Dunántúli Napló, 1981. április (38. évfolyam, 90-117. szám)
1981-04-04 / 93. szám
1981. április 4., szombat Dunántúlt napló 9 A németek kora tavasz- szal hagyták el a falut.- Elpucoltak a hóval, ezek már nem jönnek vissza! - mondogatták a falusiak. Bár az innen mindössze húsz versztányi távolságra levő erdőn túlról folyton hallatszottak az ágyúdörgések, gránátrobbanások, éjszakánként vörösen izzott az ég alja, és mindenki tudta, hogy a németek megállították csapataink előnyomulását, védelembe kényszerítették őket, a falusiak rádöbbentek, élni kell! Élni, mert már régen nem éltek, a létük jó ideje puszta menekülés volt a halál elől. A föld, mely az utóbbi években csak arra szolgált, hogy befogadja és megnyugtassa az éhen pusztultak és meggyilkoltak holttestét, most egyszerre eszükbe juttatta: termékeny anya ő, aki kenyérrel és boldogsággal ajándékozhatja meg az embert. Esténként a vadrepcével és ürömmel benőtt mező felől napszítta feketeföld szagát hozta a szél, és cuppogó neszeket lehetett hallani. A föld itta magába a vizet. Olyan volt ez a hang, mint az anyja mellét szopó gyermek cuppogása. Soha el nem feledhető emlékeket kavart fel az asszonyokban. Ilyenkor kimentek a határba, és sokáig hallgatták a földet. Férfi nem maradt a faluban Iván apón kívül, aki a németek bevonulása óta jóformán le sem mászott a kemencéről. — Szántani kell, asszonyok, szántani — mondogatták egymásnak a föld hívó hangjaira figyelve. - Eljött az ideje. Markukban, bögrékben, kis rongydarabokba kötve vitték az asszonyok a szűkös napokra tartogatott, és keservesen őrizgetett magokat Avdotyiha udvarába. Rozs és borsó, búza és bükköny, zab és árpa hullott az ócska szárítókasra. Élni kell, tehát vetni is kell! Úgy határoztak, hogy a legzsírosabb parcellát szántják fel a Popov-liget mellett.- Az nem jó, ha asszony szántja az első barázdát — szólt az öreg Akimovna. — Férfiembernek kell a szántást megkezdeni, különben nem terem a föld. Valamennyien egyetértettek vele, mert a bajban az ember kényes a régi babonákra és szokásokra. — Hátha Ivón apó vállalja - ajánlotta valaki. — Tehetetlen az már. — Csak az eke szarvát tudja megtartani, a többit majd mi elintézzük - mondta Akimovna. Iván apó a kemencén feküdt és a seregélyek lármáját hallgatta. Korán megjöttek a faluba, de nem találták a fészküket, s az ablakok alatt hangoskodtak, csalogatva az embereket kifelé. Az apó ugyancsak vén volt már, de a halál sehogy sem akart eljönni érte, amit ő nagyon fájlalt, mert úgy érezte, semmi keresnivalója mór ezen a világon. A felesége, akivel több mint hatvan évet töltött együtt, még a bevonulás telén meghalt. Mostanában meg-megjelent rövid álmaiban, s minden éjszaka hívta magához. „Bárcsak mehetnék már, bárcsak mehetnék” — ■ gondolta ilyenkor, és sokáig beszélt az asszonyhoz, mintha ott feküdt volna mellette. Az ostor nem egyhamar került elő. Réges-régen a lomok közé dobták, s éveken át ott hányódott.- Jó kis hajtóostor ez - mondta Ivón apó, és visszafeküdt a kemencére. Az ostort a feje alá tette, és sok év után először aludt el rögtön, nyugodtan.- Ezen az éjszakán az öregasszony nem jelent meg álmában. Még virradat előtt felébredt. Lemászott a padlóra, egy törött fafésűvel megkaparta ritka, mohaszerűeh megzöldült haját, és magára vette a tiszta Jurij Szbitnyev ufóid Híifősa Az asszonyok nem hagyták magára Iván apót, ellátták, amivel tudták, hiszen ő is segített mindenkin egész életében, ha tehette. Avdotyiha kérésén sem lep.ődött meg, komolyan vette a dolgot. — Csak fel tudjak kelni — mondta, és a sok álmatlan éjszakától elgyengült szeme nem vette észre Avdotyiha könnyeit. — Hallod-e, készíts nekem tiszta inget, meg nadrágot is . . . Avdotyiha elhozta a tiszta férfiinget és a nadrágot. Három éve már, hogy jobbqn vigyázott rájuk, mint a szeme világára. Megállapodtak, hogy másnap hajnalban Iván apó kiballag a Popov-ligetbe. Mikor Avdotyiha elment, az öreg nagy üggyel-bajjal lemászott a kemencéről. Fel s alá járkált a konyhában, s ilyesmit motyogott: „Lám, hasznát veszik még az emberek a vén Ivánnak . . . Nem nélkülözhetnek, nem, nem nélkülözhetnek." S mivel ebben erősen hitt, még az erejét is visszanyerte valamelyest, élénkebb lett, és mint régen, rámordult az öregasszonyra: — Hallod-e, asszony, hová tetted az ostort? Holnap a szántóföldre kell mennem, de hol van az ostorom? Hová dugtad el, vén banya? He? Az öregasszony persze nem felelhetett, s Iván apó mérges lett. — Ha megtalálom, bizony megtáncoltatlak vele! Hogy menjen az ember ostor nélkül szántani, he? . . . Látom, köny- nyen fogtalak , . . ruhát. A ruha bő volt neki, lötyögött rajta, a gyűrődései sem simultak ki. Kevés ideig még járkált a házban, majd kezébe vette a lóhajtó ostort, és az üres saroknak odakióltotta: „elmentem I” Kint hűvös volt. Az elnyűtt daróckaftán, melyet a tiszta ingre vett fel, nemigen melegítette aszott csontjait. Keleten éppen pirkadni kezdett az ég. Nyugat felől viszont széles sávban biborszín- ben égett, tompa és állandó morajlás hallatszott, mely leereszkedve a mély völgybe, elvegyült a víz zúgásával. Szél nem fújt, s a falucska felett ibolyalila és lágy volt az égbolt. Iván apó botjára támaszkodva, és az ostorral hadonászva ballagott a Popov-liget felé. S minél tovább ment, annál több örömét lelte a reggelben. Egész élete könnyűnek tűnt most számára. Nem emlékezett a rosszra, s bizonyára azért, mert oly kevés jóban volt része. Mindig ugyanazok a képek merültek fel benne. Látta magát, amint apró gyerekként vezeti a lovukat, előtte hullámzik a mező, pacsirta énekel a magasban, tücskök ugrálnak a barázdákban, és a kövér fűben hosszan pitypalattyol a fürj. Megjelent a felesége könnyű nyári ruhában, de az arca öreg volt és ráncos. Fiatalkori arcára már nem emlékezett. Aztán újra a mezőt látta, a ló hatalmas izmait, verejtékező hátát, s az ekevas nyomán feketén boruló földet. Ez a kép olyan élesen elevenedett meg emlékezetében, hogy szinte érezte tenyerén az eke-, szarv érdes melegét, még suhintott is egyet az ostorral — csak úgy, nógatásképpen ... Megvirradt. A Popov-liget felől rigófüttyögés hallatszott, s az öreg megszaporázta a lépteit. Egy cseppet sem csodálkozott most azon, hogy a lábai fürgén és könnyedén viszik. „Meg kellett volna mondani az asszonynak, hogy hozzon ennivalót, magától úgysem jut eszébe. Kemény nap lesz ez a mai, délig alaposan megizzadok — dörmögte Iván apó. — Vajon, melyik lovat fogták be? A Liszkát kellett volna, az jó ló!" - folytatta, megfeledkezve arról, hogy Liszkával akkor szántottak, mikor ő tizenhárom éves volt. Az öreg most teljesen az emlékeiben élt, nem is csupán élt, ezek az emlékek vezették, adtak erőt neki, s valahová a jelen valóság határán túlra sodorták. Mindaz, ami hosszú éveken át életének értelme volt, amiért tulajdonképpen született, utoljára vitte a szántóföldre. Tudta ezt, de nem akart rágondolni. Fürgén kocogott át a széles patakhídon, s egyenesen a hegy irányába tartott. A liget kedves zajokkal, madárcsicsergéssel fogadta. A felkelő nap éppen széthintette sugarait. — Ajjaj! — kesergett az öreg. - Elkéstem! — s még gyorsabban szedte a lábát az ösvényen. A szíve, melyet már rég nem hallott, egyszerre meglódult, könnyedén a bordáinak ütö- dött, és akár egy ingaóra, egyenletes erővel vert a mellkasában. Az ostor cikázott, suttyogott Iván apó kezében. A lelke mélyéről valami dalhoz hasonló tört fel, s ráncos barna ajka dúdolni kezdett. A liget mögötti föld mámorí- tó illattal, az élet örömével halmozta el. — Ne, te ne, kedves! — s az ostor máris pattogott, Iván apó az ösvény menti fák vékony ágait csapkodta. — Rajta, húzzad, csak húzzad . . . Az erdő szélén, a bokrokon túlról asszonybeszédet hallott. — Az asszonyok! Várnak...' Kihúzta magát, a kaftánt félvállra csapta, ingét és kissé lecsúszott nadrágját megigazította. Hetykén lépett elő a bokrok mögül ostorával hadonászva, de hirtelen meghökkent, mint akit mellbe vágtak ... A vadrepcével és ürömmel benőtt mezsgyén, lábaikat elnyűtt, összefoltozott szoknyájuk alá húzva, sovány, szürke arcú asszonyok ültek a régi faeke elé fogva, mely vagy negyven évig az ő portóján állt az istálló mögött. Kovács Sándor fordítása Kiss Attila rajza Apáti Miklós Egy mondat a felszabadulásról Legszívesebben egy történettel válaszolnék kérdésedre, szerkesztő uram, mondta kissé léhán L. M. a szeplős kisfiú, de akkoriból — 1945. április — még nincs saját történetem, talán féléves ha voltam, vagy kicsit több, hát csoda-e, ha nem emlékszem pontosan az első szülői házra, csak annyit tudok, hogy találatot kapott, ezért Kispestről Kőbányára költöztünk, mert apám barátai odafogadtak, apám Kőbányáról Csepelre, a Weisz Manfrédba járt dolgozni, anyám szerint gyalog, de ez szerintem képtelenség, szerintem is, mondanám, mert L. M. apja és anyja az én szüleim, tudom, hogy kissé bonyolult történet ez, de mi lesz a háborúval? arról nem mesélünk? hol a történet itt? az a bizonyos mondat? legalább egy hősi halott, egy családias, meghitt ellenálló lenne, aki a németek ellen ... az oroszokért... s boldogan mosolygott a tankok mongolarcú, kormos kölykeire. örült a csokoládénak, a fekete kenyérnek, legális történet ez csak így lesz, kedvesem — ugyan, feleli, én a nép fia vagyok, s a néppel ama fölszentelt tavasznopon nem történt semmi, nem vívott csatát, nem ünnepelt, egy födelet keresett, igen, a fejem fölé is, babot, meg krumplit csereberélt, kását és melaszt evett, s miként az újszülöttet sem születésekor keresztelik, * így eshetett, hogy több, mint harmincöt év után irtom és mondtam ki először — felnőtt fejjel — ezt a szót — felszabadultunk, és tettem sietve hozzá — Magyarország. Egy szovjet tiszt rajzos naplója Háború dúlta, még alig eszmélő országunkban csak lassan, fokozatosan indult meg az élet. Mindent elölről kellett kezdenünk. Különös, elszomorító látványt nyújtott azokban a napok- 'ban Budapest. S mégis, a figyelmesen vizsgálódó szem az életnek, az élni akarásnak ezer és ezer jelét figyelhette meg. Kokorin, a szovjet katona-1 tiszt, a Vörös Hadsereg művész, csoportjával érkezett Magyar- országra. Ez a társulat közvetlen a háború kitörése után alakult meg színészekből, zenészekből, képzőművészekből, hogy a harcoló katonákat szórakoztassa a fronton, a háború szüneteiben. Kokorin főhadnagynak akkoriban egyetlen teendője volt a romokban heverő országokban: rajzolni! De nemcsak rajzolt, hanem háborús naplót is vezetett Aztán, amikor eljött az ideje, visszautazott a hazájába, katonazsákjóban a rajzmappával és a naplóval. Múltak az évek, Kokorin rajzairól, naplójáról, mely úgy tűnt, végleg elveszett a szemünk elöl, nem is tudhattunk, amig egy szerencsés véletlen közbe nem szólt. A véletlen, vagy pontosabban a véletlen felfedező, Menczer Géza volt, aki 1975-ben a Budapesti Történeti Múzeum főigazgatójával, Horváth Miklóssal járt kint Moszkvában. — Jubileumi kiállításra szánt anyagokért mentünk ki. Néhány olyan grafikát is kaptunk, ame. lyekre a főigazgató nem is számított. Feltűnő volt ennek az ismeretlen művésznek a munkája Az egyik rajz, még jól emlékszem rá, reverendás papot ábrázolt hátizsákkal. Az ismeretlen rajzoló annak idején alaposan körülnézhetett nálunk. Sietve megérdeklődtük a címét, és felhívtam őt telefonon. A meglepődött^Kokorin megígérte, hogy eljön szállodánkba, és hoz néhányat a régi rajzok közül. Meglepetésünkre egy naplót is mutatott. — A rajzos napló stílusa, közvetlensége rendkívül megragadott — meséli a felfe1945-ről dező. Azt kértem tőle, hadd vihessem magammal Magyar- országra. Menczer Géza Budapestre érkezve lefordította a napló szövegét. A múzeumban pedig laponként lefényképezték az érté. kés dokumentumokat, amely hamarosan visszakerült Moszkvába. Még azon az őszön önálló kiállítást rendeztek Kokorin nap. lója alapján készült rajzokból és szövegből.
