Dunántúli Napló, 1981. április (38. évfolyam, 90-117. szám)
1981-04-12 / 100. szám
HUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT | BARDOSI NÉMETH JANÓ?] versei 289 MÉSZÖLY MIKLÓS: A balsejtelem lüktető pontocskái (elbeszélés) 291 MANDY IVAN: Ogmánd (elbeszélés) 298 CSORBA GYŐZŐ versei 303. TAMAS MENYHÉRT: Vigyázó madár (kisregény, IV.) 305 KISS DÉNES versei 318 BEDÉ ANNA versei 319 LÁSZLÓ ANNA: Oidiposz dacol (elbeszélés) 321 ZELEI MIKLÓS verse 326 NAGY GÁSPÁR verse 328 SÁNDOR IVAN: Sajkódi évek (Németh Lászlótól) 329 WEÖRES SÁNDOR versei 339 Verstől vetne PILINSZKY JANOS: Apokrif (A versről Latoi Lászlóval Domokos Mátyás beszélget) 341 PALYI ANDRÁS: Az eltűnt hitelesség nyomában (Széljegyzetek a XIII. Magyar Játékfilmszemléhez) 349 NÉMETH LAJOS? Csontváry: Baalbek (tanulmány IV.) 354 LANCZ SÁNDOR: Képzőművészeti krónika 359 BODRI FERENC: Művészeti könyvszemle 363 BISZTRAY ADAM versei 368 1901 ÁPRIMS A Jelenkor áprilisi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat áprilisi számának lírai rovatában többek között Bárdosi Németh János, Bede Anna, Bisztray Adóm, Csorba Győző, Kiss Dénes és Weöres Sándor verseit olvashatjuk. A szépprózai írások sorában László Anna, Mándy Iván és Mészöly Miklós elbeszélését, valamint Tamás Menyhért kisregényének befejező részét közli a folyóirat. Az irodalmi tanulmányok között figyelmet érdemel Sándor Iván Sajkódi évek c. írása Németh Lászlóról. A Versről versre sorozatban Pilinszky János: Apokrif c. költeményéről beszélget Domokos Mátyás és Lator László. A művészeti rovatban Pályi András, Az eltűnt hitelesség nyomában címmel, a XIII. Magyar Játékfilmszemle tanulságait elemzi. Láncz Sándor új képzőművészeti krónikájával jelentkezik. Új fejezetet olvashatunk a számban Németh Lajos Csontváry: Baalbek c. festményét elemző tanulmányából. , A kritikai rovat élén Rákos Sándor válogatott verseinek kötetét elemzi Rónay László írása. Csorba Győző Időnkint megzavarodik Az erejét vesztő fény s az erejét vesztő szem immár hosszá barátkozása s a kölcsönös kímélet: egyfelől: nem látni meg az apróbb pusztulás-jeleket másfelől: nem gyújtani váratlan és aránytalan föllobbanásokat — ez a hosszú békességes barátság és barátkozás időnkint megzavarodik délelőtti sőt déli ragyogás szikrázik rajta végig s fájni kezd a szem fájni kezd a test a lélek fájni kezd a létezés s az apróbb pusztulás-jelek óriásivá növekedve nem várják meg fölfedezésük ők maguk adnak hírt magukról Varga-Hajdú István rajza M ozdulatlanul feküdt. Keze a takarón. A sötétség is oly mozdulatlan. Az előbb, mintha valaki föléje hajolt volna. Egy árny. Talán mondott is valamit. Szólította. Figyelmeztette, hogy el kell intézni valamit. Elintézni? Ugyan mit? Az árny lassan visszahúzódott. Eltűnt. A másik szoba ajtaja nyitva. Ki tudja! Talán éppen most nyílt ki. Valaki lenyomta a kilincset és az ajtó kitárult. Nem nézett oda. Nem is tudta megmozdítani a fejét. De azért előtte volt a kis kerek asztal. A virágváza két kókadt virággal. A rekamié. A két fotel. Meglehetősen kopottasak. Elszegényedtek. De semmit sé adtak le a súlyukból. így aztán- annál reménytelenebb. Mire számíthat két kövér koldus? Két kövér koldus! Majdnem felnevetett. De akkor hangokat hallott. Inkább csak suttogást. Mintha egy társaság ülne odaát az asztal körül, ülnek a sötétben. Kinyújtják a lábukat. A térdüket masszírozzák, a csuklójukat ropogtatják. összehajolnak, összedugják a fejüket. És akkor az az alig hallható suttogás. — Borotválkozott? A villamoson? Ezt szinte tisztán hallotta. Meg azt is, hogy valaki kuncog. Egy nő. Igen, ez női kuncogás. — Mégis, hogy képzelte? A villamoson? — Abban a tolongásban! Művész iegyen, aki meg tud borotválkozni. Valóságos artista ! — De hát róla ezt nem lehet elmondani. Artista! Méghogy artista! Igazán nem csoda, hogy kiesett a kezéből a pamacs, meg a szappan.- A tálkát is kiverték a kezéből. — Tálkát? Miféle tálkát? — Hát azt a kis borotválko- zó-tálkát a meleg vízzel. Hideg vízzel nem lehet borotválkozni. — Hideggel nem! — Hogy képzelte ezt az egészet! — Talán nagyon sietett valahova. — De akkor is! Most már igazán oda kéne menni. Felkelni és odamenni. Miféle ostobaság ez?!. Mit akarnak ezzel?! Agyrém! Mikor borotválkoztam én villamoson?! Bent állt a másik szobában. Két kézzel fogta a pizsama- nadrágját. Valósággal belekapaszkodott. üres rekamié. Cjres fotelek. Mélységes rosszallásai nézték azt a pizsamás alakot. Mit ácsorog itt? És mit magyaráz? — Különben is! Hova kell nekem annyira sietni? Hol várnak engem olyan nagyon? Kurta, rosszkedvű nevetés. Csak állt ott, és az állát dör- zsölgette. Talán valaki visszatér a társaságból. A társaság tagjai közül. Talán éppen a nő. Aki olyan jól mulatott. Aki úgy kuncogott. Valósággal vihorá- szott. Teát forral kint a konyhában. Az előbb kinevetett, de most teát készít nekem. Behoz egy csésze teát. Ha most kimennék a konyhába ... Nem ment ki a konyhába. A szobákban botorkált. Keze végigcsúszott a tapétán. Tapogatta, simogatta, mint valami félelmetesen ingerlő testet. Hirtelen megállt. — Kacagott, kacagott a leány! Mi ez?! Hát ezt meg honnan szedtem? Miféle versből? Vogy inkább valami ária? Még csak az hiányzik, hogy szavalni kezdjek! Szavalni vagy énekelni ! Az ágy szélén ült. Kissé ritkult körülötte a sötétség. Foszladozott. —- Nos, jó! Tegyük, fel, hogy a villamoson borotválkoztam. A villamoson vagy a buszon. Esetleg a földalattin. Tegyük fel! Elmosolyodott, de valahogy olyan öntelten. — Ebben a városban én tulajdonképpen ... Nos igen! Ebben a városban és ebben az országban.... Vannak bizonyos jogaim. Nem azt mondom, hogy előjogaim, de jogaim! — Ogmánd! . Megborzongott. Borzongás futott végig rajta. Megrémült a hangjától. Ettől a névtől. Belekapaszkodott az ágy szélébe. Térdeit összepréselte. Megint a foteleknél. Mintha ezt csak nekik mondhatná el. Megfogta az egyik fotel vállát, ahogy föléje hajolt. Barátion, bizalmasan. — Ő jött be ide elsőnek ... ebbe az országba. Ogmánd, az ősöm. Elhallgatott. Nem, ennek hiába beszél. Átment a másikhoz. Az talán érdeklődőbb. Nála több megértésre talál. Az ő vállát is elkapta. Valósággal beleragadt. A fejedelem előre kijldte, amikor hazát kerestek. Azt... azt ... hazát a magyaroknak. És akkor Ogmánd egy csapat előőrssel, egy maroknyi kis csapattal... Szóval, ő nézett körül Itt először. Ogmánd. Elengedte a fotel vállát. Lecsúszott róla a keze. A fotelek között ténfergett. Hol az egyikre, hol a másikra sandított. Semmi biztatás. Se innen, se onnan. — A fejedelem hálája ... az persze más kérdés. Ne is firtassuk. Ogmánd nem számított ilyesmire. (Csönd.) Szóval, * ha éppen borotválkozni akarok egy villamoson ... ha éppen úgy adódik... ha éppen úgy tartja kedvem...! A fotelek döbbent csöndje. Nincs ebben semmi gúny. Inkább valami enyhe sajnálkozás. Mi van ezzel? Beteg? Soha nem mondott ilyeneket! Ősök ... meg előőrsök! Kibámult az ablakon. A fák! A tér fái ott a sötétben. Vékony, fekete vonalak. Ők talán megértenék. De hát mit kell itt megérteni? Tenyere végigcsúszott az íróasztalon. Az üres íróasztalon. A kézirat sehol! Eltűnt! Egyszerűen eltűnt! Mintha valaki lesöpörte volna! Ide tettem... ide az asztal közepére. A kézirat! Apró, kis lapok. Azon a golyóstoll, mint nyomtaték, • Se kézirat, se golyóstoll. Végighasalt az asztalon. Rávetette magát. A tenyere dühödt itatósként nyomult előre. Egy megvadult tapper. Hiába! Még egy papírdarabka se akadt az útjába. Mi történhetett? A huzat! Valaki huzatot csinált! Kinyitotta az ablakot, meg az ajtót. Szélesre tártai Csak járja át a szobát a levegő! Az a jó, friss levegő! • Ki lehetett? Azért jött ide, hogy huzatol- jon. Csakis azért. Lecsúszott az asztalról. Akárcsak egy porrongy. Az asztal előtt guggolt. Két tenyere az asztal -lapján. Alla elérte az asztal szélét. Állóval érintette. Egy fej az asztalon. A fotelek a szomszéd szobából nézték. Mire készül? Miféle mutatványra? A kezek nem adták fel a harcot. Megindultak, valami olyan elszántsággal. Most úgy alulról söpörtek végig az asztalon. Kirángatták a fiókokat. Az üres fiókokat. Eltűntek a levelek, a számlák, a felszólítások. Egy gémkapocs. Egyetlen árva gémkapocs az ablak melletti fiókban. Az arca elé tartotta. Figyelmesen nézte. Mintha őt akarná megkérdezni. Kifaggatni. És a többiek? Mi lett velük? A gémkapocs ssmmiről se tudott. Vagy legalábbis nem árult el semmit. Elhajította. A kezek még egyszer végigsikálták az asztalt. De most már olyan csüggedten. Visszahúzódtak. Lehanyatlottak. Még mindig nem állt fel. Mintha békaugrásra készülne. Békaügetésre. Váratlanul megfordult, úgy csípőből. A szőnyegek! Az asztal körül hevertek. Egy fenségesen lusta szőnyeg elnyúlva a szoba közepén. Az összekötőszőnyeg a két szoba között. Rongyszőnyegek, alig nagyobbak a lábtörlőnél. Micsoda társaság! Gunyoro- sak és alattomosak. Tudnak valamit! Ezek tudnak valamit! Felállt. A szőnyegek fölé hajolt. Hát akkor tessék! Mit tudtok? Mit rejtegettek előlem?1 A kis szőnyeg az asztal mellett! Mennyit nézte írás közben. Ahogy ott ült odaszegezve az íróasztalhoz. Ez a kis szőnyeg a kedvesen ostoba mintáival! Családias... megbízható. Csakugyan olyan megbízható?! És ha most egy mozdulattal felhajtaná a szélét? Ha feldobná ..., felrúgná? Az ám! Mi derülne ki akkor?! Róla is, meg a többiekről is?! Csakugyan olyan hűségesek vagyunk? Vagy kieszeltünk valamit? Megtréfáljuk a házigazdát? Beugratjuk? A szőnyegei között. Egy tanár, aki várja, hogy a csínytevő magától jelentkezzen. Ennyit talán csak elvárhat. Akkor még nincs olyan nagy vész. Megúszhatjátok enyhébb büntetéssel . Ha bevalljátok ... ha legalább annyi becsület van bennetek... Meddig várjak még?! Végigsétált a rongyszőnyegeken, A nagy szőnyegen. Senki se jelentkezik. Még’ mindig senki? Jó, rendben. Még várok. Még adok egy kis időt. De figyelmeztetem a társaságot ... Elnyúlva hevertek a sötétben. Meglapultak. Lapítottak. Hát így is jó. Én vártam. Én aztán igazán... De ha nem megy másképp! Kivel kezdjem? Halljuk! Ki legyen az első? Felemelte a lábát, alig észrevehetően. A cipője orrával megpiszkálta a nagyszőnyeget. Egy pillanat - és felrúgja. HÉTVÉGE 9. Mándy Iván Ogmánd — Részlet —
