni és össztársadalmi érdek egymás ellen való kijátszása, a magán-, illetve a személyi tulajdon fogalmának összekeveredése. A későbbi kampányok jórésze már nem volt tudatos, „inkább csak valamiféle bizonytalanságból fakadt, abból a bizonytalanságból, hogy nem tudtuk eldönteni, vajon nem mond-e ellent ez az úgy gyakorlat a szocializmus alapvető elveinek és normáinak".

Az értéktudat megzavarodása okozta és okozza az ilyenfajta elbizonytalanodást, mely kialakít valamiféle diffúz bűntudatot, szorongást; sokszor nehezen dönthető el, hogy érvényesek-e bizonyos normák, hogy megszegésükkel vétkessé, bűnössé válik-e az ember, avagy sem. Nem speciálisan magyar jelenség, átmeneti, fejlődő társadalmak velejárója ez a diffúz bűntudat, éppúgy, mint a „kettős kötés” gyakorlata: követendő normákat tűzünk az emberek elé, de lehetetlenné tesszük, hogy e normák szerint éljenek, s ha következésképp nem így élnek, megszégyenítjük őket, bűntudatot keltünk bennük.

Hankissnak persze nem célja „apokaliptikus" képet festeni a közállapotokról, gondolkodásra, szembenézésre késztet inkább, a figyelmet hívja fel, hogy „számos olyan rejtett mechanizmus működik, amelyek nap mint nap kisebb-nagyobb, tényleges vagy vélt normatörésre késztetik, kényszerítik az embereket, s ezzei a rossz közérzetnek, valamiféle homályos bűntudatérzésnek az . állapotában tartják őket. „Míg eddig a bűntudat negatív funkcióiról írt, a terjedelmes' esszé második részében a jelenség pozitív funkcióit elemzi részletesen, leszögezve, hogy a pregnáns, jól körülhatárolt bűntudat azzal, hogy ráirányul egy konkrét vétekre, bűnre, lehetővé teszi a tény kiküszöbölését s ezzel előkészíti az emberen, illetve a közösségen belüli feszültség feloldódását. Az elmosódó, diffúz bűntudat ezzel szemben feloldhatatlan, nem tudja ugyanis az egyén, hogy „mit kell feloldani". „A bűntudatoldó mechanizmusok hatékonysága nálunk, feltételezésem szerint, viszonylag alacsony" — írja.

Ehelyett álmechanizmusok működnek; a cinizmus, mely érvényteleníti a normarendszert, a „Mindenki így csinálja", „Mindenki lop” reflexe, vagy a bűntudat kivetítése. Határozott és az emberek által elfogadott szilárd norma- rendszerre van szükség hiszen „csak a határozott és. a felettes énbe beépült normák megszegését jelzi az emberi psziché bűntudattal". Ahhoz pedig, hogy a „jelzőrendszer" jól működjék, a diffúz bűntudatot generáló társadalmi mechanizmusokat kellene kiiktatni — beláthatatlanul nehéz feladat — a „kettős kötés" felszámolásával, az egyéni és csoportérdek legitimálásával, önszabályozó közösségek létrejöttének elősegítésével, a lelkipszichikai gondozás országos hálózatának megerősítésével, az elfojtott indulatok levezetésével a nagyobb társadalmi nyilvánosság révén. „Mertamíg nem sikerül mindezeken a területeken előbbre lépnünk, addig akár akarjuk, akár nem, ott kavarog-füstölög bennünk — egyébként indokolatlanul — az a rossz érzés és közérzés, hogy: nem bűnhődte még meg e nép a múltat s jövendőt."

Parti Nagy Lajos

Koroknai Emil 35 éves, jó- kedélyű és szelíd kisiparos szűcs szeretett vacsora után az ötszobás, 230 négyszögölön épült családi villája étkezőjében üldögélni és eltűnődni. Sose gondolta ki előre, hogy aznap este az emésztéséhez segítségül milyen fantáziálásokat szeretne. Éppen az volt jó ezek-ben a gondolat-csapongásokban, hogy teljesen váratlanul bukkantak fel. Nemegyszer igen elcsodálkozott, hogy őt, aki harmonikus családi életet él, és elégedett sorsának alakulásával, olyan gondolatok foglalkoztatják, amelyek majdnem nyugtalanná teszik. Ezek soha nem a szakmájával voltak kapcsolatosak. Megszokta már, hogy bizony nálunk a jobbacska szőrme beszerzése ügyeskedés, nemegyszer áldozatok árán történik. Éppen ezért kompromisszumokat kell kötni.. Persze, hogy jó volna csak nutriával, sarkiróká- vcl, tehát csupa borzongást kiváltban gyönyörű szőrmével dolgozni. Kiteríteni a vörhenyes, a gyöngéd simogatástól elektromosan felborzolódó rókaprémet, és hosszan vajúdni, hogyan lehet az összeillesztésnél a legtöbbet megmenteni belőle. Ez mindig az alkotás izgalmát váltotta ki. És megszokta már az cdóhivatal okvetetlenkedését is. Eddig kétszer jelentették fel a „jóakarók". De nála vizsgálódhattak! Minden a legnagyobb rendben volt. Tény, hogy az üzlethelyiség, a villa, az 1500-as Lada, a felesége . bundái, vagyis az életnívója ellene látszott szólni. De hát mindehhez semmi köze a^ adóhivatalnak. Mindez van. Az. adóhivatalnak az a dolga, hogy megnézze, rendben van-e a könyvelés. Ha igen, akkor ne okoskodjon, mert az embernek önérzete is van, és nem kell sok biztatás, hogy beadia az ipart. És akkor csinálják ők! Vagy keressenek egy jó bolondot, aki fillérekért hajiondó magát agyonhajtani. Mert . az irigyek nem látják, mennvi rátermettség, kapcsolat, látás-futás van az eredmények mögött. És mennvi munka! Szezonban a feleségével gyakran egész éjszaka dolgoznak. Bezzeg mások! Nem hajtják agyön n.agukat, mégis mindenük van. De nem irigykedik. Ez .soha nem volt rá jellemző. Beéri azzal, amit a két keze munkájával meg tudott szerezni. Itt van például ez a villa vagy egyszerűbben, családi ház. Tíz éve há- rcmszózötven ezerért vette. Azóta persze sokat költött rá, legelőbb hét-nyolcszáz ezret, meg az a rengeteg munka, amit végzett. Most adnának érte vagy két és fél milliót. Egyetlen dolgot fájlal: nem jutott elég ideje a nőkre. A felesége tündéri, szóval szorgalmas és nyugodtan mondhatni, csinos is. De hát hol van ahhoz a kis vörös nőhöz képest, akivel minap az az újságíró jött be. Micsoda lerobbant pasi! Közben pedig hófehér sarkiróka kucsmát vesz a nőnek. Vagyis eny- nyi az ára a kicsikének. Ha meggondoljuk, nem veszélyes. Csak az idő, a lefektetéshez szükséges idő sok. Abban ugyanis nincs semmi érdekes, ha pénzért, kucsmáért, vagy bármi elérhetőért lefekszik egy nő. Az izgalom, a szépség a ragyogásában van, az elérhetetlennek látszó villogásában. A majdnem igazi fellobbanásá- ban. De ezek a vágyak sem nyugtalanították, tudta, hogy gyorsan enyésznek a munkában, s végső soron o feleségével az ágyban. Már semmi nem volt, amit feltétlenül el akart érni, amiért idegesítette volna magát. Ezt az egészet, ami itt van, mármint vele kapcsolatosan, nem tartotta rossznak. Biztatónak látszott az is, hogy az árak emelkedésébe természetes módon beleilleszkedtek a bundák, kucsmák árai is. Az állandó változások közepette változatlanul jól alakultak az ügyei. Tisztán összejött havonta negyven-ötven ezer forint, ami bizonyos mérvű biztonságot jelentett.

És. ma este, a kellemes vacsora után, azzal a gondolattal kezdett játszani: vajon miből élnek, pontosabban: hogyan élnek meg azok, akik gyárban dolgoznak havi három-négyezer forintért. Elég különös volt kimondani ezt az összeget. Furcsa volt játszani azzal a gondolattal. milyen érzés lenne, ha ő havonta négyezret keresne, és ebből tartaná el a családját. Ilyenkor télen jóformán még a fűtésre sem lenne elég. És ez valahogy érzékeltette vele, hegy az a négyezer forint kevésnek látszik. És hirtelen elmosolyodott. Nem kevés az, hanem képtelenség. Persze, hogy az. Négyezer forintból senki nem tud megélni. Biztosan keresnek valahonnan ahho? a kis pénzhez. Aki pedig nem, egyszerűen lusta. Ma már a tisztességes munkát megfizetik. Négyezret csak az keres, aki tulajdonképpen nem is dolgozik, csak bejár a munkahelyére. Ahhoz képest pedig meg van fizetve. Ez így van. örült, hogy ilyen világosan átlátja a dolgokat. Szeretett ugvanis így fejben mindennek a végére járni, különben talán még nyugtalan is lett volna. Kinyújtotta c lábát, és teljesen elégedettnek érezte magát.

A konyhából bejött a felesége. Tányér volt a kezében.

— Még nem is mondtam neked .., - kezdte.

— Mit nem mondtál? - és Koroknai Emil nevetni kezdett.

— Mit nevetsz?

— Van olyan, amit nem mondtunk egymásnak, cica?

— Süsü vagy - vihorászott az asszony. — Délután itt volt Vin- ezéné ...

— Ezt tényleg nem mondtad.

— Nem tudja előre a leszabott rókalábakat összeállítani.

— De jön érte három nap múlva a doktornői

— Az a helyzet, hogy meghalt a férje.

— Meghalt? Hát mennyi idős volt a Vinczéné férje?

— Azt mondta nekem, hogy harmincnyolc.

— Baleset?

— Gyógyíthatatlan betegség.

— Komolyan?

— Azt mondta.

És az asszony visszament a konyhába. Koroknai Emil, a maga számára is váratlanul, utána kiáltott:

— Te, ez a Vincze csak három évvel volt öregebb, mint én.

— Gyógyíthatatlan volt.

Persze, a szerencsétlen Vincze! Gyógyíthatatlan betegséget szedett valahol össze. Ami nagy luxus harmincnyolc évesen. Koroknai Emil tudta, hogy ó ilyen abszolút ostobaságot nem követ el. Ö meg van elégedve az életével, nem ugrál, nem vágyik lehetetlen dolgok után, és a képtelenségeket is elutasítja. Iqaza van a feleségének: a Vincze gyógyíthatatlan volt. Látta néhányszor. Fekete, mogorva pasi volt, és izmos, edzett. S lám: az ilyennel is milyen qyorsan végez a betegség. Csúnya dolog, az biztos.

— Te, cica, és mi baja volt? Szóval mije volt gyógyítbatat- Icn?

— Tüdőrák.

— Tüdőrák?

— Azt mondta a Sári — jött be az étkezőbe az asszony. — Azt mondta, hogy teljesen jól volt a Pista.

— Pistának hívták?

— Miért, nem tudtad? ;

— De tudtam. Csak most valahogy furcsának tűnt, ahogy mondtad, hogy Pista.

— Szóval, még két hónappal -ezelőtt semmi baja nem volt.

— Akkor gyorsan ment.

— Azt mondta a Sári, hogy ilyen fiatalon rapid zajlik.

— Ott maradt a két gyerek, mi? Nem lesz neki könnyű. Majd segítünk, amiben tudunk.

— Oké. Rendes vagy.

— Szóval rapid ... - tűnődött el Koroknai Emil, és felállt, hogy bekapcsolja a színes tévét. — Gyere te is, cica, kezdődik nem soká a híradó.

— Engem ugyan nem érdekel. Rendbe teszem a konyhát. Te, jó volna ma este korán ágyba bújni.

— Akarod, cica? — vigyoro- dott el Koroknai Emil.

A híradóban egy távoli országban tüntettek az egyetemisták. Aztán a kamera elvezette a tévénézőt az illető főváros hullakamrájába, ahol a sárga kőpadlón mindenféle színes ruhában, egymás mellett

ryolc egyetemista hullája hevert. Lányok, fiúk, vegyesen. Az egyiknek fekete vércsík húzódott végig az arcán, s mellette a kő is véres volt. A fiú sárga inge mellett élénkpiros színűnek hatott a vérfolt.

Koroknai Emil érdeklődéssel figyelte a kamera által végigpásztázott fiatalok halott arcát. Tudta, hogy amit lát, helytelen. C nem foglalkozott vele, hogy milyen rendszerben él. Neki jó volt ez o rendszer. Ö a gyárban dolgozó munká'Slánynak éppúgy ad el gyönyörű, és kifogástalanul megcsinált szőrmekucsmát, mint a miniszter- helyettes feleségének, aki Mer- cedes-szel áll meg az üzlet előtt, pedig o sarkon megállni tilos tábla van. Szóval, ez a rendszer jó. Itt például nem ölik le a diákokat. Persze, az is tény, hogy itt a diákok rendesen tanulnak. Nem tüntetnek, nem izgágák. Mert ő sajnál mindenkit, aki erőszakos halállal és persze fiatalon hal meg. És a lövöldözés undorító dolog. De az adott rendszert is meg kell érteni, ugyanis nem tűrhető, hogy egyesek semmit nem találnak elég jónak. G ott is megélne, mert szeret dolgozni, és jól dolgozik. Vagyis nagyon sok múlik oz illető emberen is, nem lehet mindent a rendszerre kenni. Nálunk persze igyekeznek egy kicsit úgy beállítani a dolgot, hogy ott agyonlövik a tüntető diákokat. De az igazság az, hogy sehol se szeretik azokat, akik tüntetnek. Koroknai Emil tisztában volt vele, hogy ő aztán nem tüntetne. Az ember érje be azzal, amije van, mert a tüntetések rosszra vezethetnek. Jó, van úgv, hogy egy kicsit nehezebb. Jól tudja ezt ő. hiszen neki is voltak nehezebb időszakai. És talán nem is olyan helyes a tévé részéről, hogy ilyen képeket mutat. Eqveseket nyuatalannó tehet. Ő ettől óvakodik, már csak azért is, mert nem szeretne helytelen következtetéseket levonni. Másrészt: teljesen fölösleges bármibe belekeveredni.

A felesége jött be meztelen.

— Jössz fürödni?

Koroknai Emil végignézett a feleségén, és úqy látta, még egészen elfogadható nő. Jó bizsergést érzett.

— Megyek — állt fel.

Éiszaka rossz álma volt. Arra ébredt, hogv szájából szivárog a vér, és könyörög, ne lője agyon a Vincze.

Kikelt az ágyból, az ablakhoz ment, félrehúzta a függönyt. Hideg volt, és a tiszta égen erős fénnyel égtek a csillagok. Ostobaságnak látta az ólmát, mert láthatóan minden a helyén volt.

HÉTVÉGE 9.