Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)
1981-05-24 / 140. szám
Kik azok a brungumbák? nnepi ruhába öltözött öregúr sietett át a téren. Haja már őszült, alakja sem volt kifogástalan, mégis erő.snek látszott, férfiasnak. Nem sokkal harangszó után járhatott az idő, ragyogott a májusi nap. Hatéves kislány labdázott a téren; egy kőből épült hirdetőoszlopnak ütögette labdáját, közben énekelt: — Brungumba, brungumba, nem vagyok én brungumba . .. A férfit megállította a furcsa szöveg, várt, hogy újra meghallgathassa. — Brungumba, brungumba, nem vagyok én brungumba .. . — hallatszott megint; az ünneplés férfi megnyugodott, hog\ jól értette a szöveget. A kislány folyton csak ezt kántálta, hol erősen, hol gyengébb hangerővel, bájosan rit- mizálva. Az öregúr megbabonázva figyelte. Óvatosan egy fa mögé lépett, nem akarta, hogy a kis fruska észrevegye. A sikerült manőver után megkönnyebbülve támaszkodott a fehérbe borult akác törzséhez. Innen kényelmesen figyelhette a kislányt. Pár perc múltán a mon- dókás ének abbamaradt, sírás váltotta fel. Az ősz hajú belefeledkezve a furcsa szövegű dalocskába, nem vette észre, hogy a kislány elvétette a dobást, labdája a hirdetőoszlop mellett egy sáros mélyedésbe repült. A kislány sírás arccal körbe tekingetett. Meglátta a férfit. — Kéreeem a labdááámaat... — siránkozott, és kezével mutatta, hol lapul a labda. Az idős férfi kicsit szégyenkezve, apró léptekkel a gödörhöz farolt, fölkapott egy botot, kiütögette a labdát, de magánál tartotta. — Visszaadom, de előbb áruld el: kik azok a brungumbák? A kislány mintha megszeppent volna, szájá': 'durcásan összeszorította, csak nézte az idegent, nem szólt. Amaz újra próbálkozott: — Nem jó brun ... brun- gumbának lenni...? — De nem ám! — rikkantotta a kislány, majd egy váratlan mozdulattal kikapta az öreg kezéből a labdát. Elszaladt. Az öregúr darabideig csak álldogált szerencsétlenül, várta, hogy a kislány visszajöjjön. De az nem jött, hanem a tér déli oldalán egy földszintes ház ablakából dugta ki a fejét, az idegent fürkészte, mindenáron észre akarta vétetni magát. Már- már úgy látszott, hogy az idegen elballag a térről, amikor tekintetük összetalálkozott. Mosolyt váltottak, mint régi ismerősök. A kislány mosolygása pajkos kacagásba váltott, ettől az öreg megbátorodott, az ablakhoz sétált, és újra a brun- gumbákról kérdezősködött. — Te biztosan nem vagy az... — mondta a kislány, hangját egészen lehqlkítva, közben idegesen hátra-hátra pis- langatott. Kissé elpirult az idős ember; érezte, hogy komoly dicséretet kapott, csak az volt a bökkenő, hogy nem tudta minek köszönheti. — Olyan szép a ruhád — folytatta a kislány —, a brungumbák piszkosak, sáros mindig a csizmájuk, dülöngélve járnak, mert... Ebben a pillanatban állati ordítás hallatszott a ház belsejéből. A kislánynak kiabálhattak, mert ijedten szája elé kapta kezét, hátrálva eltűnt az ablakból, egy utolsó riadt pillantást vetve az idegenre. Az öregurat most már annyira érdekelte a brungumbák élete, hogy elhatározta, megvárja a kislányt, akármeddig tart is. Sétált, elolvasgatta a hirdetőoszlop feliratait, fél szemmel azonban az ablakot figyelte. Két óra várakozás után arra gondolt, bekopog a házba. Végül mégsem volt mersze hozzá; félt, högy bolondnak nézik a kislány szülei, ha azzal állít be, hogy ő rettenetesen kiváncsi: kik azok a brungumbák... Várt még egy ideig, de a kislány nem mutatkozott. Már hűvösödött, amikor a házból egy harminc éves forma, igen durva arcú férfi lépett ki. Zavaros tekintetében olcsó pálinka tüze égett, imbolyogva indulta tér másik oldalára. Gumicsizmái virítottak a rászáradt sártól. Sárközi Gábor Állok. Állunk. Én mosolygok, de szinte kínomban, ő meg fe- lém-felém pislant. A sietség miatt van az egész. Először levelek jöttek. Fölbontja az ember ezeket a futtában papírra vetett üzeneteket, olyikat kitépett füzetlapra rótták, sorvezetése görbe, szinte félkörivet képez, egy bogár sétálna így végig valami stoppolófán nyugatról keletre . . . azt mondja, hogy feltétlenül tessék kivizsgálni az áldatlan helyzetet, azért van az újság, hogy járjon a végére ... később telefonon is felhívtak, hogy ezt már nem lehet bírni tovább, és járjunk a végére . . . most meg, reggel bejött a szerkesztőségbe ez a lány, ez a Klári. Ő is elmondta ugyanezt, miközben kigombolta a kabátját, vagy inkább letépkedte azokat a zsinórból csavart gomblyukakat, aztán úgy odoviharodott a székre. Friss volt, mint a fagy. S hogy ráncolta a homlokát?! A cigarettát két szippantás után a tenyerébe fordította, „csúcsra fogta”, s amikor elnevettem magam, egyből tudta, s mondta is, hogy „ugye, az elvtárs is dolgozott gépen? Tudja, miért kell beforditani". Mondtam, hogy persze, úgy nem lesz olyan könnyen olajos. Aztán mondja, hogy „tegyen már valamit az újság, mert szörnyű ostobaság az a kertmúzeum vagy múzeumkert. Az öreg most télen is szedi a belépődíjat, pedig nem látszik ott semmi, és a brigádbeli fiúk csak azért járnak arra, mert úgy közelebb a gyár". „S magát a fiúk küldték?" „Engem az egész brigád". „Ja, ha az egész brigád ..." „Szóval, kijönne és megnézné? Bizonyosodjék meg a saját szemével. Aztán szerkessze ki a lapba, Hm, hm. Itt a tábla: Belépődíj 1 forint. Ott a kisöreg, én meg itt a tábla mellett. Klári a könyvtár ablakából a függöny mögül integet, mert hogy az nem igazi, ha ketten lennénk. Arról is felvilágosított, amíg erre jöttünk, hogy az öreg a lányokat átengedi, az asszonyokat is, de a férfiakba mindig beleköt. Hát most nekem úgy kell tennem, mintha én is a gyárba igyekeznék. így fogom megtapasztalni — amint Klári magyarázta —, hogy miként viselkedik az öreg. No, lépjünk hát ki. Mintha munkába igyekeznék. Gépkarbantartó vagyok, és éppen most nagyban, ugye . . . Fütyörészünk, miegymás. A gépkarbantartók szoktak fütyörészni? Ez, az az enyém, ez biztos szokott. így ni. Már a kertben jól benn járok, amikor rám szól a megnyitott ajtóból a kisöreg. Normális tempóban ki tudnék sétálni a kertből, no, esetleg egy kicsit megnyújtanám a lépést. De akkor hogyan tudom meg, mit csinál azokkal, akiket megfog? Visszasétálok. „Miért fizessek? Sietek munkába, nem a kertet akarom nézni. Különben is most a hó alatt semmi sem látszik”. „Fizetni kell, mert ez az előírás. Látja a táblát?” „Hiszen láttam én a strandon is táblát, hogy a víz állandóan húsz fok fölött van. S közben a víz be volt fagyva". „De ez nem nyári tábla ám", „S ha nem fizetek?” (Ekkor mászik iki a kutya az asztal alól. Jó nagy dög.) „No, jó, fizetek. De nem gondolja, hogy magától senki nem várja el ezt a téli jegyárusítást?” „Nekem eddig még senki nem mondta, hogy télen ne árusítsak”. „De azt sem, hogy árusítson?" „Azt sem”. „Hát akkor?" „Hát akkor miért lennék itt?” „Mondjuk talán azért, hogy kapjon ezért a munkáért fizetést. Szóval, azért, hogy legyen fizetése, érti?" „Úgy gondolja, azért, hogy legyen valami ürügy rá?" „Úgy”. „Szóval, engem becsapnak?" „No hát ez nem becsapás éppen ..." „Nana, engem nem kell becsapni. Mondják meg, hogy nincs rám szükség”. „Dehogy nincs. De ha nem tartanák itt magát állásban, akkor nem lehetne fizetni". „S ha pedig itt tartanak, én elvégzem a munkámat. Igaz?” „De nem, mert...” „Nézze — szól rám nagyon komolyan — itt, itt becsület van”. És megkopogtatja a mellkasát. „És különben is, a múltkor idejött a hivatalból egy kartárs, és elbeszélgettünk. Kérem, majdnem egy fél óráig itt volt. Láthatta, hogyan dolgozom. Nem szólt érte, hogy jegyeket adok ki. Amíg itt volt, kiadtam három jegyet. Láthatta, hogy rendesen végzem a munkámat". „Talán még meg is dicsérte magát, ugye, hogy jól dolgozik, nem?” „Nem. Azt nem csinálta. Nem mondhatnám. Csak úgy elment, ugye”. „S maga mit gondol, ha több jegyet ad el, jobbnak ítélik a munkáját?” „Hát, ki tudhatja? Úgy kell legyen, hogy abból ítélnek, nem? Hát lehet másból?” Elgondolkozva nézem a kis- öreget. Az ötforintos már átmelegedett a tenyeremben, oda- koppantom az asztalára. Elmennék. Ö letépi a jegyet, elszakítja, át akarja nyújtani, s mivel nem nyúlok érte túl meggyőzően, olyan rendreutasítón nyújtja ismét, hogy eszembe sem juthat mást akarni, mint elvenni. Persze, persze, majdnem megsértettem. Mi az, tán alamizsnát, vagy mit akarok én adni neki? Hű, de izzasztó helyzet. Közben pedig Klári az ablakból nézi, mit csinálunk itt. Nem nagyon tetszhet neki, hogy még mindig nem veszekszem a kisöreggel. Sokáig keresgél a fiókban, nem nagyon látja a forintosokat, gondosan vizsgál- gatja őket. „Mit csinálna, ha nem itt volna?” — kérdezem tőle. „Akkor? . . ." Közben fülöncsíp egy ötven fillérest, s így megvan a visszajáró pénz. „Akkor bizony nézegetnék kifelé az ablakon az öregek napközi otthonából. Nézném, hogyan esik a hó”. Értem. A Kláritól meg a brigádtól nyert megbízatás szerint most tulajdonképpen haragosan kiabálnom kellene, én pedig hallgatok. „Milyen a nyugdíja, bátyám?” „Elfogadható Nem hiányzik semmi", „Van dohánya? Vagy cigarettázik?” „Nem cigarettázom én már régtől fogva”. „Cigarettázom, — így mondja. Ráüt a kostökre, felmutatja az asztalról a pipát. „Jó ezt csinálni?” „Ezt-e? Hát jobb, mint az ablakhoz ülni. Itt mégiscsak történik valami. Különben, ha nem adnék el jegyeket, még könnyen másra bíznák itt ezt a munkát”. Nem fogok én összeveszni a kisöreggel, látom már. Hiába integet Klári. Igen ám, de úgy látom, megunta a várakozást, most fordul be a kapun, s nagyon büszkén siet át a kerten, gondolja, majd ő kiprovokálja, amit akart. Még egy fintort is levág, felém. Az öreg megköszörüli a torkát, már rászólna, amikor mondom neki, hogy hozzám tartozik a lány, hagyja őt. Klári hát akármilyen nagyon igyekszik is lassan menni, hogy nem éri szó, végigsétál a kerten, megcsóválja a fejét és kilép a másik kapun. „Szóval, ha látják, hogy sok jegyet ad el, az jó magának?" „Azt gondolom”. „Hát, bátyám, Konczek József A kisöreg felderítése adjon akkor nekem tíz jegyet, jó?” Elmosolyodik. „Nem, azt nem lehet". „No, itt a pénz”. „Talán jönnek még kilencen maga után?” „Nem”. „Nahát akkor? Ugye, egy ember az egy jegy, egy jegy az egy forint. Tessék a tíz forint”. „S ha nem veszem el?” Nagyon rosszallóan tekint rám. „Vegye csak vissza. Különben most jövök rá, ismerem én magát valahonnan. így van. Mondja, mit-akar itt tőlem? Megmondhatta volna már az ele-* jén, hogy magának igazolványa van, s nem is kértem volna a díjat. Mert magának igazolványa van, s akinek van, az ingyen átmehet". Meg vagyok szégyenitve. Bölcs, lassú beszéddel, megingathatatlan nyugalmú szavakkal. S meglehet, hogy ezen lobbanok fel végül. A kisördög is megmoccan bennem,* azt mondom: „Tudja mit, nem veszem vissza”. És nevetek. „Ejnye!” Most ő csóválja a fejét, nem Klári. Klári?" Közben visszasomfordált a kapun, itt áll mellettem, s csak nézi, hogy végre emeltebb hangon beszélünk már egymással. Persze hogy itt kell ennek eldőlnie, ennek az ügynek. Minek is kiabálni. Ehh! Abbahagyom. Nem leszek bohóc sem Klári, sem az egész brigád kedvéért. Majd átmegyek a városgazdálkodásra, csak egy folyosó választja el a szerkesztőségtől. Adjanak valami más munkát a kisöregnek. Mert ő aztán tényleg nem tehet róla, ha ideállították. önbecsülése kedvéért szedi a belépődíjat. Hogy bizonyítsa, szükség van rá. így morfondírozom magamban, Klári kezét fogva sétálok kifelé a múzeumkertből, . hallom, hogy az öreg utánam szól, vegyem vissza a tíz forintot. Nem azonnal fordulok vissza, vagy vissza sem fordulnék talán, úgy elgondolkoztam az ügyön, hogy ha nem itt dolgozna, akkor az ablakon nézegetne ki, itt viszont úgy kellene dolgoznia, hogy ne dolgozzék — a megbízója sem vár tőle mást — ha pedig dolgozik, akadályozza a brigádot... legjobb lesz a városgazdálkodás... Érzem, a zsebembe dugnak valamit. A kisöreg utánunk settenkedett a hóban. Belopta a fémtízest a zsebembe. Mire visszafordulok, a rácsos kapu nagyot dörren, bevágta mögöttünk. Lehet, jó volna azt mondanom, hogy kinevet minket a kisöreg, hogy jót kacag, mit tudom én, de az az igazság, hogy ránk sem nézve megforgatja a kulcsot az ajtóban, s visszabal- Icg a kis házba, ahonnan mindent jól szemmel tarthat (Megyünk mi is dolgunkra. Sejtem, hogy a kisöreg elmondásában esetleg én leszek az a bizonyos hivatalos ember, aki próbára akarta tenni becsületességét. Jól kiszínezve lehet majd ezt mesélni pipázás közben. S az újabb állás is úgy fog feltűnni, mint jutalom — rendíthetetlenségéért. — Legalábbis az ő előadásában.) S mit tehetünk? A büszkeséghez is joga van. Vizivilág Arató Károly Kölyökháború Szúrtak pengék, rozsdamarta kések, görcsösültek szoros ölelések, vasgömbök rozsdás láncon zuhogva csaptak bordákro, kis kobakokra. Csöpp alakok, sírva, mind anyátlan, egyesültek végső szorításban, míg a teret alóluk kitépve történelem lökte a messzeségbe. így, a dühösek szobrokba öntve, az időben megmeredtek örökre — köztük, ijedt diák, csak álltam fehér ingben, fekete nadrágba. Rózsa Endre Láng Imára kulcsolt kézzel a sötétség sátrat tart fölém — irmagom ne tépjék. Világhuzatba ütve társtalan, kibontom tőből lobogó-magam Asszonyágyékok édes hasítéka engem kiáltoz — kelyhem lenni, még ma! Engemet ír az egyenes gerinc, a férfié, ha már regénye sincs. Önnön fényembe zárva, tettenérten, csirát ütöttem minden éj szívében! HÉTVÉGE 9. Ferk Unna textilképei Ernők Téli ünnep
