Dunántúli Napló, 1981. június (38. évfolyam, 148-177. szám)

1981-06-04 / 151. szám

1981. június 4., csütörtök Dunántúlt Tlgplo 3 Pedagógusok és a közművelődés G árdonyi Gézától származik az a közismert hasonlat, mely szerint a tanító olyan, mint fáklya, amely másoknak világol, miközben önmagát fogyasztja. Gárdonyi ma­ga is néptanító volt, évekig tanított dunántúli kisisko­lákban. Ha valaki, akkor ő igazán tudta, mit jelentett fáklyá­nak lenni a hajdani világban. De még a két világháború kö­zött sem volt könnyű a falusi tanitó sorsa. Fáklyának lenni azt jelentet­te, hogy ő a kultúra egyedüli letéteményese a falubon. És a szegény emberek dolgainak önkéntes ügyvivője. Még a fel- szabadulás után is hány és hány tanítóra hárult ez a sze­rep! Idősebb pedagógusoknak ma is fölcsillan a szemük, ha a 25—30 évvel ezelőtti falusi éveikre emlékeznek vissza: „Azok voltak az igazi idők . . . Ott, az isten háta mögött vál­tam igazán emberré ...” Kétségtelen, hogy azóta na­gyot változott a világ. Szocia­lista alapokra fektettük a köz­oktatást, kiépítettük a művelő­dési otthonok, közművelődési könyvtárak, mozik hálózatát, ezek segítségével az ország legkisebb falvaiban is megte­remtettük az iskolán kívüli mű­velődés lehetőségét. Társadal­munk figyelme az utóbbi esz­tendőkben erőteljesen a köz- művelődés továbbfejlesztése fe­lé fordult. Párthatározat is szü­letett a közművelődési tevé­kenység fejlesztésére, a parla­ment pedig négy évvel ezelőtt közművelődési törvényt foga­dott el. Napjainkban a közművelődé­si tevékenység alapvető fel­adatai az állomra hárulnak. Állami feladat lett a közműve­lődési ellátás megteremtése, szervezése, a tevékenység irá­nyítása. A pedagógus ehhez el­sősorban azzal járulhat hozzá, hogy felkelti növendékeiben a folyamatos önképzés, az élet­fogytig tartó művelődés igé­nyét. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy részt vegyen másfaita — oéldául a művelő­dési ház égisze alatt folyó — közművelődési tevékenységben. Már csak azért is, mert az is­kolák és a művelődési házak nem egymás melletti, hanem egymásra utalt intézmények, még akkor is, ha a gyakorlat itt-ott ellentmond ennek a kö­vetelménynek. Akkor telnek meg igazán élettel a művelődési házak, ha nemcsak a tanulóifjúságnak, hanem o felnőtt korosztályok­nak is tudnak okos, vonzó prog­ramokat kínálni. Ez korántsem könnyű vállalkozás, mert nem elegendő hozzá a rutinmunka, például a futószalagon gyár­tott ismeretterjesztő előadások beiktatása1, vagy az innen-on- nan érkező kulturális haknicso­portok negvedévenkénti szere­peltetése. A szabad idő meg­növekedése következtében újabban nemcsak a városi, hanem a falusi művelődési há­zakban is mind nagyobb sze­repük van a kötetlen, kis lét­számú összejöveteleknek, a kü­lönböző szakköröknek, tanfo­lyamoknak, klubfoglalkozások­nak, amatőr művészeti csopor­toknak. Mindez sok munkával jár, s bizony nagy szükség van a pedagógusok szakértelmére, segítségére. Mégis gyakran hallatszik el­lenvetés, hogy napjainkban tel* jesen fölöslegesek a hagyomá­nyos közművelődési erőfeszíté­sek, hiszen a felgyorsult infor­mációáramlás korszakában a közművelődési hálózat nem le­het versenytársa az újságok­nak, a rádiónak, s kiváltkép- oen nem a televíziónak. Való­ban így volna? Aligha, hiszen számos faluban nem konganak az ürességtől a művelődési há­zak. Azokon a teleDÜléseken, ahol pezsgő élet tölti meg a kultúrházat, ott a televíziónak sincs korlátlan hatalma az em­berek esti órái fölött. Az ilyen helyeken nem csupán egy-két hivatásos népművelő ügybuz­galmán múlik a siker, hanem a helybeli értelmiséaiek, minde­nekelőtt a pedagógusok rész­vételén is. Közművelődési törvényünk a műveltség terjesztését nem csu­pán a pedagógusoktól várja, hanem az egész közösségtől. Az értelmiségnek így is meg­tisztelő kötelessége marad, hogv szakmai, világnézeti és politikai felkészültséaét hasz­nosítsa a közművelődés érde: kében, hogy ezáltal maga is gazdagodhassék a termelő- munkát végző emberekkel léte­sített kapcsolatban. Ismerve a tanítók és a taná­rok társadalmi elkötelezettsé­gét, ebben meg is nyugodhat­nánk a jövőt illetően, ha nem rémlene föl előttünk a tanyák és a néhány-száz lelkes apró falvak lakosságának helyzete. Az ország településszerkezeté­nek átalakulása együttjár az iskolák körzetesítésével, és így nemegyszer falvak százai ma­radnak értelmiségiek nélkül. Keresni és találni kell olyan forrásokat, hogy ez egyben ne jelentse a települések számára a közművelődés nélkülözését is. Hálátlanul nehéz, mégis jö­vőt formáló, s egyszer talán er­kölcsileg is méltóságképpen el­ismert össztársadalmi igény ez elsősorban pedagógusaink iránt — akikre ezekben a na­pokban, közelegvén június első vasárnapja — fokozott tiszte­lettel és megbecsüléssel tekin­tenek diákok és szülők, falun, városon egyaránt. P. Kovács Imre Alapvető állampolgári jogun­kat, egyben kötelezettségünket fogalmazza meg az az 1962. évi, 13. számú törvényerejű rendelet, mely előírja, hogy a tankötelezettség a gyermek 6. életévének betöltésétől számí­tott 10 tanévre terjed ki. Ez idő alatt a nyolc osztály el­végzésével minden magyar ál­lampolgárnak el kell, el kelle­ne sajátítania az alapművelt­ség elemeit, továbbá világné­zeti, politikai, erkölcsi szem­pontból készen kell állnia a társadalmilag hasznos munka elvégzésére és a középfokú ta­nulmányok folytatására. így fogalmaz tehát a tör­vény, melynek baranyai teljesí­tése szerepelt legutóbb a me­gyei tanácsülés programján. Az iskola ügye ugyanis már rég nemcsak a pedagógusok, szülők, az oktatásügy problé­mája. Nemcsak azért, mert ha­zánkban egymillió gyermek jár iskolába, és a közvetlenül ér­dekeltek száma eleve "ilyen je­lentős nagyságrendben mér­hető. Nemcsak azért, mert a gyermekek iskoláztatásának le­hetősége jelentős módon be­folyásolja a társadalom köz­érzetét, hanem azért is, mert erre épül a jövőnk. Hangozzék ez bármily patetikusan, erről van szó. Hogy az oktatásügyön kívül mennyire érdekelt ez. ügyben számos más szféra is, kitűnik, ha csak arra gondo­lánk, hogy Baranyában 8 ezer az analfabéták száma, és me­gyénkben mintegy 35 ezer em­bernek nincs meg az általános iskolai végzettsége. Hogy a hiányos műveltség, vagy fogal­mazzunk pontosabban, a kul- turálatlanság milyen károkat okoz, azt nemcsak egy gyen­ge jegyekkel teli iskolai bi­zonyítványból olváshatjuk ki, hanem a kallódó fiatalok sta­tisztikáiból, és mindenütt, ahol csak nemtörődöm mód- el­végzett munkával találkozunk. Ünnepélyes este a pécsi József Attila Művelődési Házban A dunaszekcsöj táncegyüttes és a Délszláv Általános Iskola táncegyüttese Megjelent a Somogy harmadik száma Bertók László Holdudvar című versével kezdődik a Somogy megyei Tanács kul­turális folyóiratának május­júniusi száma, melynek gaz­dag Irodalom, művészet rovatában Czigány György, Papp Lajos, Erdélyi Sándor, Benke László, Simon Ottó, Grain András, Szirmay End­re, Ihász-Kovács Éva, Zsi- rai László, Garai István, Madár János és Gyarmathy Irén legújabb verseit olvas­hatjuk. Bencsik András no­vellája a Legenda mellett Thiery Árpád Gerzson és Trepovszki cimű regényének egy különös hangulatú részlete kapott helyet a ro­vatban. Németh László születé­sének 80. évfordulójáról emlékezik meg a lap Fethő Bertalan tanulmányával. Milyen a bogiári szőlő? a cime Laczkó András szocio­gráfiai tanulmányának. Ez­zel az Írással indit cikkso­rozatot a lap a Balaton- boglári Állami Gazdaság­ról. A Balatonról szóló írá­sok között beszélgetést ol­vashatunk Somogyi József­fel, Szeretnék egy művész­képzőt címmel. A hetvenes évek irodalma volt a tárgya a Zágrábi Írószövetség nemzetközi konferenciájá­nak, amelyről Somlyó György felszólalását közli a lap. Az igen gazdag kriti­kai rovatban többek között Sipos Csaba ismertetését olvashatjuk Tüskés Tibor Szülőföldünk, a Dunántúl cimű könyvéről. A kultúra, az egyes ember kulturáltsága, amit alapszinten az általános iskolában sajátít­hatunk el, tehát már reges rég nem „bokréta a kalap mel­lett", hanem szinte konkrét termelőerő. Nem a szaktudás­ban van a hiba, például ott, ahol műszaki hibákkal tele ad­nak át egy lakóházat — hanem a munkavégzők általános kul- turálatlanságában. Ezt bizo­nyítja számos felmérés, és ezer­nyi tapasztalat. Mindezzel pedig egy gyor­suló gazdasági, társadalmi fej­lődés közepette kell szembe­néznünk, olyan korszakban, amikor a közvetlen napi mun­ka és a világpolitika alakulá­sa is nap mint nap éles ki­hívásokat intéz az egyén és a közösség felé. Tud-e minderre a kérdezett válaszolni? Érzik-e mindenütt az iskolával kap­csolatos felelősségüket a fenn­tartó tanácsok, az építkezések, felújítások bonyolítói, kivitele­zői? Hegyei néptáncfórum----- ------- V ------------------------------------------------­E g ész estét betöltő, változatos, érett műsort láttunk május utolsó szombatján a baranyai és pécsi fel­nőtt, illetve gyermektáncegyüttesektől. Nyugodt szív­vel mondhatom, hogy ezt a programot — persze kisebb vál­toztatásokkal — utaztatni lehetne és kellene is legalább a szomszédos megyékbe. Csak sajnálhatja a háromszáz meg­hívott vendég távolmaradó nagy többsége, hogy kihagyta ezt az estét, mert teljes képet kaphatott volna a baranyai amatőr néptáncmozgalom jelenlegi állapotáról. A nézőtéren sokan voltak, de főként egymásnak szurkoló, vagy egymás teljesít­ményére kiváncsi táncosok — ez is nagy dolog! — valamint hozzátartozók, a mozgalommal szimpatizálók. Érdemes elgon­dolkodni ezen a „hivatali” érdektelenségen, amely, sajnos, egy kicsit a műfaj lekezelésének is felfogható. ■ « —----------------------------------------------------------------------------------­Ami pedig a látottakat illeti: a Megyei Tanács művelődés- ügyi osztálya, az SZMT és a Megyei Művelődési Központ ál­tal rendezett megyei bemutatón kilenc felnőtt és négy gyermek­táncegyüttes lépett színpadra. Többen nem jelentkeztek vissza a felhívásra, egy csoport vi­szont, a mohácsi Marek Szak- középiskola táncegyüttese ad­minisztratív hiba folytán nem kapott meghívót. Ezért nagy kór, mert Filákovity István együttese nemrégiben már a Fisükonon is bizonyította ké­pességeit. Fussuk át röviden a látott produkciókat, hozzátéve azt, hogy két szám alapján nehéz messzemenő következtetéseket levonni az együttesi munka színvonaláról. A mezőny két kiemelkedő együttese ezúttal is a Mecsek és a Baranya Táncegyüttes volt. Bodai József csoportja a Fejér megyei bérestáncokat és a Szatmári táncokat adta elő. A Mecsek fiúgárdája alaposan megfiatalodott az utóbbi 'idő­ben, de öröm volt látni, hogy a 15—16 éves legénykék is egy­re felszabadultabban mozog­nak a színpadon a képzett lánytáncosok oldalán. A Bara­Az odafigyelés pedig nap­jainkban egyre aktuálisabb. Nemcsak azért, mert örömünk­re több gyermek kopogtat a következő években az iskolák kapuin, mert a sokasodó gyer­mekseregnek ma már nemcsak tantermet kell biztosítani, ha­nem a napközi és a menza is elengedhetetlen része a diák­ellátásnak. Ugyanígy a gyer­mekekkel való foglalkozás sem egyedül a pedagógusok dolga. Túl sokat kért, követelt tőlük az utóbbi években a társada­lom. A növekvő gyermeksereg, az új tantervi reformok adta feladatokkal elsősorban nekik kell megküzdeniük. A nevelés feladatában viszont minden eddiginél nagyobb szerepet kell magára vállalnia a családnak, intézményeket tekintve pedig a közművelődés, a sport kü­lönféle szervezeteinek. Hiszen gyermekeink jövője a tét. Gállos Orsolya nya Bognár József Accelerando és Vidákovics Antal Bunyevác táncok című koreográfiáját mu­tatta be a fórumon. Mindkettő szép, érett produkció, jól együtt van most a Baranya. A Bunye­vác táncokat méltán jutalmazta testületi díjjal a szolnoki nép- tóncfesztivál zsűrije. E két együttes mögé felzárkózni lát­szik a pécsi KISZÖV Tánc- együttes, amelynek új vezetője, Molnár János, új szemléletet ültetett el a táncosok között: fegyelmezett, a néptáncot elő­térbe állító előadásmód jelle­mezte mind a Kelet-baranyai táncokat, mind a Silladrit. (Mindkettő Tímár Sándor ko­reográfiája.) Fél éve dolgozik együtt a megújult KISZÖV, de ha ezt az utat követi, még na­gyon sok szép percet fog sze­rezni a pécs-baranyai közön­ségnek. Igen jó benyomást tett a né­zőkre a dunaszekcsői Művelő­dési Ház táncegyüttese, ame­lyet Hetényi Ádámné vezet. Nagy Albert szegedi koreográ­fus két számát mutatták be, a Duna menti karikázót és a Szé­ki táncokat. Szép volt a kari- kázó — hiába, a Duna mentén élnek a szekcsőiek — a széki táncrend viszont hosszú. (Az igazsághoz tartozik, hogy ta­lán még egyetlen olyan széki koreográfia sem készült Ma­gyarországon, amelyik mara­déktalanul át tudta volna adni a széki táncok egységét, ele­ganciáját, de úgy, hogy a néző türelemküszöbét ne lépje át.) Három, nagyjából egy szín­vonalon álló együttest kell még bemutatni az iskolai csoportok előtt: a Vasas Izzó, a Puskin Művelődési Ház és a Pollack Mihály Műszaki Főiskola tánc­együttesét. A műszaki főiskolá­sok — Grünwald Péter vezeté­sével — a magyarbődi karikázó eredeti anyagát és dél-dunán­túli ugrások koreográfiáját vit­ték színpadra. A látottak minő­sítése gondolkodási időt kíván, ugyanis ha produkciójukat az előbb felsorolt együttesekéhez kellene hasonlítani, a legmegfe­lelőbb kifejezés a „derék helyt­állás" volna. Ez az együttes a néptáncmozgalom perifériáján működik, aminek számos ob­jektív oka is van. Sajnos a Vasas és a Puskin ásatag számokkal jelentkezett, mintha az ötvenes-hatvanas évek óta egy lépést sem ha­ladt volna előre a néptáncmű­vészet szekere. Molnár István, Oskóné, Sajti Sándor immáron klasszikusnak számító műveit láttuk viszont a színpadon, vál­tozó színvonalú előadásban. E két együttes tehetséges tánco­sait, muzsikusait és vezetőit jobban kellene segíteniük a megyei szakembereknek, hogy rátaláljanak a néptáncmozga­lom újabb csapásaira, s végleg mellőzzék a korábbi évtizedek­ben még haladó, de ma már divatjamúltnak számító színpadi megoldásokat. A középiskolás korosztályt a pécsi Leöwey Gimnázium né­met tánccsoportja és a pécsi 500-as Szakmunkásképző Inté­zet táncegyüttese képviselte. (Vezetőjük Heil Helmut, illetve Konrád László.) Az előbbiektől két szép, ízléssel előadott né­met táncblokkot, az utóbbiaktól két párra redukált méhkeréki táncrendet láttunk. A leöweys- ták tetszettek jobban, előadá­sukban kevesebb volt az eset­legesség, mint a szakmunkás- képzőnek a két mecsekes fiúra épülő számában. Ahogy mondani szokták — s a közhely most is ide illik — üde színfoltja volt a bemutató­nak a pécsi 39-es dandár úti iskola kisdobos és úttörő tánc- együttesének Wéber Béláné, il­letve Tóth Pálné művészeti ve­zetésével előadott produkciója. Süss ki nap címmel Laknerné Brückler Andrea ormánsági gyermekjátékait vitték színpad­ra a kicsik, míg az úttörők Bo­dai József Játsszunk is! című koreográfiáját táncolták el. Ez a két együttes jól példázza, ho­gyan kell a gyermekeket már egészen kis korban a táncban is a minőségre tanítani. Elsősorban az újszerűségével lepte meg a közönséget a du­naszekcsői gyerekek Mondóka című játéka, amelyet György- falvay Katalin koreográfiájában állított színpadra Hetényi Ádámné. A doromb és külön­féle ritmushangszerek kíséreté­vel előadott szám igazán akkor sikerült volna jól, ha nem csetlik-botlik a ritmus, és na­gyobb az összhang a táncosok és a muzsikusok között. Szép, egységes volt a pécsi Délszláv Iskola Lukács Szaniszló által vezetett táncegyüttesének Mo- mácsko-kolója; ügyesek voltak a fiúk, különösen a legapróbb szőke legény, aki virtuozitásban felnőtt délszáv táncosokat is le­körözött volna. Mindent összesítve tehát, ta­nulságos és emellett „fesztivól- szagúan" ünnepélyes este volt május 30-án a pécsi József At­tila Művelődési Házban. A ren­dezőknek csupán egy apróság­ra szeretnénk a figyelmét fel­hívni: mivel a nézőtéren nem­csak szakemberek ülnek, ha­sonló alkalommal jó volna, ha a műsorközlő bemondaná a számok szerzőit és az együtte­sek vezetőinek a nevét is. Eh­hez persze az kell, hogy legyen más, újabb alkalom. Ebben: s a város közművelődésének alakításában érdekelt szervek nagyobb figyelmében őszintén reménykedünk. Havasi János Tankötelezettek

Next

/
Oldalképek
Tartalom