Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)
1981-05-24 / 140. szám
olvasmány Parlamenti küzdelmek 19/+A—19AS Számtalanszor olvastuk és mondtuk, hogy az 1945—1948 közötti évek történelmünk példátlan dinamikájú szakasza, mégsem közhely. Mint ahogyan nem közhely az sem, hogy a forradalom idején felgyorsul az idő, s néhány hét és hónap több tapasztalattal és tanulsággal szolgál, mint „csendes" évtizedek sora. A fiatal és akkor még nem élt nemzedékben sablonképek rögződtek e korszakról, különösen az, hogy a felszabadulással azonnal minden megváltozott, a gazdaság és a társadalom, a gondolkodásmód és a világlátás; az MKP-nak csak irányítania kellett, kitűzni a célokat — s minden „ment magától", mint a sínen elindított szerelvény. Pedig korántsem volt szó a szándékoknak és céloknak, törekvéseknek és eszközöknek ilyen mesebeli harmóniájáról. Különböző pártok, eltérő társadalmi-politikai erők jelentkeztek és ütköztek, másmás utat kínáltak a jövő távolába induló „szerelvénynek" — az országnak. A magyarság tömegének sem volt könnyű a választás a bőséges kínálatból annál is inkább, mert nagyon is erősek voltak a múlt emlékei és előítéletei, és a már korábban rögződött társadalmi-politikai ellentmondásokat új előítéletek és ellentmondások bonyolították. E néhány éves szakaszban a parlament volt a politikai élet — talán legfontosabb — színtere, az itt folyó viták voltak a napi politikai élet eseményei. Minden alapvető kérdésben a parlamentben született döntés (három és fél év alatt több mint száz törvény- javaslatot vitatott meg, s emelt törvénnyé), s a haladó erőknek mindennapos, kemény küzdelemben, más pártokkal szemben, vitában és érvekkel kellett megharcolnia minden vívmányért. Minden csoport és párt az ország nyilvánossága előtt hirdette és védte elképzeléseit az ország jelenéről és jövőjéről, bekapcsolva minden egyént és réteget, intézményt és mozgalmat, a közéleti demokratizmus vérkeringésébe. Itt és így születtek azok a törvények, amelyek a népi demokrácia fejlődését meghatározták, és ez teszi az eredményeket igazán értékessé. E gondolattöredékek egy nemrég megjelent könyv olvasása közben születtek (Földet, köztársaságot, állami iskolát! Viták a magyar parlamentben, 1944—1948). E kötet a politikai küzdelmekbe, a küzdelmek légkörébe nyújt betekintést. Három témát választ ki — szerencsésen — a földtörvényt, a köztársasági államforma és az iskolák államosítása vitájának hiteles parlamenti jegyzőkönyvét adja közre, változtatás nélkül. Szerencsés a választás két okból is. Ezek a problémák még a polgári átalakulás megoldatlanul hátrahagyott teendői voltak, ugyanakkor ezek megoldása gyakorolta a legmélyebb hatást a társadalmipolitikai életre, zálogai voltak a népi demokrácia továbbfejlesztésének. Csak egyetérthetünk a szerkesztő és a kiadó céljával: ismerkedjék meg az érdeklődő — különösen a fiatal generációk — a magyar parlamentizmus talán legértékesebb polgári demokratikus hagyományaival, és e koalíciós korszak parlamentjének atmoszférájával. Izgalmas olvasmány. Elismerésre méltó Balogh Sándor válogatása is, tömör, eligazítást segítő és pátoszmentes bevezető tanulmánya is, és Izsák Lajos szokásostól eltérő, tanulmánnyal felérő „lábjegyzetei" és szövegmagyarázatai. (A kötet anyagát válogatta és a bevezetést Irta Balogh Sándor; a jegyzetek és a függelék Izsák Lajos munkája. Gondolat, 1980.) Polányi Imre Felvételi nélkül az egyetemre... Apák és fiúk Két munkásgyerek az egyetemre kerül felvételi nélkül. Nem kell érettségizniük sem. E két mondattal hívta fel a figyelmet Wirth László, a gépipari technikum tanára Czett Lászlóra és Sánta Zoltánra. * A beszélgetés könnyen indul: a Czett lakás nappalija fogadószobává alakul. Laci édesanyja házi stifólderrel megrakott szendvicseket, üdítőket hoz, s a falatozás közben az édesapák a fiúkról, magukról, a fiúk iskolájukról vallanak. Elöljáróban az első mondatokra reflektáljunk. Czett László, a gépipari IV. cés, erősáramú tagozatának „elballagott" diákja, Sánta Zoltán pedig IV. e. osztályos műszerész. Iskolájuk hírnevét öregbítve, önmaguk tehetségét bizonyítva, a közelmúltban kiváló eredményt értek el az országos műszaki tanulmányi versenyen. Az eredmény értéke: nem kell érettségizniük a szakmai tárgyakból és felvételi nélkül bekerültek a műszaki egyetemre. — Nem tudtunk szóhoz jutni az örömtől — mindja Sánta János, Zoli édesapja. — Hogy a mi fiunk ilyen sikerré vigye! Sánta János a MÉV lll-as üzemének betanított munkása, a szállításnál dolgozik. Meghatóban mondja maga elé a mondatot: „A fiamból mérnök lesz ..." Házigazdánk, idősebb Czett László annak idején szintén gépiparista volt, s mint mondja, nemigen szeretett tanulni, a proletárjegyekért küzdött. Persze, ennek hátterében más is állt: szombatonként iskola helyett a kisállomásra járt le vagont rakodni. — Egy fiunk van, — mondja — a sorsát úgy alakította, ahogyan szerettük volna. Megvalósítja azt, ami nekem nem sikerült. Igaz, az élete is jóval könnyebb. — ön talán elégedetlen? Nevet. — Szó sincs arról. A Pécsi Vízműnél dolgozom, mint művezető, felelősségteljes, szép munkám van. Vízhiányra emlékszik Pécsett? Mikor volt? Az összes átemelőtelep szakmai felügyelete, üzemeltetése, tmk-ja hozzám tartozik, meg a főnökömhöz. A fiatalok eredménye nyomán természetesen az apák múltja is feléled. Zoli édesapja helesfai születésű, hatan voltak testvérek. Ránéz a fiára : — Ebben a korban, én már a bükkösdi homokbányában dolgoztam. Kellett a pénz. A szakma kitanulására azóta sem jutott időm . . . Kemény, fizikai munkát végzek, s úgy gondolom, végül is megérte a soksok izzadságcsepp. A fiúk, igazi tizenévesek. Laci szemüveges, pejhedző bajusza mögül, megfontolt mondatokat mond. Zoli: állandóan mosolyog, amolyan vagány gyerek. Egyikük sem biflázó, könyvmoiy típus. A matekot meg a fizikát lehet a magnó mellett is szeretni. — Sose hittem volna, hogy úgy is lehet tanulni, ahogyan a fiam tanult — mondja Sánta János. — Fején a fülhallgató, bömböl a magnó, s erre azt mondja: ne zavarjuk, mert a matektételeket veszik át ... — A gépipari? Laci kezdi a vallomást: — Igazán jó iskola volt, s már amennyit a többiről hallottam, egy percig sem bántam meg, hogy ide jelentkeztem. Lacinak Kürtös László volt az osztályfőnöke, s úgy néz ki: 4,7 lesz az átlaga. Egy beismerés: a humán tantárgyak mennek nehezebben. — A műszaki egyetem? Kiigazít; nem a műszaki egyetemen fog továbbtanulni. Igaz, hogy az országos tanulmányi verseny első tíz helyezettje felvételi nélkül bekerülhet, de ő ezt a jogot átadta a tizenegyediknek. — Miért? — Szovjetunióba jelentkeztem, s tavasszal már felvételiztem. Azóta már megjött a válasz is. Czett László elnyerte a szovjet ösztöndíjat, s a Művelődési Minisztérium pecsétes levelén az áll: az 1982/83-as tanévre felvételt nyert. Moszkvába? Lenin- grádba? Harkovba? Még nem tudja. Sánta Zoltán az egyetem villamos szakára, híradás- technikára jelentkezett: — Wirth Laci bácsi, az osztályfőnököm nagyon biztatott, már az elsőtől kezdve. Aztán úgy alakult, hogy sikerült az Sánta Zoltán villamosmérnöknek készül elképzeléseket valóra váltani. — \/ágyaid? — Egy könnyed, gond nélküli nyár. Aztán jöhet az egyetem ... illetve a katonaság. Mert ugye, előbb egy évet ősztől a honvédelem szolgálatában kell töltenem. Egy feltételezés: miről szeretnének beszámolni, ha netán tíz év múlva találkoznánk? Hogy képzelik el a jövőt? — Zoli: „Semmi idegeskedés, nyugodt élet, s .. . család." Laci: „Nem jó hangosan álmodozni: én még nem tudom megfogalmazni, hogy mire is vágyok. Mondjam-e, hogy jó munkahely, sok pénz, érvényesülés . . .? Ez mind a levegőben van, ha csak vágyok rá, nem jön be. Látom szüleimtől; sok mindent le kell tenni az asztalra ahhoz, hogy az ember elégedett legyen — önmagával.” Búcsúzóul felelevenítik azt a napot, amikor tanáraikkal jöttek hazafelé az egri tanulmányi versenyről. Nem bírtak magukkal. Laci fogalmazta így: „Úristen, hogy mi mennyi mindent megengedtünk magunknak azon az úton? A tanáraink előtt...?!” Kozma Ferenc Czett László a Szovjetunióban tanul majd Barna fiatalember a műszaki főiskoláról Ikarus-szerviz Mozambikba Lassanként lekopik télen szerzett barnasága, ami azért még van annyira feltűnő, hogy meg-megállítják a távolabbi ismerősök, tudakolni okát. Az ok roppant egyszerű: az európai tél idején kell három hónapot eltölteni Mozambikban Beirában, az óceán selymes homokú partjánál, odaát az Egyenlítőn. Kittka Péter, a Pollack Mihály Műszaki Főiskola Magas- építési Intézetének adjunktusa barna fiatalember. Idejét az oktatás, a család és a Tüzép- telepek harmadolják maguknak. Magyarázat csak a harmadikhoz tartozik, a főiskolai társasház-építkezés egyik résztvevője, ilyesformán cement, tégla, stb. beszerzője. Mozambikban építést vezetett. — Azt hittem, a magyarországi építkezések után sok új már nem érhet. Mozambikban hamar kiderült, hogy igen: amíg kiástuk az alapokat, addú HÉTVÉGE például nem esett, de azután minden nap szakadt... Jobb híján vödrökkel kellett minden nap kimerni a gödröket a betonnak. — Van egy másik példa. Hogy ne érhessen meglepetés, ezért szakkönyvekkel, szabványokkal megrakva érkeztem oda. De egyikre sem volt szükségem, csak a találékonyságra. Mert mit lehet olyan kővel kezdeni, amit a magyar szabványok nem tartalmaznak? S csak olyan kő volt, amiből itthon nem lehetne betont csinálni .. . Később összebarátkoztam egy finn mérnökkel: ő egy aktatáskával, benne fogkefe, és egy írógéppel érkezett; a fakitermeléstől a papírgyár építkezéséig, mindent ő irányított. Én csak egy Ikarus- szervizt alapoztam, hiszen maga a szerviz konténerben érkezik, s abban is marad. Három éve áll kapcsolatban a műszaki főiskola oktatója az Ikarus Fővállalkozási Irodájával, s vesz részt a konténerszervizek fejlesztésében. E kapcsolat révén került Mozambikba: a gyár kérte ki a főiskoláról a három hónapra, hogy a 70 darab 260-as típusú autóbuszhoz rendelt, két konténerszervizt felépítse Afrikában. — Gazdag, szép ország Mo- zambik, az emberek is hamar megkedvelik a segítő idegeneket, s megkedveltetik magukat. S a segítségre valóban szükségük van, hiszen szakemberük szinte nincs, ide értve a szakmunkásokat, s talán még a betanított munkásokat is. A portugálok teljesen kivonultak onnan, ők csak annyira tanították meg a feketéket, hogy szót fogadjanak. Két szervizt kellett volna tető alá hoznom, de a munka elhúzódott az anyaghiányok miatt. Remélem, azóta állnak a szervizek, s használják őket, hiszen amit tudtam, átadtam mozambiki barátaimnak. A színes diák felidézik a mozambiki hónapokat: az egyiken az építkezés, a másikon zebrát falatozó oroszlán, a harmadikon Beira látképe . . . — Nem mondom, voltak nehéz pillanatok is, s nem a nemzetközi parkban, az oroszlánok között. Hanem, amikor a dél-afrikaiak megtámadták Maputót, vagy amikor zárt konvojban mentünk Beirába, a gerillák miatt, akik lecsapnak az országútrq. Azt hiszem változtam valamennyit a három hónap alatt. Változtatott a negyven fokos hőség, az állandóan rajzó rovarok, az oroszlánok és az elefántok. De leginkább az ottani emberek, akiknek csak lehetőségeik vannak. Nagy lehetőségeik . . . b. I.
