Dunántúli Napló, 1981. március (38. évfolyam, 59-89. szám)

1981-03-08 / 66. szám

IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÖIRAT Bartók Béla születésének 100. évlordvlójára TAKATS GYULA: Bartók 193 FODOR ANDRÁS: Bartók kóruamúvei 195 ZELK ZOLTÁN: Találkozás 198 TAKÁCS JENŐ: Bartók közelében 199 BERTÓK LÁSZLÓ: Berajzolunk egy pici almaiét 203 TÜSKÉS TIBOR: így látták Bartókot 205 ARATÓ KAROLY: „Az éjszaka zenéje" 213 PÁLINKÁS GYÖRGY: Öröktől részem 214 CZIGANY GYÖRGY: Tükörcserepek 215 GALAMBOSI LÁSZLÓ: Tejütfényben 219 DEMÉNY JANOS: Veress Sándor négy levele Bartók Bélához 221 PAKOLITZ ISTVÁN: Kivirágos 228 * Versről versre NAGY LÁSZLÓ: Vértanú arabs kanca (A versről Lator Lászlóval Domokos Mátyás beszélget) 229 * TÓTH ERZSÉBET verse 235 ' GALL ISTVÁN: Kafff-ka (elbeszélés) 237 . TAMÁS MENYHÉRT: Vigyázó madár (kisregény HL) 251 TÓTH ÉVA versei 262 BÉKÉS PÁL: Az oszlop (elbeszélés) 263 GÉCZI JANOS versei 269 BOTÁR ATTILA verse 270 NÉMETH LAJOS: Csontvázy: Baalbek (tanulmány Hl.) 271 PALYI ANDRAS: Pécsi színházi esték 275 ACZÉL GÉZA verse 280 1901 MÁRCIUS fl Jelenkor márciusi száma A Pécsett szerkesztett irodal­mi és művészeti folyóirat már­ciusi számának élén össze­­álítás köszönti Bartók Béla születésének 100. évforduló­ját. Az összeállításban Arató Károly, Berták László, Galam­­bosi László, Pákolitz Istváli, Pálinkás György, Takáts Gyu­la és Zelk Zoltán verseit, va­lamint Czigány György, De­­mény János, Fodor András, Takács Jenő és Tüskés Tibor tanulmányát, visszaemlékezé­sét, dokumentumait olvashat­juk. Pákolitz István A „Versről versre" sorozat­ban Nagy László: Vértanú arabs kanca c. költeményé­ről beszéget Lator László és Domokos Mátyás. A szépprózai rovatban Bé­kés Pál elbeszélését és Tamás Menyhért kisregényének új részletét találjuk. A művészeti írások sorá­ban Németh Lajos Csontváry: Baalbek c. művét elemző ta­­nyulmány-részlete és Pályi András pécsi színházi beszá­molója kapott helyet. Kivirágos vándortársam Ösztökél új vándorlásra Nincs lelkemnek maradása Elindulok szép hazámba mikor egy reggel G. nyug­talan álmából fölébredt, szoborrá változva találta magát ágyában. Talán elfeküdtem magam, ez volt az első gondolata. Máskor is megesett, hogy beteg ízüle­tei miatt ébredéskor merevnek érezte az egész testét. Csakhogy máskor ez fájt, és alig várta, hogy az ágyból kikecmeregve életre mozgassa magát. Most azonban a merevség nem fájt. Kellemes se volt. Egy­szerűen természetes állapotnak érezte. Véglegesnek. Talán meghaltam, bámult be­le a sötétbe. De aki meghalt, az nem bá­mul a sötétbe. Aki bámul, an­nak viszont meg kell ijednie a halál gondolatától. Ö azonban nem ijedt meg, inkább eléqe­­dett volt magával, hogy logiku­san gondolkodik ebben a rend­kívüli helyzetben is. Rám mindig számíthatok, nyugtázta, és már el is feledke­zett állapotáról — hajnali négy lehetett, fájó ízületei általában ilyenkor ébresztik -—, mozdult hát, hogy szokása szerint fölkel­jen, tornázgasson, teázzon, és leüljön dolgozni. Azaz mozdult volna. De ez a furcsa merev teste! Igaz, a merevség nem fájt, kel­lemes se volt, egyszerűen termé­szetes és végleges állapotnak érezte, noha nem halt meg, ezt az elébb már tisztázta magá­ban. Talán halhatatlan lettem, tű­nődött a sötétben. író volt, ezért a halhatatlan­ságra mindig egyszerűen mint esélyre — igaz, az elmúlással összefüggő esélyre — gondolt, akár a rákra vagy a delirium tremensre. Vagyis ha meg kell lennie, az se olyan nagy ügy, és egyszer annak is kezdődnie kell. És miért a halála után kez­dődne az? Talán avval érdemli majd ki, hogy nem él? Nem épp az életével szolgál rá? — valamelyik művével vagy művei­vel? Dehogyisnem! Tehát még életében elkezdődik, csak nem tudhat róla, és nem lehet biz­tos benne. Minden írónak kurva bizonytalanságban kell kimúl­nia. De nem nekem! Eddig is biztos volt magában, és ha jelen állapota a bizo­nyosságot jelenti, ezt legfeljebb' kivételesnek, a világirodalom­ban páratlannak tartja, de sem­mi többnek. Számos könyvet írt, a róla szóló tanulmányok és re­cenziók kitesznek egy vaskos kötetnyit (az egykori ledorongo­­lások függelékben, kisbetűvel). Legszebb férfikorában van. K.­­díjas (az egyéb díjak, a dísz­polgárság és a többi elhanya­golható). Vagyis bekövetkezhe­tett az. Föl kell jegyeznie, nap­lójában rögzíteni a napot és az órát. Ennyi az egész. Elvégre a dolgok összeállnak, a lényeg kikristályosodik, az idő beérik, és egyszer elkezdődik a ... Slussz-passz, evvel nem fog­lalkozom többet. Ezután tényleg csak a fölke­lésre összpontosított, mert alap­jában véve tárgyilagos ember volt, aki mindenben mértéket tart, az önbecsülésben is. És noha a rejtélyes merevség nem múlt el, mintha mozdítani tud­ná a lábát, s elébb az egyiket, majd a másikat csúsztatta ar­­rább, türelmesen erőlködve a törzsét is utánafordította, míg­nem lába kilógott a sötét űrbe, aztán egy billenés, és végre az ágy szélén ült. Ólomnehéz kar­jával az ágy fejéhez nyúlt, hogy megtámaszkodva feltápászkod­­jon. A fa koppant a keze alatt, de erre nem figyelt fel. Mert az járt a fejében, hogy lám, akármi történt is, ő nem hagyja el magát (a kondíciója jó, reggelenként úszni jár); és ebbe az önelégültségbe nyilallt bele: gutaütés is érhetett! — s ezt a pimasz gondolatot nem tudta elhessegetni. Hiszen alig állt fel, az első lépésnél érezte, hogy nagyon kell ügyelnie az egyensúlyára; ha nem akar erre vagy arra el­dőlni, merev részegként egye­nesen kell vinnie magát. Az új­fajta járást tanulva végigdöcö­gött a szobán, felgyújtotta a kinti villanyt, és a hallba nyíló tejüveges ajtón át fény vágott az arcába. Elégedetten hunyor­gott, mert ez a villanygyújtás reflexmozdulat volt, a két egy­más melletti kapcsoló közül mindig a kinti lámpáét kattint­­ja föl, hogy hozzászoktassa sze­mét az ébredéshez. Minden rendben van, minden ugyanúgy történik, mint máskor. De alig lépett ki a hallba, megtorpant. Ez meg mi?! A hall földig érő tükrében a pizsama se rejthette el, amit tu­domásul kellett vennie: önmaga szobrává változott. Méghogy gutaütés? — nevet­séges . .. Jól gondolta, megkezdődött az, amire számított, de biztos nem lehetett benne. És tessék. Itt van. Akaratlanul is tükörképéhez kapott, és a koppanásra a tü­kör megrepedt. Ohó, ennek fele se tréfa! A kezét nézegette. Egyik ke­zével a másikhoz nyúlt, s ujjai kavicsként koccantak össze. Bi­zony, ez nem hús. És eszébe jutott az ágytámla koppanása is, amire a feltápászkodáskor nem figyelt oda. Kőarccal me­redt tükörképére, kőujjaival szét­húzta picit a pizsamáját, hogy kőbordáit is szemügyre vegye. igazán meg is rémülhetett vol­na. Ehelyett márványhideg nyu­galmat érzett, kivételes stílusér­zéke — ami irodalomtörténeti tény — nem hagyta el. A talpa alatt ropogó-nyiszor­­gó parketten a konyhába dü­löngélt, és teavizet tett fel. Mert mozogni még tud. Egyelőre. Mindent úgy kell csinálnom, mint máskor. De tornázás helyett mégis visszaállt a tükörhöz, és nézte, nézegette magát. Valami nincs rendben. Valami zavarja. Aha! — a pizsama. Ki látott szobrot pizsamában? Micsoda hülye vicc ez? Mindenki rajta fog rö­högni. De ki akarja őt nevet­ségessé tenni? Vajon ki? Kinek bassza a csőrét, hogy nála már­is beállt, még életében bekövet­kezett az! — és elintézte (ki tudja, milyen fondorlattal? — és párt- vagy állami vonalon? — hiszen azt se tudja, kire vagy kikre gyanakodjon), hogy a le­tagadhatatlan bizonyosság eb­ben a pizsamában megszégye­­nülés legyen! Semmitől se riad­nak vissza? Intézkednem kell! Nyugalmát egyszerre feneket­len kétségbeesés és féktelen düh váltotta fel. Ez a vad érzel­mi viharzás, amit oly jól ismert — és magánemberként szenve­dett tőle —, megnyugtatta: hi­szen él, érez, még nem tehetet­len báb, halottként persze hogy majmot csinálnának belőle! — de még jelen van, megvannak az eszközei, az összeköttetései, befolyása és hatalma van, átti­porhat azokon, akiken kell, meg is teszi, ez kötelessége önmagá­val és az utókorral szemben, mert a művészet, az emberiség és ez a kis haza elvárja, hogy ne hagyja magát megcsúfolni! Kőujjaival letépte magáról a pizsamakabátot. Nocsak! ennyi az egész?... Ha ellenségei megpróbáltak ki­­babráilni vele, rá fognak döb­benni, hogy kőbe haraptak. Az elmúlt harmincöt évben sokszor kikezdték, a Szabad Nép még kolumnás cikkben támadta, majd tíz évig alattomos tárgyi­lagossággal írtak róla, aztán csak oldalvágásokkal kísérletez­tek, de nevét a felsorolásokból már nem llehetett kihagyni — az utóbbi években pedig nem merték bántani, támadhatatlan lett, ellenségei tehetetlenek. És most ez a piszkos trükk se jött be nekik — nézett a par­ketten heverő pizsamára. A fürdőszobában a csapot megtekerve belobbant a gáz­bojler, és ő meleg vízre várva a mosdó fölé szerelt pipereszek­rény tükrébe bámult bele; min­dig elkedvetleníti a napi borot­válkozás kötelessége, mert az ellenséges külvilágra emlékez­teti saját szervezetének ez a tő­le független, makacs támadása, amit reggelenként borostás ké­pe jelent. Most ijedten nyúlt oda, kőuj­­ját végighúzva a kősörtéken, és a finom kattogás tanúsítot­ta, hogy kőarcára az egynapos szakáll is odakövesedett. Teuramisten! — elerőtlenad­­ve leroskadt a kád szélére, és a fehér mázas pléh kóppant a fe­neke alatt. Még ez is. Na perszéj gyanús lehetett volna, hogy nem kell pisálnia, míg máskor felkelés után ... De hát benne és rajta minden, nemcsak a hús, hanem minden! — és ebbe bele kell nyugodnia ... Újra a tükörhöz hajolt. Igen, látszik, hogy szőrös. Illetve ez már nem szőr. Csak épp látszik. Hogy a fene enné meg! Vala­mivel mindig elrontják az em­ber kedvét. Ha már bekövetke­zett az, amit kiérdemelt, miért nem borotválkozás után. Egy­két óra az örökkévalóságban igazán nem számít. Közben agya — ami kristály logikával és tündér találékony­sággal régebben az alkotást szolgálta, de jó ideje csak ér­vényesülésre és személye védel­mére mozgósíttatott — máris kidobta a megoldást: a kősörté­­ket le kell vésetni. Első útja a kőfaragó műhelyébe visz, a te­metők mellett vannak ilyenek. De akárki keze alá — eddig állandó fodrásza volt a Belvá­rosban — mégse adhatja ma­gát. Inkább egy szobrászhoz fordul. Ahogy közelébb hajolt a tü­körhöz, majd visszahúzva a fe­jét, lassan ide-oda ingatta, az erős megvilágitásban egyre elé­gedettebben szemlélte, hogy kősörtés arcán miként változik az árnyék, hol itt, hol ott jele­nik meg s tűnik el, és a fény pil­lanatnyi játéka milyen eredeti­vé, rafinált művészettel megfor­mált alkotássá teszi szoborar­cát. Ez az! Ez a legmodernebb művészi technika. Ilyet még senki se faragott. Ez önmagá­ban világhír. És az én ihletem teremtette meg, pedig nem va­gyok képzőművész, csak általá­ban zseni. Eddig Henry Moore arctalan köveinek modorában, érdes fe­lülettel képzelte el a szobrát. Ez adná vissza az egyéniségét, életműve monumentalitását, ál­talános érvényét é$ korszakos újszerűségét.. Spóroltak rajtam? Ezt még szóvá teszem az illetékeseknek. Vagy velem tetőzik az újnatu­ralizmus világdivatja? . . . A csap meleg vizének zubo­­gása riasztotta fel, a konyhában meg a teafőző sípolt. Eh, a hétköznapoknak ezelfaz apró bosszúságai! — meddig kell még tűrnöm? Eltekerte a csapot. Egy szob­rot nem kell mosogatni, talán még árt is neki a forró víz. Azám! Milyen kő ez? A tükörhöz bújva vizsgálta magát A carrarai, a ruskicai és vencaszi márvány fehér, a niki­­szianiszi szürke. Ez nem az. Sár­gából barnába játszó. Talán fél nemeskő? — alabástrom, ónix, jáspis vagy ilyesmi! De hátha közönséges hazai, süttői mész­kő? . :. Lehetetlen, hogy csak ennyire taksálnák. A konyhában leforrázta a teát. Csészéjét gépiesen két te­nyerébe fogta, szerette érezni, hogy átforrósodik a porcelán. De fölösleges mozdulót volt. nem érezte a meleget. Új és örök állapotában sok fölösleges mozdulatról kell leszoknia. Belekortyolt a teába. A me­leg lötty, mintha a mosogató lefolyójába öntené, gurgulázva belső üregeibe zúdult alá, és hallhatóan loccsanva ért le a gyomrába. Semmi ízt nem ér­zett. Ezután teázni se kell. Nyilván enni se. Megmarad a pénz. HÉTVÉGE 9. Kivi rágós Én Istenem adjál szállást. Már meguntam a járkálást, A járkálást, a bújdosást, Az idegen földön lakást. Elárvult magányos vándorbotom ajtó mögé támasztva vár tenyeremben bizsergő mozdulatomra beszédes némasága rügybeboruló kivirágos biztatás: Jó lenne már fölcihelődnj az útra Tanárúr a Duna mellől új szelek fújnak tengerentúlig lobogtatják megtépázott reményünket kinyílik az idő a tavaszi fűben Európa két csepürágó Pojácája hamvába hullt a magagyújtotta máglyán Ideje lenne már nekifohászkodni az útnak Tanárúr fényév-messzire elbújdostunk csillagtalan kicsi hazánkból s ebben a ridegfényű idegenségben hűvös-fagyos a babérkoszorú Ne töprengjünk már rugaszkodjunk nejki az útnak Tanárúr mi keresnivalónk lehet még itt fürösszék bár tejbe-vajba a földönfutót megkeseredik szájában a falat sebzett szive hogy felejthetné el az anyásmeleg cipó jóizét Keljünk útro már hisz maholnap kifutunk az időből Tanárúr rózsálljon viaszsápadt arcunk üstökösszemünk gyémántfényessége segítse Pirkadatra világéjszakánkat; Zelk Zoltán Találkozás Kapaszkodtunk Irénnel Rózsadombra, csordultig teli pillanat: Bartók Béla jött velünk szembe — szürke ruha, galambszinű kalap. Nem láttuk öt így még soha, se széksorok, se zongora — a házak közt ziháló lejtő, az öregedő hársak jószaga. . És mégse volt járókelő, mégse volt az utcán egy ember, de látomás, ki otthon este négykezest játszik Liszt Ferenccel! Ámuló júniusi fák, — ő már odalent Posaréten — s mi bűvölve mentünk tovább a perc parázs révületében. GÁLL ISTVÁN — RÉSZLET —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom