Dunántúli Napló, 1981. május (38. évfolyam, 118-147. szám)

1981-05-01 / 118. szám

... ......... .............. ■ ■. .;..; ;........ ...: .7,. . ■. ...... ...... ..., ?............... ■■,■■■■■■■',■— ^ ■'■ ^... I .' , ■.............. ■ ......'• ■ ■'.'■. ■ ' ' ’.''. ■..'' .» , • ■»:- ,.•,,. ................... .................. ................- ..........................^■T”' -'. "T:''! '; 11 T VT1 ■ | ? ? - -.,., ',.■ :;:.: ■ ; -y.', .. y......... ......-1..... ,■■..!.. -------— É ljen és virágozzék szeretett hazánk, a Magyar Népköztársaság! Csohóny Kálmán rajza Ünnepteremtő erők Nyakkendő, virág, sötét ru­ha, fennkölt szavak ... ünne­pek. A külsőségek nyilvánva­lóak, szóbeszéd tárgyai, a bennünk lezajló folyamatok azonban nem ilyen egyértel­műek. Pedig az ünnep iga­zán ott ünnep. Bennünk. Akik az ünnepek kihívására belső passzivitással válaszolnak, emberileg elszegényednek, kiürülnek. Az ünnep az élet alapvető emberi adománya, megkülönböztetett alkalom az egyén számára, hogy át­élje nembeli mivoltát. Hogy önmagában szinte tapaszta­latilag érzékelje az emberisé­get. A megkülönböztetettség sokféle lehet. Vannak egyéni és közösségi ünnepek. Mind a kettőnek az egyén az élet- rekeltője és mind a kettőben ott van a tágabb értelemben vett emberi, a társadalmi mozzanat is. Egyéni ünne­peinket társadalmi tradíciók fogják körül, közösségi ünne­peink társadalmiak eleve, de csak annyi lehet az értékük, amennyit ebből az egyén is képes átélni, elsajátítani. Az emberben munkáló sok­féle erők egyik leghatalma- sabbika a boldogság utáni vágy. Beteljesülése ünnep. Az ünnepek egy része tradíció, örökség, egy része .jelenbéli, belső átélés. Az ünnepek bennünk zajlanak, velünk és általunk nyerik el külsőleg is megmutatkozható, megra­gadható értelmüket. Vannak világos színű és sötét tónusú ünnepek. Mások az örömün­nepek és mások a szomorú­ság súlyos emlékünnepei. A legtöbb ünnepben mindkét tónus jelen van, hol ez, hol amaz erősödik föl. Az ember­nek sokféle ismérve van, ilyen például az is, hogy az élőlények között egyedül ő tud ünnepet tartani. Az az ember, akinek nincsenek ün­nepei, boldogtalan. A boldogság utáni vágy beteljesülése lehetővé tette az ember számára, hogy át­élje önmagában a nagy egészet, egyedi voltában az általánost, hogy átélje em­bervolta totalitását. Kiapad­hatatlan ünnepteremtő erők munkálkodnak az emberben. Ha nem örököltük volna ün­nepeink sokaságát elődeink­től, magunknak kellene élet- rehívnunk őket. Az ünnepek nem spontán teremtődnek, nem úgy követik egymást, mint a hétköznapok. Az ün­nepek kényesek, föl kell ké­szülni rájuk, újra kell terem­teni őket ünnepteremtő erőinknek. Ha ezek az erők visszájukra fordulnak, alap­vető emberi tartalmakat sújtó kórok keletkezésének lehe­tünk tanúi. ünnepelni tanulni kell. A gyermek elsősorban szüleitől tanul meg ünnepelni. Ha a tanulnivaló csak forma, kül­sőség, akkor az ünnep tar­talmilag előbb-utóbb kiürül vagy átalakul. Átalakulnak a régi ünnepek is. Üj ünne­peinket sem ünnepelhetjük régi módon. Az ünnepek tar­talmi átalakulásával, forma­váltásaival lépést kell tarta­nunk. Ha az ünnep nem él bennünk, hiábavalóak a kül­sőségek. Sokan aggódnak: „kihűlőben vannak ünne­peink". Nem hiszem. Ha az ember hagyja, hogy ünnepei kiürüljenek, önmagát veszti el. Van, aki azt mondja: rend­kívül fontosak a külsőségek. Méltóan kell viselkedni! Fon­tos a torta, az öltözet, a zászló! Így van. De közben ott bent is meg kell keresni az ünnepet. Ott bent, önma­gunkban. Mert. ha ott nem látok semmit, hiába lesem a másik száját, hogyan énekel az . . . Aki nem érzi húsba­vágóan az ünnep tétjét, tar­talmát, akiből hiányoznak a megkülönböztetett alkalom tárgyi ismeretei, annak nyom­hatjuk a kezébe a zászlót. Az ünnepek óriási élő tudás­anyaga éppen olyan elsajá­títandó ismeret, mint a nyelv, a közlekedési szabályok vagy az alapvető állampol­gári ismeretek. Csak ezekre az ismeretekre támaszkodhat­nak. csak ezekkel együtt érvényesülhetnek az egyén­ben és a társadalomban fe­szülő ünnepteremtő erők. Bebesi Károly H ogy, hogy nem, de a falu kocsmája tizen­két év óta állandó­an elnyerté a válla- lalat kiváló egysége címet. Igaz ugyan, mindenki- r.ek volt szőlője, s a Kishegyen, Velétén vagy a Fekete-hegy ol­dalában húzódó pincékben egy­más mellé simulva-magasodva olajos barnán álltak a hordók, ez azonban senki emberfiát meg nem akadályozott ab­ban, hogy a napi munka és az czzal járó pincézgetés után el ne látogatott volna a kocsma­hivatalba, ahol aztán egymás szőlőjére, no meg a liszthar­mat ellen annyit ittak, amíg Ildiké, ez a szelíd, alig tizenhét esztendős szeplős lány ki nem terelgette őket a rácsos ajtón. Nem, azt azért túlzás lenne állítani, hogy bolondos embe­rek lakták a hegyek közé zárt falut. Még akkor is, ha volt olyan, aki egy kortyot sem ivott esténként, csak beült a kultúrotthon szálkás padlójú termébe, bekapcsolta a televí­ziót, és sóvárogva leste, hogy Kudlik Júlia mikor köszönti a Delta Tudományos Híradó ne­vében a nézőket. Idős Böröcs- kei Antal ilyenkor felállt, mé­lyen meghajolt, megköszörülte a torkát, és az izgalomtól kissé mutáló hangon megszólalt: — Kezitcsókolom, Juliska. A fiatalabb Böröcskeit vi­szont sem a televízió, sem Kud­lik Júlia nem érdekelte. Ö trak­tort akart magának csinálni. Igaz, jó téeszkeresetéből, meg szépen, talán legszebben gon­dozott szőlőjéből könnyedén megvehette volna a legújabb típusú amerikai motoros kapát vagy a hasonló, de kétütemű japán masinát, ám neki nem az kellett. Az első traktor elkészülte nagy sikert aratott. A hegy­szomszédok mind ott állták kö­rül, amikor a kis Böröcskei be­indította gépét, felült rá, és a széles kordonos szőlő között pöfögve végighaladt, porha- nyósra forgatva a földet. A nagy örömre jó néhány lopóval ki is szippantottak a legjobb borból. Úgyannyira, hogy a motor közben járt, valahogy elindult, s meg sem állt addig, amíg le nem zuhant a tábla végén a szakadékba. A második traktor félrobbant. Valószínű a gyújtással lehetett boj — közölte egyszerűen Bö­röcskei, aztán lesétált a pincé* be, onnan meg a kocsmába, hogy alaposabban is megtár­gyalják a dolgot. Egyszóval itt sok , minden másképpen történt, mint akár csak a nyolc kilométerrel lej­jebb fekvő Kolostorberényben. Ott például a nagy történelmi változások nagy eseményeket hoztak a falu életébe. Negy­venhatban példának okáért szétszedték és felgyújtották a folut nyúzó Nándor György kastélyát, őt» magát elüldözte a nép. Itt, Bércesapátiban, ami­kor eljött a földosztás ideje, két paraszt felsétált a kishegy­re, a Kávássy-kúriához. Az öreg lent iszogatott a pincében, és kedvenc kutyájával folyta­tott éppen eszmecserét a világ forgandósógáról, amikor a két zsellér mellételepedett. Beszél­gettek erről is, arról is. Hogy a Fekete-hegyen állítólag táltost látott hajnalban egy gomba­szedő asszony, meg hogy Oláh Dezső majdnem belefulladt a permetlébe, aztán csak úgy fu­tólag megemlítették, hogy hol­nap szétosztják a falu népe között az öreg Kávássy föld­jét. — Osszák csak nyugodtan — mondta az öreg, aki mel­lesleg jó középkorú volt. de hosszú szakálla, no meg az il­lendőség okáért mindenki ál­tal bácsiztatott. Ezzel az ügyet meg is be­szélték, másnap pedig Kávássy egy pesti elvtárs jelenlétében — mivel annak fogalma sem volt a földmérésről — kiparcel­lázta a Valló-völgyben elterülő földjeit, majd az új gazdákkal együtt útbaejtették a Kishegyet, ahol hajnalig igen tetemes mennyiségű bor fogyott el, sőt a történelmi eseményre való'te­kintettel Kávássy felbontott egy féltve őrzött hordót, amelyet va­lamilyen alkalomra tartogatott. Még az apja tett el sompá­linkát eperfa hordóban a fia esküvőjére. Ami nem is késett sokáig, mert az öreg hamaro­san meg is nősült. A fekete, negyvenévesen is sudárkarcsú özvegyasszonyt, Kéri Máriát vette el feleségül, s olyan la­kodalom volt, hogy még évekig arról beszéltek az emberek. Ká- vássyból pedig közben tanító úr lett. Persze egyéb híres-ne­vezetes embere is akadt Bér­cesapátinak. Ott volt például Medvés Győző, becsületes ne­vén Vetró Győző. A medvés hő­si előnevet az ötvenes évek ele­jén kapta, amikor egy vándor- cirkusz érkezett, és felütötte sátrát a Valló-völgy rétjén. Tó­dult is a nép a lámpafüzérek­kel kivilágított sátorba megcso­dálni az arra érdemesült dolgo­kat. Vetró azonban nem paza­rolta ilyesmire az idejét, hiszen az őszi estéken olyan kelleme­sen el lehetett üldögélni a kocsma zugában, a kályha mellett. A cirkuszból pedig csak jöt­tek a hírek. Hogy egy nő körül­tekeri magát kígyóval, meg hogy minden este kiáll a cir­kusz igazgatója, maga mögé mutat, a láncon tartott, kétlá- bon járó medvére, és azt mond­ja, egy láda pezsgőt kap, aki megbirkózik a barna óriással. Vetró Győző eleddig sem medvét, sem pezsgőt nem lá­tott. Nem is hiányolta különö­sebben egyiket sem — a tör­kölynél jobb ital úgysem le­hetett —, csak az motoszkált a fejében, lehetséges-e az, hogy ö valakit ne tudjon földhöz te­remteni. így történt, hogy az utolsó előadáson, amikor az igazgató mosolyogva rámuta­tott a rettenetes fenevadra. Győző felállt, levetette magá­ról a kék ceig zubbonyt, és azt mondta: ő megbirkózik a med­vével. Az igazgató szemügyre vette a felé tartó két méter nyolc centis férfit, és érezte, hogy baj lesz. Hiszen legendás barna medvéjét úgy könyörögte ki az állatkertből, ahol a szegény párát meg akarván kímélni a végelgyengülés hosszú folya­matától, le akarták lőni. Egy­szóval az igazgató rosszat sejt­ve, ecsetelni kezdte azokat a borzalmas vérengzéseket, amit a havasokban végzett ez a jó­szág, de Győző akkor mór oda­lépett a medve elé, átfogta karjával, jobb tenyerét rábilin­cselte saját bal csuklójára, és egyetlen mozdulattal úgy vág­ta földhöz a havasok zordon rémét, hogy a nyekkenés még a sátor ponyváján kívül is hal­latszott. Az igazgató jól érezte, hogy baj készül, de azt nem, hogy ekkora. A medve ugyanis olyan szerencsétlenül zuhant, hogy a produkcióhoz szolgáló vasasztal éle a gerinc két utolsó csigo­lyája közé vágódva megszakí­totta az atlasz és az episztró- feusz közötti összeköttetést, amely az élettel való fonal el­vágását is jelentette a derék bundás számára. Az igazgató az atlasz és episztrófeusz kö­zötti anatómiai összefüggés is­meretének hiányában is töké­letes biztonsággal meg tudta állapítani, hogy a medve már az örök vadászmezőkön keresi a lépesmézet. A szervezés idején a téesz- agitátor egy fiatal, szürke sze­mű férfi volt. Napokon keresz­tül csak járkált a faluban, be­szélgetett ezzel is, azzal is, míg végül felment a Kishegyre, ahol az öreg Kávássyval levo­nultak a pincébe, és ott Novák István minden kertelés nélkül megkérte Kávássyt, hogy esi­SZIGETHY ANDRÁS Valóságos mese nálja meg a termelőszövetke­zetet a faluban. — Miért? Novák hosszasan, de egysze­rűen beszélt. Azt mondta, hogy ő maga abban hisz, hogy ez majd évek múlva meghozza az eredményét. Termésben is, de ami fontosabb, könnyebb, em­beribb életekben. Persze elein­te nehéz lesz, nagyon nehéz. — És addig is engem szidja­nak az emberek a faluban, ne magát, igaz? — tűnődött Ká­vássy egy lopó bort a vállához támasztva. — Nem. Nem ezért kérem. Ebben a faluban vagy maga tudja megcsinálni ezt, vagy senki. Megcsinálta. Az öreg Böröcs­kei az első zárszámadás után — amikor kerek tizenhat forin­tot kapott, odaállt elé, és inas karját rázva ezt kiabálta: — Maga, tanító úr, rosszabb, mint a kommunisták. Medvés Győző pedig köszönés nélkül fordult el mellette a kocsmá­ból hazafelé menet. De azért ötvenhatban, amikor három si- heder jött valahonnan, hogy Kávássyt elvigye, vállát nekive­tette a pinceajtónak, kikapta az egyik suhanc kezéből a kara­bélyt, mint a gallyat kettétörte a térdén, és rájuk bömbölt: — Takarodjatok az anyátok­ba, piszok népség. Idős Böröcskei Antal 1968. április negyedikén kapta meg a Munka Érdemrend bronz fo­kozatát, azért a gyomrot, vesét lerázó traktorosi munkáért, amit tizenöt éven keresztül vég­zett a termelőszövetkezetben. Amikor kiszállt a kocsma előtt a fia Skodájából, nem az ivóba fordult be, hanem felsétált Kó- vássyhoz, köszönés nélkül meg­állt előtte, és ennyit mondott: — Bocsásson meg, tanító úr. így legalább nyugodt lelki­ismerettel állhatott két eszten­dő múlva a koporsó felett, amelyre ez volt írva: Kávássy Márk élt 75 évet. Ott volt az egész falu. A lel­kiatya lelkierejét jócskán meg­haladta a minden irányból ára­dó részvét; ki akarván tenni magáért, a kelleténél többet hörpintgetett a borból, s el- szenderedett a sekrestyében. A ravatalozó körül toporgó em­berek vártak egy darabig, az­tán Kovács Márton, a terme­lőszövetkezet párttitkóra előlé­pett és azt mondta: — Rendes ember volt. Mindannyian köszö­nettel tartozunk neki. Nyugod­jék békességben. Amikor kérdőre vonták, hogy mit keresett az egyházi teme­tésen, s ráadásul még ő is bú­csúztatta az elhunytat, Kovács Márton megsimogatta a hom­lokát és megszólalt: — Tudják, van úgy az élet­ben, hogy nem úgy van. De attól az élet még élet marad, meg mi is azok maradunk, akik voltunk. Kerényi Jenő; Május 1-én Fazekas Lajos Veletek vagyok FÖLDIJEIM Itt jámok a metropolisban, olcsó aktatáskájukban hordják — országhatártól országhatárig — s pályaudvar-zugban falatozzák útravalójukat: kenyeret, szalonnát. A MUNKÁS... A munkás reménnyel ébred. Szerszámai közé befogja megmunkálni a vad anyagot, arcába a vas tüze ragyog, — gyönyörű, mert alkotás a dolga. VELETEK VAGYOK Veletek vagyok: ember, nélkületek: semmi. Vágyainkért tenni kell, egymásért cselekedni! AZ ÖREG Öreg ember. Arca csupa ránc. Ul a kispadon, botjára dőlve, a Nap járására föl se néz kalapja alól, csak árnyékára néz, — időtlenül néz a földre.

Next

/
Oldalképek
Tartalom