Dunántúli Napló, 1981. június (38. évfolyam, 148-177. szám)
1981-06-28 / 175. szám
Makay Ida Az öreglány már három napja itthon van, és még nem szóltam hozzá egy szót sem. Nem tehetek róla, nem megy a magasszintű duma, nem megy. Hát persze, hogy sajnálom, de isten uccse jobb volt, amíg nem volt itt. Ki hitte volna, beszélni is gyenge, de arra összegyűjti a cérnát, hogy beleugasson az ügyeimbe. Namondom, mikor meghozták, most nem lesz si- pák, hogy beszűrődik este a fény, ez úgy ki van tikkadva, örül, hogy nyugton alhat. És nagyot tévedtem, alig múlt el tíz. mikor olvastam a „Kentaurt”, hát nem beszól az öreg- lány: — Oltsd már el a villanyt, a szemembe szűrődik a fény, nem tudok aludni... örülj, hogy élsz és engem is haggyól élni, de nem szóltam neki hangosan. Pár hete még majdnem elpatkolt és ezt tisztelnem kell benne. Kivételesen eloltottam a villanyt. Hát világos, hoqy nem tudtam aludni, csak bámultam a sötétséggel. Ezt mocskosul rühelltem. Az embernek ilyenkor minden tré dolog az eszébe jut, amire nem is qoldolna napoal. például, hoqy hogyan foq egyszer majd maga is elpatkolni és csak nem tud elaludni, csak nem tud elaludni. Ilyenkor magamban beszélek. Ez az eqész fárasztó buli őszszel kezdődött. Azt mondom neki a közös nagy ebédnél: — No és azt hoqy magyarázod. hogy téqed mindiq meg. seqitett az isten, mikor fohászkodtál, de azt a sok kis koszost, aki éhezik a világ eqyha- tod részén, azt a világ minden kincséért sem segíti .. . — Azok engem nem érdekelnek. Négerek, cigányok, sárgák ... — Szép kis alak vagy — mondom. — Ezt a piszkos önzést utálom ... — folvtatnám, de a Mami és Emse közbeszól. Emse nagynénémnek paprikapiros a cserpákja. — Nem szégyelled magad, méq ilyenkor is belekötsz az emberbe? Legalább a kort tisztelnéd! Kész a balhé. — Koszi a kort. amely ilyen tiszteletre méltó elveket vall — mondom félhanqosan, mert megsajnálom a Mamit. No persze az öreglány sem marad adósom. Böngészi az újságokat. „Hogyaszongya, aszongya — ez a bevezető szöveg — hogyaszongya, már megint megöltek egy nyolcvankét éves öregasszonyt ilyenfajta csövezős kölykök." Jó hangosan olvassa. Minden szó nekem szól. „És mit találtak nála? Húsz forintot, meg egy zsebkendőt. Érezze magát az ember biztonságban. Ilyen az én időmben nem volt. Ilyen csak ebben a világban fordulhat elő. Idehallgass Emse! Neked még nem olvastam föl, neked is fölolvasom, hogyaszongya aszonygya ...” és nyomja tovább a sódert, hogy és is halljam. BM. — mondom halkan, aztán ordítok. — Close your mouth! — kiabálom át a másik szobába, mert épp angolt tanulok. — És az a pár százezer zsidó a -te idődből, nem zsebkendőért meg húsz forintért, hanem csak mert zsidónak születtek?! És akkor öregem, röhögni kezd, röhögni rajtam, meg az egész világon, mert páholyból nézi, biztonságos páholyból, ami körülötte játszódik. Tulajdonképpen engem is macerái az örökös vita. Mégis csak az öreganyám. szegről, végről rokonom, meg hetvennyolc éves. De épp ezért több esze lehetne. Apám nem csinál ügyet az egészből. Nagyokat nevet és pénzt ad, ha csöndet akar — Itt egy ötvenes! Tartsd a szád, pihenni akarok! — Persze a pénz jól jön. Naná, hogy hallgatok. Épp a kordbársony farmeromat skubizom a tükörben, hogy menőre kopott a térde, meg ilyenek, hót nem ott sündörög körülöttem az öreglány? Valahogy furcsa, mert nincsenek benn a kavicsnagyságú műfogai. Azt mondja. — Most már örülhetsz, mert nem leszek az utódban. Meghalok. Épp Fredhez készültem rexez. ni, de teljesen elment a kedvem Most mit mondjak? — Nem úgy nézel ki Nagymutter, — erőltetem a szöveg- mondást, de valahogy süketre sikerül a műmosoly. — Kórházba visznek, mert daganatom van. Napuff. Kellett ez nekünk. Mintha tudtam volna, hogy ezzel sokminden befejeződik, meg elkezdődik. Akkor, esküszöm megsajnáltam fenemód az öreglányt. Nem is azért, hogy mi van vele, hanem hogy ezt épp nekem mondja Épp nekem, akit rühellt, meg ráadásul nem sok jövőt jósolt nekem. — Fel a fejjel öreglány!. — mondtam és megveregettem a vállát. — ígérem, minden látogatásra bemegyek és vitatkozom veled egy kicsit, hogyvisz- szatérjen az életekedved. Bőgni kezdett. Ilyeneket dumált, hogy jó lett volna még élni, jó kajákat főzni, meg nézni a tv-t. Azistenfáját! — morogtam és elmentem mégis rexezni Valahogy egyébként jó napok következtek. Fél éjszakákat átolvastam és még cigiztem is. A qörénység csak az volt a dologban, hogy otthon állandóan csak uborkapofákba ütköztem. Vasárnap meg odajött a Mami. Rögtön nem tetszett nekem, mert valahogy túlzottan ünnepélyes volt. — Tegyél meg egy áldozatot. — mondja és ömlik a könnye, mint a Niagara vízesés. Utálom, ha sírnak. — Na? — mondom. — Menj el, gyónjál, meg áldozzál meg helyettem. Tudom, te tiszta vagy, a te imád segít! Holnap operálják az Anyámat! Na, gondoltam szép kis ügy. Többszörösen szép kis ügy. Elő. szőr is nem vagyok vallásos. Másodszor ez szenteltvíz a betegségre. Harmadszor miért pont én csináljam a ceremóniát, mikor rühelljük egymást. Negyedszer pedig a Kisöreget a focipálya szélén jobban sajnálom. öregem. Lehet, hogy szemét ürge vagyok. Mondom: — Te tényleg azt hiszed, hogy ez segít? Anya így: — Tedd meg helyettem. Én nem mehetek az oltár elé, elvált asszony vagyok . . — nem Fudja folytatni, úgy sír. — Hát az anyját annak a büdös!... — mondom, de azB. Pongrácz Éva Én meg az Üreglány tán elhallgatok. Ott van egyfelől, hogy nem komálom a meg. játszós maszlagot. Hogy bánjam meg azt, amit egyáltalán nem bánok? A smárolást, meg minden a csajokkal és egyébként is. Másrészt meg itt van, hogy Anya összeaszalódik a bánattól, hogy elvált az első férjétől és nem mehet el áldozni. Ha az az őszhajú ma- gasságos ilyenekkel foglalkozik, ahelyett, hogy figyelne a koszos kis nyomorultakra, akkor teljes egészében levan .., — Anya, ne sírj! — mondtam — Vasárnap, elmegyek. — Közben legszívesebben üvöl. töttem volna, csak ne lenne ez az egész világ ilyen kurva bonyolult. öregem! Ugrott a vasárnapi proqram. A foci, meg a randi Colival. A fogas mögé bújtunk a suliban, ott smároltunk. A téli szünetben kinőtt a melle. Valamennyien meglepődtünk. öregem, egész jó csaj lett. Adtam is neki egy Chesterfieldet. Együtt szívtuk el a fogas mögött. Közbe megengedte, hogy a mellét fogjam. Birizgált ez a gyónás dolog. Mégis kimentem focizni. Már- csak a Kisöreg miatt is. A téli szünetben mindennap kinn vol. tunk a pályán. Otthon úgyse bírtam nézni, hogy a Mami szarabbul néz ki, mint az öreglány a kórházban. Kinn a töltésnél mindig ott ücsöraött a Kisöregnek. Több se kellett nezunk, Ügy ordibált, mintha valódi focimeccsen volna. Hajrá! Ne manikűrözz!! Lenyomni! Gyorsiram! Sokszor egész nap kinn volt. Piros észrevette, hogy a Kisöreg összeszedi a csikkeket, amiket eldobálunk. öregem! — Kapsz a Ches- terfieldemből — mondtam a Kisöregnek Több se kellett neki, combjáig tűrte a gatyáját, hogy megmutassa az üszkös Iá. bát. Azt mondja érszűkület. És csak a pia segít. Frédi majdnem elájult. Lefektettük a földre. Persze a foci se ment úgy. Ilyen gyennyes lelkiállapotban Még a végén a csajom se jön velem a fogas mögé.., A ceremónia smafu. Ha ezer évig gondolkodom, akkor sem tudom magommal összegyez- tetni. öregem, darálom a bűnöket a dagadt papnak aki oda se figyel, enqem közben majd szét vet a lelki qörény- ség. És öregem, úqv tűnik a Mami szemében, mintha rajtam állna vagy bukna az operáció sikere Mi a tüdőnek kell engem ilyenekbe belerángatni? És különben i? kár volt beszarni. Az öreglánynak szerencséje voh, mert nem ;ákos. Most itthon van megint. Megint macerái, hogy — ócrd má le a villanyt!... Rám hullnak A túlcsordult nyár alkonyul. Rám hullnak sötétlő árnyak. A tücsök nem nekem dalol, testvére lettem árva fáknak. Ezüst tömjénné párolódik amit beszívok, minden illat. Véremben őszi este gyűl. Kitáguló, kérdő szememben följött az első éji csillag. O # o Csohány Kálmán rajza (ír? o © Kislégi Nagy Dénes A borozóhoz Mértékkel ha iszol, tündéri mezőkre repit fel Tündöklő nap fényében csecsemők mosolyognak Kék tavakon hattyúk, zöld fákon csöppnyi kolibrik Rózsák tarka virágágyak dús illata szálldos Halk hegedűszó sir, csal könnyet a szembe dalával Csókok jutnak eszedbe, derűs emlékek a múltból Halvány rózsaszínű mámor hangolja a lelket Serleged a koszorús istenre Bachusra üríted Szebbnek látod a létet, jobbnak látod az embert Ám ne tovább, ez elég, poharad tedd vissza helyére Folytatod a borozást, csúffá tesz majd ez a nektár Mert a fehér mágust kiszorítja a fekete mágus Ránehezül a fejedre, agyadra, a gondolat elhal Szellem nélküli tompa üresség jő a helyére Bambán néz a szemed, boilik, megroggyan a lábad Nem vagy már magadé, de az álnok démonoké vagy Elveszik emberi voltod s állati létbe sorolnak Mert lásd furcsa varázsszer a szőlő adta tüzes lé Míg mértékkel iszol, felemelhet a csillagos égig Am ha nem így, borozóm, letaszíthat az utca sarába 1981, május N. Horváth Péter Mintha csak... Arcodra nézek, és nincs rajta árnyék, mintha csak tavaszi tájakat látnék, mintha csak tavaszi tájakat látná! lenn a Dunánál. Né/em a vitrinbe rendezett képet, felmérve, mögötte milyen az élet. fölmérve mögötte mit is találná! i?rm a Dunánál, Sivár az összhang, ha kórusa néma, s leütött sarkokon fázik a tégla. Leütött sarkokon, amikor várnál lenn a Dunánál.
