Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)
1981-05-17 / 133. szám
Fiatal magyar prózaírók 1965-1978. (Kortársaink sorozat) A magyar prózairodalom kezdetei óta protestól a magyar valósággal, s igazi értékei mindig akkor születtek, amikor meg is tudta haladni ezt a szintet, a protestálósét. Mi volt az alapvető élménye ennek a 16 (tárgyalt) írónak As- perján Györgytől Újhelyi Jánosig másfél-két évtizeddel ezelőtt? Ma mór csak mosolyogva, szelíd derűvel gondolunk vissza, emlegetjük ennek a korszaknak a jellegzetes „kószáló", „gyö- kértelen", „hosszúhajú" stb. regényhőseit, hogy ezektől milyen ijedten hőkölt vissza az akkori kritika. Ma már reálisabban látjuk (hála éppen a tárgyalt íróknak) a kor valóságos ellentmondásait, hogy konfliktusok is voltak, amelyek — akkor még — a „nemzedéki ellentét” címke alatt tárgyaltattak, Ha ebből a szempontból vizsgáljuk ezeket az írókat, akkor csellengő hőseik (ők maguk!) jajkiáltásként foghatók fel ezek a novellák, regények, s ez meg is növeli ezeknek az írásoknak a dokumentumértékét. A perifériák, a devianciák feltárása mozgósította a társadalom felelősségérzetét (noha még mindig nem eléggé) s magát a társadalomtudományt is. A tizenkilenc tanulmány szerzője természetesen első renden az esztétikumot kéri számon a fiatal prózaírókon. Okkal, joggal, mégis talán kicsit korán, összehasonlítva a „testvér" kő. tettel, a Fiatal magyar költők cíművel ezek a tanulmányok sok. kai órnyaltabbak, életközelib- bek, mint a lírikusokról írottak. Feltehetően ennek az az oka, hogy a kortárs próza egyrészt könnyebben elemezhető, másrészt a bennük ábrázolt valóság sokkal közelebb áll magukhoz a tanulmányszerzőkhöz is. A legtöbbször elhangzó vád ellenük az, hogy ezek az írók valamiféleképpen „értelmiségi. központúak". Érthető, hiszen maguk a szerzők is azok Egyidő- ben, csaknem ugyanazon az egyetemen végeztek, ugyanazokat a kínokat élték át. Az eszmények és a valóság ütközései olyan kemények és jellempróbá- lóak voltak, hogy már az eredménynek számít, ha valaki meg tudott maradni alkotó értelmiségiként a talpán és a pályán. Bizony, sok az elvetélt mű, de csak'akkor vagyunk igazságosak, ha hozzátesszük: jóformán senki és semmi nem segítette őket (az „irodalmi élet állapota" legkevésbé), s ki-ki csak saját erőtartalékára, szinte az otthonról hozott erkölcsi hamuba sült pogácsájára van utalva Lehet ezeken a novellákon, regényeken fanyalogni — a gyakorló kritikusnak szólnia is kell, ha nem tetszik — ám a kortárs örvendve csodálkozik minden új mű megjelenésekor. A valóság nem csak úgy áll ellen, hogy nehézén áttekinthető, de úgy is, hogV be akarja kebelezni, integ.- rálni magát az írástudót is* Ahhoz, hogy valakiből író lehessen, megírhassa az érvényes művet, nem elég a tehetség Jó sors.?, igen jó szerencse is kell és igény, a közegé, amelyben élnek. Czakó Gábor Várkonyi krónikája, Simoriffy András Kompországa, Bereményi Géza és Ná: das Péter családregényei azt látszanak bizonyítani, hogy ez a nemzedék kilépett az irodalmi gyerekszobából, már rég nem csupán a valódit mondják . .. Még hallani fogunk róluk! Akadémia Könyvkiadó, Budapest, 1980. Horpácsi Sándor Császár István amiuízia H ajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte, ahogy a férje leveszi a kabátját, és felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba, és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy szót sem. Hajdú tehetetlenül tartotta a kabátot, azón szeretettel magához szorította, — Hazajöttem — mondta az asszonynak. — Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony. — Nem. Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal mellett a székre, a kabátot az ölében tartva. — Add már ide, te szeren-' csétlen — mondta az asszony, és elvette a kabátot. Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit, és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt, és úgy tömte magába. — Még még se melegedett — mondta az asszony. Hajdú abbahagyta az evést és felnézett.- Mit bámult? — kérdezte az asszony. — Úgy eszel, akár egy disznó. — Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. - Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész csalód. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme. Belekotort az ételbe, és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefeküdt. Három éve házasodtak. A férfi a szerelörészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A szerelők többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb-utóbb mindet megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Hajdút főnöknek szólították, és túlzott tisztelettel hallgatták utasításait. Megvárták, amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol beráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már előtte volt a deci cseresznye és a korsó sör. Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy mennyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szakmunkásoknál, akiknek parancsolgat, és mivel apja-anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges, akinek egy pohár italtól kiüt a hideg verejték a Komiokán, vagy éppen azt is hihették volna a szerelők, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és ha nem menekült idejében, belédiktálták a következőt is. Tellett a szerelőknek, mert lopták az anyagot, és masze- koltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idejében, és valószínűleg így lesz ezután is. Nem azért itatták Hajdút, hogy szemet hunyjon valami felett. Nem volt erre szükség. Sajnálták inkább, amiért olyan nagyokosnak hiszi maaát. • — Leszakadt a fogas - mondta Hajdú reggel. A fürdőszobában állt, a tükör előtt és borotválkozott. — Te szakítottad le - mondta a felesége. — Hozzá se nyúltom. — Dehogynem nyúltál. Dülöngéltél a részegségtől. — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam. — Arra se emlékszel, hogy mosléknak nevezted, ■ amit főztem? — Ezt csak rám fogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy integettem egy taxinak. Kész. Utána felébredtem itthon. — Még beszélgettél is velem — mondta oz asszony. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. • Valamikor később iszogatás közben Hajdú elmesélte a szerelőknek az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundónál tartottak. — Amnéziád volt, Ferikém — mondta Szántó —, ezt így hívják, pajtás. — Végre van valamim — mondta Hajdú továbbra is harsányan kacarászva. • Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé, és az utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Nézte a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat, rekedten dudorászó vagy civakodó korhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a füstszagú éjszaka. Egyszer egy ősz hajú ember ment a túlsó oldalon kézen fogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedű- tokot vitt, és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az efféle jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha csak kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Ügy várta, mintha azt hinné, nem az az igaz, ami van, hanem, ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon. — Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. - Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Este itt volt a Sa’nyi. Ö hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le.-*- Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét. — Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje. — Biztosan te álltái a létrára, ő meg a szoknyád alá nyúl- kált. — Persze hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást is csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Hajdu- né a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú, és már nem nevetett. — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak. Megutáltalak! Már semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát, olyan elesetten, mint egy gyerek. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két karját az asztalra tette. — Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét és horkolni kezdett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett, aztán az ágyhoz cammogott. • — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? — Megszoktam már — mondta az asszony, és így éltek tovább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg. Újabb és újabb részleteket talált ki. Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sirt, mocskos ángyának nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsátott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik, és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a szerelőket, húzódozva bement velük a kocsmába, és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat. • Hajduné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, saját magától is, attól, aki volt, attól, akinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asszony kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát, olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót is ugyanúgy elfogadta, amikor Hajduné odaadta neki az előszobában, mint máskor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött. Az asszony az ágyban feküdt. — A konyhában van vacsora — mondta, aztán elaludt, és nem mesélt semmit, soha többé nem mesélt. Sztanyiszlav Sztratyiev: Ünnepélyes megnyíló Elhallgatott a zene, és hangos zakatolással beindult a kotrógép motorja. Mindenki tapsolt. Két népviseletbe öltözö,tt fiatal leány ezüst edényekből iizet locsolt a földre, hogy az építkezés zökkenőmentesen haladjon, és mihamarább befejeződjék. A könyvtár műkedvelő együttese népies dalokat és táncokat adott elő. Az építésvezető vállalást olvasott föl a létesítmény határidőre való pontos átadásáról. Mindenki tapsolt. Mikor megszűnt a taps, előlépett egy hivatalos személyiség. A népviseletbe öltözött leányok egy csákányt nyújtottak át neki. A hivatalos személyiség a tenyerébe köpött, nekigyűrkőzött. majd. három csákányütést tett. a zöld füvön. Ismét odaszaladtak a leányok, és egy üveg pezsgőt adtak át a hivatalos személyiségnek, aki azt lendületesen hozzávágta a kotrógép emelőkarjához. A gépkezelő arcán rosszul leplezett sajnálkozás jelent meg. Mindenki tapsolt: Ezután felbőgött a kotrógép, fémfogai a puha földbe mélyed- tek, é.s kiemeltek belőle egy dara bot. Elindult a dömper, és egy ele. gáns fordulatot téve megállt a kotrógép előtt, amely beleszórta a fekete földet Mindenki tapsolt. A kotrógép újra belemélyesz- tette fogait a talajba, markolt egyet, majd a dömperbe ürített . . . Újabb taps után a tömeg szétoszlott. A kotrógép motorja leállt, a fülkéből kimászott a gépkezelő, és kényelmesen rágyújtott ^gy cigarettá ra. A dömper visszaszórta a gödörbe a frissen kiásott földet, majd néhányszor ide-oda tolatott rajta, hogy jól ledöngöljé. — Indulnunk .kéne már — szólt oda a sofőr a gépkezelőnek. — Hisz ma még három ünnepélyes megnyitó vár ránk. Az építkezés természetesen megkezdődött. Csak két évvel később. És egészen más helyen (Grabócz Gábor lordítása) Hol van a Nap, az ég koronája, szikrázó víz, szikrázó levegő? Hol a nyár, hol az örvény s a fiú a zölden derengő Tisza-mélyben? Hol a test, a sugárzó nyár-fiatal, a szerelem a teremtést ragyogó? Mélyben a Nap, örök mélyvizű éjben. Jéghártya futott a viz tükrére: holt házában vak tükrökre a fátyol. Dermed a felszín, nem moccan meg a mély. Nyár már a fiú. Nap már. A folyó már. Szerelem már. Haltestek, vizirózsák szerelme. Örök teremtést ragyogó. Itt ö van már csak, az asszony, a néma, gyászát a kihűlt nyáréjbe zokogó Kőarcú, földarcú, fájdalomarcú. Eleven sírkő. Virrasztva halálig vizmélye csöndnek mondja a rekviemet. Lajdi Tamás Tavasz - ének Mehessél a szélben gazdagon a’ huzat házát rádnyitom fű élén táncoló lángokat küldök kisérjenek utadon Járhassál földemen hasznosan mezőmnek búzáján ma'gosan küldök szelet szárítsa ingedet melegen borítsa testedet hegyekre távasszal sose térj áradó folyótól sose félj virágban őrzöm az arcodat segítek holnapra ideérj Makay Ida Egy film széljegyzete Budapesten, a Fővárosi Tanács Vas utcai szabadtéri galériájában Papachristos Andreas szobrászművész tárlata látható. A kiállítás június végéig tart nyitva Képünk a kiállításon készült. (Fotó: Hauer Lajos felvétele — KS) Proksza László rajza
