Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)
1981-05-10 / 126. szám
■■ 4 KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT HALLAMA ERZSÉBET Befejezetlen beszélgetés Ernst Jenővel (Részlet) BERTÓK LÁSZLÓ versei 385 HALLAMA ERZSÉBET: Befejezetlen beszélgetés Erast Jenővel 387 SZEPESI ATTILA verse 396 SZABÓ SÁNDOR versei 397 GÖDRÖS JÜLIA: Komolytalan ember (elbeszélés) 399 KAUTZKY NORBERT: Ez a nap a miénk (elbeszél*«) 408 KÁROLYI AMY verse 414 FODOR ANDRÁS verse 418 * Versről versre FODOR ANDRÁS: Érkezés (A versről a költővel Lator László beszélget) 419 * RÓNAY LÁSZLÓ: „A boldogságra jogosak vagyunk" (Szintézis- törekvések Juhász Ferenc lírájában, I.) 425 ‘ HORGAS BÉLA verse 433 MAKAY IDA versei 434 BORI IMRE: Jugoszláviai szemle 435 TANDORI DEZSŐ verse 441 NÉMETH LAJOS: Csontváry: Baalbek (tanulmány, V.) 443 BÉCSY TAMÁS: Színházi előadások Budapesten 451 ERDÉLYI SÁNDOR verse 456 A Jelenkor májusi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új szórnának lírai rovatában többek között Berták László, Fodor András, Horgas Béla, Károlyi Amy, Makay Ida, Szepesi Attila és Tandori Dezső verseit, a szépprózai írások sorában Gödrös Júlia és Kautzky Norbert elbeszélését olvashatjuk. — Befejezetlen beszélgetés Ernst Jenővel címmel közli a folyóirat Hallatna Erzsébet írását az interjú készítésének időszakában elhunyt kiváló tudósról. Az irodalmi tanulmányok sorában Juhász Ferenc költészetének szintézis-törekvéseiről ír Rónay László. A „Versről versre”-sorozatban Fodor András Érkezés c. költeményéről beszélget az íróval Lator László. Az „Irodalom a gyorsuló időben”-sorozatban Pilinszky János költészetéről beszélget Béládi Miklós, Bodnár György, Keresztury Dezső, Lengyel Balázs és Szabolcsi Miklós. Figyelmet érdemel Bori Imre újabb Jugoszláviai szemléje, Bécsy Tamás beszámolója fővárosi színházi előadásokról, valamint Németh Lajos tanulmányának befejező része Csontváry: Baalbek c. művéről. Szepesi Attila Kassák Lajos Pécsett apró ember kürtőkalapbon kürtőkalapján a kassai dómmal havasok fuvallatával foga közt bécsi szivarral cipőjén a Place Pigallal lócitrommal és százszorszéppel cigarettacsikkel és vadul berregő masinákkal Angyalföldről Herr genösse továris mister de a lányoknak Kasi úgy bóklál itt az Ottorony alatt Jakovali Hasszán dzsámija és Idrisz Baba türbéje előtt sleppjétől követve mint a kölyök masztodon valahol Kamcsatka és Izland közt félúton aztán föllép a pódiumra kürtökalapját fejéről lekapja „ palócos hangján beszélni keid és a terem megtelik árvízzel földrengéssel tamtamdobokkal és Germánia szőke lányaival tán kürtökalápjában hozta a szélzúgást a hóesést Picasso kocka-lovait és Herwarth Walden dühödt zongorafutamait két világomlást a homo faber őrült játékait a tekintetét csillagokra-függesztö ember kristály-sugallatait pojácát talárban és középkori prófétát felöltőben nyers szavak kőlavináit zenét hangzás előtt hangzás után kioltva üszkösen aztán elindul kürtökalapját f'ejébe-csapja CSAK ENNYI AZ EGÉSZ 8. HÉTVÉGE — Amikor tizenkilenc éves korában önként jelentkezett a frontra, mert „ott a helye", nyilván magyarnak érezte magát. Fontos szerepet játszott ez az érzés az életében? — Tudóm, hová akar kilyukadni. Nem hagyom magam belerángatni nagy nyilatkozatokba... Hagyjuk a nagy szavakat. Magyarnak, hát mi másnak? Fiam, én ha nem muszáj, ki se mozdulok ebből az országból! Az én csalódom 1848 előtt menekült ide a szerbek elől, Bácska alsó részéből. Elég régen volt? — És milyen volt a családja? Miben volt meghatározó? Mit hozott a családjából, mit örökölt? — Az apámra nagyon emlék, szem, kész paraszt volt. Én hozzá képest már degenerált vagyok. De azért hasonlítok rá, szívesen is hasonlítok, én se szeretem a teketóriát. Apámnak a kezére emlékszem, a markára, hogy az milyen erős volt... Élt az utcánkban egy nyomorék öreg zsidó, a Steiner bácsi, akiről az a hír járta, hogy a vagyonkáját úgy szerezte, hogy összedűlt egy ház, és ő onnan mindenfélét kihozott jogtalanul és abból nyitotta az üzletét, szóval egy öreg csirkefogó volt. Viszont nem akadt más a közelben, akinek könyvei lettek volna és akivel anyám társalogha. tott volna, mert az anyám jól beszélt németül, és franciául is olvasott, és a Steiner bácsitól szerzett néha könyveket. Na szóval egy alkalommal hallom, hogy apám mondja anyámnak, hogy miért kezel ezzel az öreg csirkefogóval. Mikor ezt hallottam, most is emlékszem rá, azt mondtam: de édesapám, maga meg a favágóval fogott kezet! Apám nem ütött pofon, nem is szólt semmit, de az eset valahogy bennem maradt. Akkor még nem értettem a különbséget a Steiner bácsi meg a favágó között. Csak később. Hát persze hogy kezet fogott vele, hiszen dolgozó ember volt! — Milyen fiatalember volt ma. ga, Jenő bácsi? — Hát ilyen! önfejű meg... akartam az apámra hasonlítani. Az erejében is. Én is erős fiatalember voltam. Nem sportoltam különösebben, csak a magam módján. Volt egy hatvankilós kő az udvarunkon, ilyen négyszögletes, ni, azt emelgettem. Vagy néha egy nagy rudat ... s „mintha vassá volna karja, maga válva"! Űgybizony. — Egyetértettek a pályaválasztásával a szülei? — És ha nem értettek volna egyet? Háha! Tizenhat éves voltam, amikor éjszaka kimentem az udvarra és lefeküdtem a létrára aludni. Mert egy legénynek azt is ki köll bírni. Tudták, de nem szóltak. Kicsit bolond a jancsi, hagyjuk rá. — És már akkor eldőlt, hogy milyen pályára megy? — Én nálam igen. Még nem tudtam, hogy van biofizika a vi. lógón, de már ezt akartam csinálni. Az előbb kérdezted, hát igen, a matematika meg a fizika. Azokat szerettem. De nem ezért! Az élét érdekelt! Többször beszélgettünk, de . nem adhatok a szájába olyan szavakat, amelyeket nem jegyeztem le pontosan. Van, amit tőle tudok, van, amit másoktól. Agglegény volt, közismert tény. Ott lakott a Rákóczi úti tanári szobában, minden áldott nap négykor—fél ötkor kelt, szigorú, váltotatlan napirend szerint élt. Mindennap elolvasta a Népszabadságot, meghallgatta a híreket, de özönvíz előtti rádióján semmi egyebet soha. Tévéje nem volt. Gyakorlati érzéke sem Legalábbis abban az értelemben, ahogy azt az átlagembertől elvárjuk. Történetek keringenek róla, a bogarairól. Volt egy speciális ragasztó- anyag, húsz évig azt használta az intézet, de úgy, hogy mindig Ernst Jenőtől kellett elkérni, aki zár alatt őrizte az íróasztalában, és amikor adott belőle, mindig felszólította az illetőt, hogy ne pazaroljon a ^Jrága anyaggal. Amikor aztán elfogyott a készlet, Tigyit bízta meg az utánpótlással. Ő hozott is pár forin. tért két kilót. Ernst Jenő ezután nem zárta el a ragasztót, nem is szólt semmit. Ismert volt, hogy szeretett „beöltözni". ürögi kertjébe mindig bőszárú rövidnadrágban, bakancsban vonult ki. Amikor tanársegédjével betért egyszer a csemegeüzletbe és kért egy tábla csokoládét, az eladó figyel, meztette: vigyázzon, bácsikám, az több mint húsz forintba kerül! És a kísérőhöz fordult: mit tetszik, tanársegéd úr? Ernst Jenő rendszerint kuncogott az ilyen eseteken, vagy észre sem vette. Az akadémiai kocsik sofőrjei ismerték. Tudták, hogy minden pesti útra külön felöltözik, gumicsizmába, strapabíró nadrágba, vitorlavószon kabátba. S viszi öreg lakktáskáját, benne az iratok mellett friss gyümölcsöt — ezt majd Dunaújvárosnál eszi meg, szertartásosan —, bicskát, zseblámpát pótelemmel és pótégővel, gyufát, gyertyát És mindig vitt lapátot, ha tél volt — hátha ki kell ásni a kocsit a hóból. Van, fiam fejsze nálad? — kérdezte a sofőröket. Van, Jenő bácsi, mutatták. Akkor jó. Ha elakadnának, legyen mivel fát kivágni, hogy tüzet rakhassanak ... De annak idején a fogságból isten tudja miféle kalandokon ót érkezett haza. A fogolytáborban mindig szerzett gyertyát meg könyvet, folyton olvasott. Később a munkaszolgálatos tá. borban, ahol akkor dolgozni nem kellett, Ernst Jenő mindig segédkezett a kazánfűtőnek. Hogy meglegyen a kondíció. Amikor a Szálasi-puccs bekövetkezett, megszervezte a tábor szökését, hármas csoportokban, különféle irányba. Szólasiék kihirdették. hogy aki önként visz. szatér, amnesztiát kap, aki nem, katonaszökevénynek minősül, s ha megtalálják, kivégzik. Utóbb kiderült, az egész tábor visszament, oda is veszett. Kivéve Ernst Jenőt meg azt a két embert, aki vele volt. Egyikük később elmesélte: vissza akartak fordulni, de Ernst Jenő nem engedte. A rémült embereket pofonnal térítette magukhoz. Nagy dolgokban Ernst Jenő mindig egészen pontosan és tisztán látott. Tigyi József így fogalmaz: — Amit másutt egy altiszt elintézett, azt Jenő bácsi gyakran túlkomplikálta, elszúrta. De ami. vei húsz professzor se tudott megbirkózni, azt ő egy pillanat alatt átlátta és megoldotta. Azt is mondják, hogy ha jobbak lettek volna külföldi kapcsolatai, világhíre még magasabbra szárnyalhatott volna. De soha nem dolgozott idegenben, inkább csak levelezett. A külföldi tudósok látogatását bőkezűen fogadta, de nem viszonozta. Amikor vagy húsz éve egy hathetes amerikai előadókörutat végre elvállalt, öt nap múlva itthon volt. Sosem derült ki pontosan, miért. Saját kuckóját hiányolta-e vagy valami más oka volt? Mindenesetre tény, hogy ha dühbe gurult, az „angolszász gazságot” emlegette. Azután 1972-líen mégiscsak kimozdult, ismét a moszkvai világ, kongresszuson Oparin akadémikus és Ernst Jenő tartottak plenáris- előadást. Nyár volt, s a szovjet akadémia gépkocsiját, a fiatal kísérővel egyetemben minden délután kipárancsolta a városon túlra és úszott egyet a Moszkva folyóban. Természetesen tilos helyen . .. ürögbe — ahová nyolcvan- éves koráig biciklin járt ki, s mindig egy üveg tejet vitt magával — akadémikusokat másza- tott föl a cseresznyefára, hadd legyen szegény elvárosiasodott embereknek egy kis élményük a természetről. Évente pálinkának főzette le a maradék gyümölcsöt, ez nagy esemény volt, hajnaltól ott időzött a főzdében, ellenőrzésül is, élvezetből is. S ha egyik-másik munkatársát sá- padtnak látta: „gyere, fiam adok egy kis valódi pálinkát, az jót tesz!"- Hosszú éveken át saját költségén rendezte az „intézeti murikat", általában novemberben, mindig virslivel, sörrel, ötven literes fahordóban hozták a sört, az összejövetel szertartással kezdődött: Ernst profesz. szór megcsapolja a hordót. Aztán a sörgyár rátért az alumínium hordókra, amit már csak protekcióval lehetett szerezni, később az üveges sörre. A virslit egyszercsak műanyagba töltötték. Ernst Jenő dohogott, de azért még sokáig összeterelte a népet, s megénekeltette őket. Megismerni a kanászt... ezt kellett kánonban dalolni, a professzor vezényelt. 1947-ben megjelent Bevezetés a biofizikába című könyvének előszavában azt írja: „Meg kell nyitnunk a hallgatóság értelmét az áttekintő szemlélet, a kritika és a saját gondolkodásával való ténymegállapítás számára". Jó tanár volt. Szigorú, néha rög- eszmésen szigorú főnök. De elvi ellensége például annak, hogy a kísérleteket irányító vezető társszerzőként szerepeljen. A már említett kutatások, amelyeket Niedetzky Antal még hallgató korában, végzett el, a saját neve alatt jelentek meg, Ernst Jenő neve nélkül. — Csak a politika meg a tudomány érdekelte, de ezekben nagyon tájékozott volt — mondja Niedetzky. — Minden szakfolyóiratot elolvasott. A tartalom- jegyzékben megjelölte, melyik cikket melyikünknek kell isrher- nünk, és oda is küldte a folyóiratot a címzetthez, még a gyakornokhoz is. 1956-ban a Kossuth-dijat megosztotta munkatársaival, egy interjúban meg is indokolta: ez a díj nem egyedül őt illeti. Utolsó látogatás Ernst Jenőnél. Az elhagyott tanári szobába Tigyi József enged be. Nála Kismányoky Károly rajza vannak a kulcsok. Rendezni kell a professzor hátrahagyott iratait, leltározni, selejtezni. A végrendelet értelmében minden vagyonát egy alapítvány létesítésére kell fordítani, amely fiatal' biofizikusokat támogat majd. A legendás vaságy, amelyet a halálhír után múzeumba akartak vinni — valójában ócska fehér kórházi ágy. Két rádió, az egyik még szól, a másik régóta csak polcnak alkalmas. Az ággyal szemközti asztalon iszonyatos rendetlenség, poros dra- zsés doboz, félmarék radírvégű ceruza, kulcsok, papírok, kiszórt kétforintosok és a Bunsen-égő — ezen főzte magának hajnali fél ötkor a teát. Húsz évig, har. mincig? Kis piros lábasban. És egy lilavirágos félliteres bögre, ebből itta a teát, mindig üresen. A szomszédos nagyobbik szobában a jólismert ülőbútorok, valószínűleg lepedőből varrt fehér huzatokkal, a nagy íróasztal, a három telefon, az ablak alatt egy láda, pokróccal letakarva. Ha besütött a nap. oda ült le, háttal a melegnek, és olvasott, irt a térdén. Innen indult ebéd után a Balokányba, sétálni és társalogni az angoltanárjával, vagy strandolni. A Vízművektől örökös tiszteletjegyet kapott. Még nyolcvanöt évesen is akadt nap, hogy két kilométert leúszott. Minden este több kilométeres sétát tett a Tettyén és a Magaslati úton át mindig a megszokott útvonalon. All itt egy fehérre mázolt, ős. kori mérleg is. Egy betegsége után hozatta ide a selejtraktár- ból — a mérleg a század elejéről származik, de még pontos. Ha aztán olyan vendége jött — legyen az bárki -, akit frissé korpulensnek ítélt, fölzavarta a mérlegre és rosszallóan elmagyarázta neki az egészséges életmód fontosságát. Idézet egy másik búcsúbeszéd, bői: „Nem mindenki tudja róla, hogy egész életét a laboratóriumában levő szerény szerzetesi cellához hasonló szobájában élte le, legendás egyszerűségben. Legszigorúbb sajátmagához volt, de ennek megfelelően magas mércét követelt meg munkatársaitól is. Szókimondása, fejlett kritikai érzéke, felhalmozott erkölcsi tőkéjének tudata, meggyőződése életcéljának helyességében olyan kivételesen határozott belső tartást adott számára, mely joggal tette őt a magyar tudományos élét egyik legmarkánsabb egyéniségévé. Környezetében mindig valami kü. lönös szellemi feszültség vibrált. Életének egyik fő jellemvonása a tudományos tények prioritásának megőrzését célzó harc volt, az áltudomány és látszattudomány ellen." A festői rendetlenség, ami a használati tárgyak, ócska dobozok, haszontalan pénzek, szerte: dobált üres borítékok között tanyázik — a polcokon megszűnik. Levelezése, publikációi katonás, kartotékos rendben vannak. Kigyűjtötte az összes hivatkozási alapként felhasznált irodalmat, számozta is őket, a sor a kanyargós folyosó egyik polcán ér véget a 8200. tétellel. Ami igazán érdekelte Ernst Jenőt, ahol rendnek kellett lenni, otf nem tűrt meg hajszálnyi zavart sem. Körülnézek a poros, sivár, immár végleg lakatlan szobában. Szerzetesi cella? Igénytelenség? Választott életforma? Hallani vélem hetyke és elégedett hangját: „Gyerekem, nyolcvanöt éves vagyok, négykor keltém máma is, és nagyon jár szórakoztam a munkával..."
