Dunántúli Napló, 1981. június (38. évfolyam, 148-177. szám)
1981-06-14 / 161. szám
Csorba Győző Martyn Ferencnek* A Szem, a Szem .,. Vétkei és erényei, bánatai és örömei, országa és eszközei, bonckés-dühe és képessége, társító dühe és képessége. A gazdag-szemű gazdag-életű. Iramló pillanat, hamar lépés, apró elfordulás: ömlik a csoda, zúdul, dől belé. A legnagyobb csoda, a köznapi, amit csak kevesed-magával észlel. A gazdag-szemű tud, s hírül adja. Jókedvvel, fogyhatat- lonul, a szikkadt-meder-lelkű irigyek, kancsal gyanakvók, apasztó tolvajbandák ellenére. Lám, a szobor, a kép, a rajzi A híradás, mely ugyanakkor teremtés. Műterem-padlón, állványon, falon, könyvben, alapzaton, akárhol. Körülötte bámészkodók, meghatottak, undor, közöny, ünnepélyesség, parki fák, szemét, kutya-hagyaték, áhítat vagy szentségtörés. Körülötte. Ő viszont azok körül. Mint egyenrangúak, mint joggal egy listára irhatok: fal, szék, szobor, papírkosár, kép, ablak, ésatöbbi. Nagy tisztesség, ha a jegyzékre nem anyaga nevén kerül: kő, márvány, tus, vászon, — hanem igy: rajz, kép, szobor. A gazdag-szemű'a Törvény embere. Több ennél: Törvény maga is. Róla a Törvény megismerhető, lenézhető. A Törvény DNS-e egyben: eloszlik, hogy a Törvényt szétvigye, s fölépüljön újra meg újra. Legkisebb nyoma is tiszteletreméltó. Nem utaló és emlékeztető, hanem teljes-jogú nagykövet, ahol csak megjelenik. Ha csodapásztor csodafurulyája egybegyűjthetné mind a müved: Univerzum támadna Éggel, Földdel, Naprendszerrel, Dallal, Asszonnyal, Férfival, Termelőkkel és Védelmezőkkel. A győzelem sok-sok jele ragyogna rajta: sokszor győztél az Iszonyún. Elősompolygott szőrösen, karmoson, dög-pofával. Megmutattad, leleplezted; tudtuk, ki ő, ki ellen kell a harc. Elősompolygott szögesdrótosan, ujjai tűz-ágyúcsövek, szemgödre aknavető-fészek, és csupa vér, és csupa vér. Megmutattad, leleplezted; tudtuk, ki ő, ki ellen kell a harc. De megmutattad a Harmóniát is. a Nagyszerűt, a Csillagot. Jött a boldog Tenger, a kék, a villámló hószín vitorlák. Jöttek a sistergő szívű Hősök, akik oly büszkén, oly dali tékozlással adták másokért életük. És jött a Szivárvány Lovag, a rettenthetetlen, akinek álmait o makulátlan nemesség álmának kábítószere szülte szűnhetet- lenül. Jöttek az ember szikár társai: a Munkaeszközök, erejükkel, ügyességükkel és mindenekfölött hűségükkel. Azzal a hűséggel, mely magát elrontja, hogy újakat teremtsen. A Munkaeszközök, a testet öltött Célszerűség e népes családja, mely azonban szép is akar maradni, nem úgy, mint például a vaksi, rezge lábú termelő kisüzemek, a kitenyésztett tojótyúkok. Jöttek, jöttek. És jöttek még sokan és sokfélék. Te megláttad, megismerted és megmutattad, tehát létrehoztad őket Univerzumod számára, vagyis mindenki számára, mindannyiunk számára. Hogy gazdagságoddal gazdagabbak legyünk, lépésünk biztosabb legyen, hiszen Univerzumod a tiszta vonalak világa, S megtanít jól az emberi közlekedés szabályaira. Ó, a vonal, a szin, a forma! A Szem világegyeteme s a Szem anyag-raktára. Ahol készen is meglel mindent, s ahol hozzávalót is bőven talál élni kívánó vizióihoz. Boldogan remegnek a dolgok, mint asszonyok, kik várják az ölelést, vagy túl rajta, visszaidézik. Boldogan remegnek a dolgok; közöttük jár a Létrehívó, a Szem gazdaga, a gazdag-életű. *Köszöntjük Martyn Ferenc Kossuth-dijas festőművészt 82. születésnapján Sivár gyerekkora lehetett annak az építésznek, aki úgy tudta megtervezni ezt a lakótelepet, hogy még a vízszintes vonalak is csak derékszögben találkozhassanak. A népszokás alakít ugyan valamelyest a „tájon" de az is ... Egy hússzor húszméteres négyzetben adva van egy homokozó, egy vaslétra — no ez körszelet alakú —, meg egy betonasztal kétszer két betonpadlábbal, ezeken olykor deszka is van. A felsorolt objektumokat némi gyep szegélyezi, ezen taposhatja ki a lakosság a maga szabad ösvényeit. Az ösvények történetesen átlósan metszik — illetve metszenék egymást, ha a sóderes placcon búvópatakot nem játszanának ... A sóder talán a beton lelki élete? Ebből lettél, ezzé leszel — elmélkedhetnek vajon a házóriások borúsabb kedvükben?... Az ösvények egyébként azért mennek keresztben, mert egyikük az iskolától és az óvodától a kapusorhoz vezet, másikuk a piactól a kricsmi irányába. A kő — illetőleg beton — pad ilyenformán a népek országúba mentén dacol az idővel — meg-megújuló deszkái jóvoltából. Hol kismamák merednek innét a nirvánába, hol közepesen ápolt fiatalok támasztják meg a lábukat, miközben az első gitárakkordokat próbálgatják, hol pedig — lakótelepi viszonylatban is! — ismeretlen vándorok tarisznyáz- nak párizsispapírjukba süppedve. Magam csak olyankor időzöm itt valamicskét, amikor még újdonság a tavaszi napsugár, és már tudom, hogy rossz a lift. A lift azért eléggé gyakran rossz, a lakótelepi ember alkalmazkodása is eléggé fejlett már. Ha egyszer szerencsésen hazajutott, nemigen megy mór le aznap az utcára, hacsak nem elengedhetetlenül szükséges ... De az is micsoda fogatom, hogy „elengedhetetlenül szükséges"?! Ha az ember rendesen bevásárolt, eszébe sem juthat már semmi. Hisz mindent megvett, amit látott. Amire pedig nem volt pénz a zsebében, arra odahaza sincs. A kultúra dróton jön, a szomszéd papucsban — ha jön. Ha ásítás közben ki is tudnánk nyújtózkodni, egészen kényelmesen élnénk ... Egyik nap hozom haza a lányom az óvodából. Valamiért nem akaródzott még fölmennie. Nem bánom, hadd ugrándozzon, amíg a fiú is megjön 'az iskolából. Órámra pillantok — mert az ember mindig az órájára pillant, amikor a gyerekei kérnek valamit. Ez ugyanolyan szokás, mint hogy a határidőnaplónkért nyúlunk, amikor a barátunk jelzi, hogy jó volna összefutni. • Órámra pillantok hát, és leterítem az újságom egyik felét a kispadra, a másikat még olvasnám. Az első soroknál rájövök azonban, hogy már reggel kivégeztem, így ezt a lapot is magam alá teszem, és nézelődni kezdek. Alig emelem föl a fejem, a piac felőli ösvényen (háttal ülök a kricsminek), felbukkan az ember. „Csak ez ide ne üljön!" — villan át azonnal az agyamon. Kabátja zsákból készült, madzaggal van- a derekán összekötve. Ha valamelyes egység felfedezhető öltözékében, akkor az épp e madzaggal kapcsolatos, mert szellős aktatáskája ugyanilyen madzagon csüng a válláról. Amikor tekintetünk találkozik, kék nefelejcsek nyílnak boldogan széthúzódó szemréseiben, borvirágos orra a felkelő nap, jobb karja előre lendül, széles körmű mutatóujja egyenesen a mellemre céloz. „Ismer ez engem? Vagy bárkitől lejmolna, akit az isteni kegyelem e pillanatban útjába vet?" A padra sandítok, hogy a szélén ülök-e vagy a közepén, s hogy miképp is volna jobb. — Jó napot kívánok! — veti meg a lábát nagy barátsággal. Hasonló hangnemben fogadom az üdvözlést, mert gyerekkoromban úgy tanítottak, hogy az idegennek is köszönni kell, ha ránkköszön; még ma is tartom, hogy amilyen az adjonis- ten, olyan a fogadjisten, s ezt is oda-vissza értem. Mintha kissé meglepődne, de ez csak a pillanat töredékéig tart. — Fodor István vagyok — löki elém a markát. Én is megmondom a nevem, azután kezet rázunk. — Már csak azért! — néz a szemem közé egy pillanatra megkeményedve. — Hogyha az embernek köszönnek, azt fogadni kell! — Én is *így tartom - bólintok rá. — Szegedi parasztember vagyok — mondja erre Fodor István. Erre nem tudok mit válaszolni. Éppen szegedi? És éppen paraszt? Hangjában nyoma sincs sem szegedi, sem másféle tájszólásnak. A marka, az csakugyan széles és kemény parasztmarok. Akkor már miért ne lehetett volna akár szegedi is — sok-sok évtizeddel ezelőtt? ... — Itt dolgoztam egész nap a Tóthnál — bök lapos hüvelykujjával a háta mögé. Tudnom illene, ki a Tóth, de sajnos csak találgathatom magamban: piaci árus, Zöldség- termelő?... Alighanem az, valami őstermelő, mert Fodor István földdel dolgozott, erről vallanak fekete holdas körmei, tenyerének kapanyéltől fényes keményédései, és szétmosott szálú ruházata, mely minden olyan anyag illatát magába szívta volna és árasztaná, amely egy kicsivel is tisztátalanabb, mint a széljárta anyaföld ... — Most megyek, és leöblítem — hunyorít a kricsmi felé, aztán ismét erősen a szemem közé néz: — Annyi'jár az embernek, le kell öblíteni, nem igaz? — Persze hogy — bólintok, noha kapálás közben sem igen tarthatta szárazon a torkát. — Na isten áldja — löki elém ismét a kezét. — Már csak azért... Haragszik, hogy köszöntem? ... — Dehogyis haragszom — igyekszem meggyőzni erős szorítással. — Azért nem szabad haragudni. Köszöni... kell az embereknek. Szegedi parasztember vagyok én ... . Az utolsó szavaka? már csak maga elé motyogja, útban a kricsmi felé, de a keze úgy jár, mintha lépkedne valaki az oldalán . .. Trencsényi Imre «1 KISPAD IHazatérők Gyönyörű népdalunk állítja: „Hosszú útról visszatérni nem lehet..." Pedig lehet, nagyon is lehet, ne vegyük hót' szó szerint a kiragadott idézetet. A hétköznapok nem ilyen szár- nyalóak. Reggel távozunk, este hazatérünk — ez a menetrend. Ez volna az igazi hazatérés? Aligha. Szóljon róla hitelesen négy olyan ember, aki hosszú útról tért haza. H külképuíselö A MALÉV irodáját vezetem Athénban. Csak átmenetileg vagyok itthon, egyedül jöttem, család nélkül, mert a munka hazaszólított. Hónapok óta nem voltam Magyarországon. A repülőgépen percenként turkáltam a zsebemben: benne van-e a lakáskulcs? Mármint az itthoni. Odakint kényelmes lakásunk van, azt is mondhatnám, hogy pazar, szebb mint a budapesti. A görög lakáskultúra más. Nem tanítják az elemiben ott sem, de valahogy ezt átörökítik az egymást váltó nemzedékek. A jó ízlés velük született tulajdonság. A több ezeréves kultúra besugározza a civilizációt, mindazt, amit a ma embere gyárt és használ. Ettől aztán nem kell hozzá propaganda, hogy ne bóvlival rakják magukat körül a' lakásban, hanem szép bútorral, hozzávaló kiegészítőkkel. Leszállt a gép Ferihegyen. Taxiba vágtam magam, irány haza. Mindvégig az járt a fejemben: de lassan hajt ez a sofőr. Aztán megérkeztem a rég nem látott bérház elé. A lift rossz, sebaj, hármasával ugráltam a lépcsőfokokat. Megvan -a kulcs, fordítom a zárban, nyitom az ajtót. Becsukott szemmel is tudom a járást. De most nyitva tartottam a szemem. Egy üres lakás; vastagon áll a por mindenen, pókháló, amerre nézek. Pedig minden a helyén volt, ugyanúgy, ahogy hagytuk! Mégis üres, idegen volt. Hiányzott belőle a család. Az ingázó Munkásszálláson lakom, Budapesten, a Szobránc utcában, csupa építőipari ember közt, mert magam is az volnék, Szabolcsból. Ott van az igazi hazám, Hódász szélén, a cigánysoron. Az arcomra van írva: odavaló vagyok. Nincs értelme, hogy tagadjam, meg nem is szégyellem, mert nem vagyok alábbvaló másoknál. Nem inni, nem részegeskedni jöttem a fővárosba, hanem dolgozni. A társaim - gondolom - hasonlóképpen vannak vele. Hogy egyik-másik mégis iszik? Higy- gye el, ez majdnem természetes. Nagyapáink nagyapja még vándorolt, nagyapáink már letelepültek: putrilakók lettek. Rólunk is azt tartják: vándorolnak — a munkakönyvvel. Pedig hát sorra tűnnek el a putrik, Hodászon már egy sincs. Cs-lakásban lakunk: azaz csökkent értékűben, mert az életformaújítás nehéz, a nem cigánynak ebben az országban volt rá ezer esztendeje. Nekünk alig egy-két emberöltő. Huszonkét éve járok Pestre, 'haza havontä-hetente — a pénz miatt. A ml vonatunk a feketevonat. Az asszony mindig tudja, mikor megyek haza, a Cs- lakásba: szoba-konyha, kamra. A szoba: szentély: a gyerekek szinte be se mehetnek. „Az apátoké” — szól rájuk az aszszony, aki nagyon vár, nem a pénz miatt, mert azt többnyire megküldöm postán, nem az aprócska ajándékok miatt, még- csak nem is azért, mert a ruhám szagában ott van a város levegője. Vár, mert szeret. Hat gyerekünk van, ha rámcsimpaszkodnak érkezéskor, alig vagyok képes talpon maradni. Bemegyek a szobába, ami az enyém, és gyönyörködöm. Nincs vaságy, mint a szállón, támlás faágyak vbnnak összetolva a szoba közepén. És már megint hímzett rájuk új térítőt az asz- szony. A matróz Ismeri a dalt? „Baj van a részeg tengerésszel . . .” Hülyeségekkel van teli az emberek agya, semmit se tudnak valamiről, de ítéletet azért mondanak. A dalocska tréfás, magunk is énekeljük. Ez egy dolog. Más az, ha afelől faggatnak, hogy mi nálunk a védő ital, a gin, a rum, a vodka? És hogy melyik kikötőben hány szeretőm van. Nem kapunk ilyesfajta védő italt, és ha valamilyen oknál fogva vesztegelnünk kell éppen valahol, a gyomrunk görcsbe rándul, már megint később jutunk haza. A tengerészélet komoly dolog, nem tréfálkozni való. Nem mi vagyunk a részegek, hanem olykor maguk a tárgyak, az egész hajó, ha viharba kerül. Kabinjaink, bútoraink rögzítve vannak, minden ágy, szekrény, ülés. De mi nem! Nekünk a szárazföldiek számára furcsa lábtartással, lépésekkel kell kivédenünk a hajó ringását, hánykolódását. De ehhez hozzá lehet szokni hamar. És kilépve a partra, hamar elfelejti egyensúlyérzékelő szervünk ezeket a sajátos védekező reflexeket, mozdulatokat. Hazamegyek, rámakaszkodik az asszony, meg a lány, aki maholnap iskolás lesz. Nagyon várnak, még azt is elnézik nekem, hogy otthonlétem alatt mindig átrendezem a lakást. Ez a mániám. Ezek mozgatható bútorok . .. Az infarktusos Arra ébredtem, valami láthatatlan kéz vasmarokkal szorítja a szívemet. Ujjai egyre feszesebb abroncsok. Én vagyok a soros — jutott át az agyamon. Figyelni kezdtem magam. Akkor jött a robbanás. Akár az áramütés, úgy futott szét végtagjaim felé a fájdalom és a rettegés; emlékszem, a szememből folyt a könny, de sírt az egész testem, bőröm minden négyzetcentimétere. Pedig mint a jég, olyan hideg voltam, a párnám, takaróm meg vizes- lucskos, akár mosás után. Kórház, szanatórium. Vissza az életbe. Aztán haza. Virág várt, simogatás, öröm és féltés a szemekben. És színek vártak, az otthon színei a sok-sok kórházi fehér után. És még azt mondják: a legösszetettebb szín a fehér. Indiában miért az a gyász színe? Mert ott meleg van? Nekem sok volt belőle. Otthon, amikor nem látták, sorra megsimogattam a könyveimet. Fejér Gyula HÉTVÉGE 9.
