Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)
1981-05-31 / 147. szám
Apáti Miklós Egy mondat a gyermekekről de akár négy mondatot is érdemelnek, mert négy gyermekem van, tételesen: Miklós, Balázs, Ádám és Bence, külön-külön mesélhetnék róluk, egymásnak akár, vagy akárkinek, s mégsem mesélek, mert gyereket magának csinál az ember társadalmilag ez a legbonyolultabb szabályozható egyéni, családi, közösségi tett, lám, hiába sújt saját anyagi helyzetem, én már maradok őbennük boldog, mert elmúlhatnak a verseim, a mondataim, rámomolhat barlangom, lakásom, de ők nem múlhatnak el, nem egyezem bele, miattuk nem vívok fegyveres békeharcot, miattuk lesem a TV-HÁBORÚT, s az árakat, miattuk kérdezem vándorútamból föltekintve: hová menetelnek négy fiaim, s hová juthatnak el egyáltalán, s velem vagy nélkülem — én ezt a világot akartam s ha rájuk mégis ezt hagyom, így változatlanul négy szempár vádol, kenyeret kér, szeretetet esd, szabadságot követel, önfegyelmet remél ' e négy gyermeki szempár, mit feleljek, hogy megtettem mindent? hogy miottuk nem tettem semmit? ez itt a kérdés, BARÁTAIM! A botjára támaszkodó öreg ott ült a szokott helyén, a kapu előtt, közel a gyerekekhez. Mindig késő délután látom itt, amikor a környékbeli gyerekek már megjöttek az óvodából és elárasztották a játszóteret, no meg az épület előtt húzódó pázsitot, és az aszfaltozott gyalogutat. A bácsi nyugdíjas, kiülhetne a ház elé a nap bármelyik szakában, de ő éppen a napnyugta előtti órákat kedveli. Csak ül, figyel, markolja a botját, amelyet még soha nem emelt fel, hogy megfenyegesse vele a körülötte hancú- rozó srácokat. Nem zavarja a fogócskázás, a kiabálás, a zaj; a hozzápattanó labdát ügyetlenül próbálja visszarúgni. Amikor leülök mellé, csak egy pillantással vesz rólam tudomást, együtt nézelődünk, hallgatunk egy kerek órán át, s az öreg csak ezután, de mór mint régi ismerősétől kérdezi: „Melyik a magáé?” Mutatnám, hogy melyik, de nem találom. Sok a gyerek. Hallgatunk megint, aztán sóhajt egyet az öreg, mint aki egy gondolatkör végén a saját emlékeitől próbál szabadulni, majd szinte vigaszképpen mondja: „Szépek ezek mind..." Szépek. Mind szépek. Nemcsak többen vannak, mint valaha, de szebbek is. A totyogók színe barna a naptól, a húsuk kemény, a pocakuk egészségesen gömbölyödik. Vidoran csámpáznak a nagyobbak között, azok meg vigyáznak rájuk. Ha útban vannak, kikerülik vagy arrébbtúszkolják őket. „Tessék vigyázni, tessék vigyázni!" Az asszony, akire a négyévesforma bicikliző kislány rákiált, nem tolja azonnal arrébb a gyerekkocsit, a kislánynak fékeznie kell, megáll, leleszi a lábát, magyaráz: „Ez pálya, itt most verseny van". „Nem tudtok máshol versenyezni?” „Nem, mert itt a leg- simóbb, és a kocsiútra nem mehetünk, mert az veszélyes." A kislány vitatkozik. Nem fél, nincs megilletődve, a szeme csupa értelem. Valóban! Ezek a gyerekek azért is szépek, mert nincs bennük félelem. Mert nyílt a tekintetük. Mert okos a szemük. A gyerekkocsi előtt egy egész csomó jármű torlódik össze. Róller csak kettő akad. A többi kerékpár. „Engedj egy kört!" Ez a kéréséled fel bennem: annak idején a mi utcánkban csak egyetlen srácnak volt biciklije. Es a lányok nem bicikliztek soha. Nem messze tőlünk egy fiú minden ok nélkül többször is Szépekezekmind meghemperedik a fűben. Irigylem. Nálunk az utcában nem volt semmi zöld. „Mit csinálsz? Hogy nézel ki?!" Ez a kiáltás ismerős. Rám akkor szóltak így, ha vendégségbe mentünk valahová és bepiszkoltam a szép ruhámat. A fiú föláll; valóban poros, a fehér ingén több folt is éktelenedik. Az arcán nem látszik bűntudat. „De anyu, úgyis piszkos leszek!" Az anya rálegyint, csak a szomszédasz- szonynak jegyzi meg: „Nem győzök mosni rá ...” Ami azt illeti, van mit mosni a mai gyerekekre. Tegnap viselt ruhát egyiken sem látni, mintha vendégségbe készülne valamennyi. Szépek ezek mind ... Egy piros masnis, piros ruhás, hímzett blúzos kislánynak potyognak a könnyei. Félrehúzódik a többitől, pityereg. „Hát te?” örül a kérdésnek. Panaszkodik. „Az Andi megvert a tollassal!" „Miért játszol vele, ha rossz gyerek?” „Nem is igaz, hogy rossz, mert a barátom!”, mondja a kislány sértődötten, sírni is elfelejt. Odaát a facölöpökön egy srác négy másiknak porciózza a homokot. Valami miatt ösz- szekaptak, idáig hallani a veszekedést. „Most én leszek az óvónéni!” „Te már voltál!" „De akkor ebédutánt játszottunk, és nem csinálhattam semmit!" ... Egy csapat fiú száguld el mellettünk. Fejükön tolldísz, mint az indiánoknak, övükben műanyag karddal vágtatnak, mint a huszárok, kezükben colt, mint a cowboyoknak, és hurrát kiáltanak, mint a katonák. Az öreg megcsóválja a fejét, de azért olyan szeretettel néz utánuk, mintha valameny- nyi a saját unokájuk volna. „Szépek ezek mind" — mondja újra. Vajon van-e unokája? Nem merem megkérdezni... Aczél Gábor (Fotó: Hauer Lajos felvételei - KS)
