Dunántúli Napló, 1981. március (38. évfolyam, 59-89. szám)
1981-03-29 / 87. szám
Kerék Imre versei Oldozza már Aghegyen barna rügybabák, csicsijgatja őket a fa. Rongyokká foszladoz a hó, enged lassan a föld fagya. Parányi rostalikakon a fű kidúgja szarvait. Éhségtől szikrázó-szemű, keszeg tücsök sütkérezik. Kotyogó kotlóstyúk alatt reccsen a tűzforró tojás, mocorognak pelyhes csibék —, kosárnyi sárgo csipogás. Gyöngyöket csörget egy veréb, sugármankón tovabiceg, Tömött zsákját oldozza már, s önti József a meleget. Csúcstól gyökérig Csecsemő rügyek ringanak A föld alól zene szivárog Csúcstól gyökérig megmártják magukat a záporozó fényben a virágok A hosszú hallgatás után újra-éledö sípján tavaszt játszik a jegenyenyárfa Tócsák lúdbőrzenek a gyönyörűségtől Szapora füttyök neszek költöznek a tájba Zöld robajjal megindulnak a hegyek hogy szétfeszítsék a horizontot Bőrömön át érzem ahogy a fában zizeregnek a sejtek a rostok Búza rozs friss hadai seregeinek Sarjadó reménység-palánták susognalrtábamnál tömzsi bokor tollászkodik lassan kibontja szárnyát Makay Ida Ragyog a völgy Nem tudjuk, éljük érezzük csupán: ami történik képtelenség, mert hetek alatt a teremtés s a világvég végbemegy újra. Az apokalipszis csapata a napsütött tisztáson pihen. S ragyog a völgy az Ítélet után. Eszéki Frigyes Szintézis jöttünk magányosan kuszáit utak bozótjaiból a véletlen szükségszerűségével hogy összefussanak lépteink a szükségszerű véletlenben hiszen eleve egy úton jártunk ahogy a vércseppek is keringenek az élő test útvesztőiben súlyos, vagy mint a föld mi holtakat takar örök vagy mint az anyag a múló lét felett lényeg vagy mint a mozgás a nyugalom látszata mögött s vad ellentétek harcaként kristály-szintézisem te vagy Baditz Balázs rajza Abody Béla Ostrom Még egyszer kinézett az ablakon. Őrült táj, de csak önveszélyes; az elsivárosodás januári helyzetében. Félkegyelmű ágak, köd, kancsal madárhangok. I- Valami csak lesz — mormogta maga elé az öregember.- Csak lesz — hagyta rá Róza néni. — Aztán, szavam ne felejtsem, ma mosom a Pötyit. Tiszta lesz, mint a patyolat, annak rendje-módja szerint.- Aztán mi az ördögnek?. — szólt rá az öregember, most már emeltebb hangon. — Mint a patyolat? Itt ez a veszett háború, maga meg kutyát mos? Nincs jobb dolga? Róza néni, szó ami szó, szinte csak Pötyivel, a tarka, térkép-alakzatú spániellel törődött. A vidék szánalmas, olcsó, kolduslátvány volt, alig valami hó, az is szennyes, csak itt-ott egy tiszta szigettel. — Kilövés, belövés? - kérdezte Róza néni, inkább kiváncsion, mint félelemből. — I^iem mindegy az magának? — így az öregember. — Egyre megy. Előbb vagy utóbb csak becsap a bunkerbe, és mennyből az angyal. Meg aztán azzal a kutyával is minek vacakol? Okosabban tenné, ha magát mosná.- Mosom majd, bízza ide! — dorgálta Róza néni. — Ha jön a béke. Két napja nincs fegyverdörgés. Róza néni olyformán készülődött a kutya csutakolására, hogy gyűjtötte a szerény hókupacokat egy hadirokkant vödörbe. S kiszámította, mennyi kell majd Pötyi tisztaságához. — Ki kell nyitni az ablakot — vélekedett Hársing, az adótisztviselő. — Akkor, meglátják, jobb lesz. — Van, aki a meleget szereti -í oktatta az öregember. — Tekintettel kell lenni mindenkire. Az egyik ember ilyen, a másik olyan. ' — No, én nem mondtam, hogy nem — védekezett Hársing. — Ami igaz, az igaz. Csak nagyobb baj ne legyen. — Aztán ha fognám és felfalnám a kutyuskáját, finom pörköltet készítenék belőle, Róza néni! — szólalt meg derűsen az öregember. — Hamm, hamm! — Azt adja meg magának az a jóságos! — tört ki Róza néni. — Készítek én magából finom pörköltét, marhapörköltet méghozzá! Ilyet mondani! Megbánja! Most a távolból valami üzenet szólalt meg, vagy talán hívó, rosszkedvű jelzésrendszer. — Nocsak — szólalt meg az öregember. — Jönnek. — Kik? - érdeklődött Horsing. f Arról fogalmam sincs — tárta szét ösztövér kezét az öregember. — Valakik jönnek és kész. Mindig jönnek. Nagyobb baj ne legyen. Vagy túléljük, vagy belehalunk; egykutya. — Kutya? — kapta fel a fejét Róza néni. — Egykutya? — Törődik is valaki a maga szépséges kutyájával — intette le az öregember. Jönnek a katonái«. Talán még a parancsnok is. Jól idepörköltet, aztán nézhetünk. — Szabad megjegyeznem — vélte Hársing —, akkor már aligha nézhetünk, mert nem lesz mivel. Binder ritkán szólt. — Igen, közelednek. Valami rendelkezés lesz belőle. Ami mindenkire vonatkozik, kivéve a rendelkezés meghozóját. A zaj érvénytelenné csitult; a vidék elhallgatott; a csend lapossá csillapodott: tapintatossá. — No, édes kutyababám, szentecském! — szólította meg Pötyit Róza néni. — Most jön a pucolkodás. — Kutyababám? — érdeklődött az öregember. — Takaroson elkeresztelte! — Mindenbe beleköt! - szólt Róza néni. — Úgy hívom, ahogy akarom! — Persze, meg kell őriznünk a dolgok értelmét - morfondírozott Binder. — Ez védi meg az életünket. — Kötve hiszem, hogy a dolgoknak értelmük van — bólogatta fölösleges, túlméretezett lampion-fejét Hársing. — Annyi van belőle, amennyit belemagyaráztunk. — Hát csak magyarázza, ha ideje van rá — morgolódott az öregember. — Értelem! A légópincét valamiféle okból — alighanem a képzelet védő szerkezete miatt — bunkernek nevezték; mindent meg kell keresztelni, hogy nagyra nőjenek, megnövesszék sündisznótüskéiket, haragjukat, ilyenformán lett bunker a bunker. Róza néni módfelett finoman terelte ki a kutyát a nehéz levegővel büntetett, homályos helyiségből: — No, Pötyike, most jön a finom pancsi-pancsi! Hetek óta nem esett hó, s a pincelakók nap mint nap roppant szerény adagot kaptak, mosdás céljából. Róza néni meg gyűjtötte a magáét, hogy Pötyinek félretehesse. Most hát eljött a nagy nap; a kutya tisztálkodása; a béke, szűzi kutyák, mély értelmű ebek, fénylő tójak, üde látvány az ablakon, egy kis képzőművészet. — Tegyük el magunkat holnapra — javasolta Hársing. — Hátha marad belőlünk valami — vélekedett Binder. — Hátha. Aztán mire eljutunk az élet végére, összeáll a program. — Ebből én egy árvp szót sem értek — dörmögött az öregember. — Talán azért, mert nincs is értelme. Mi az, hogy élet vége? Meg hogy marad belőlünk valami? Az ördögöt marad valami. — Nocsak — mondta emelt hangon Hársing. - Két német. Ide tartanak. — Undorodom tőlük, mert hazudnom kell nekik — vélekedett Binder. — Vajon mit akarnak? — Az egyre megy — állapította meg az öregember. - Valamit mindig akarnak. A két német befordult az előkertbe. Majd végigmentek a folyosón, és megzörgették a pince vasajtaját. — Jó estéket kívánok — mondta az egyik, természetesen anyanyelvén. A másik hallgatott, csak a fejét biccentette meg. — Hogy vagyunk, hogy vagyunk? — érdeklődött a barátságosabbik. Nem éppen lazán, semmitmondóan: valami közepe, magja volt az üdvözlésnek. — Mindig rosszul vagyunk, kérem — magyarázta Binder. — Tetszik tudni, meghalni veszélyes, élni unalmas. — Haha! — kacagott a német. - Nem fordítva? — Mindegy — hagyta rá Binder. — Ön netán filozófus? Tapasztalataim szerint minden német filozófus. — Ezt bóknak vagy sértésnek szánta? — komorodott szürkévé a katona. — Ja, és szavam ne felejtsem, a kutyákat le kell lőnünk. Ezért jöttünk. — A kutyákat? — kérdezte vissza Hársing. — Természetesen a műtétet ez a szűkszavú kamerád fogja elvégezni. Tetszik tudni, ő szívesebben csinálja. Mit szívesen? örömmel! S az örömet mindenki megérdemli, nemde? Freude, schöner Götterfunken,. Tochter aus Elysium! — Meggyilkolják!? — sikoltott fel Róza néni, élesen, a magasba tartva riasztó gyászát. A csendes német megcélozta; a kutyát. Régi újságokat lapozgatva... Egy francia mondás szerint akkor válik valaki híres emberré, ha történetek forognak róla közszájon. írókról, művészekről, a színház világának kiválóságai, ról számos anekdotát jegyeztek fel. Hogy valóban megtörténtek-e feljegyzett esetek, vagy csak egy már meglévő sztorit, vándoranekdotát igazítottak a művész alakjához, ki tudja? Az alábbi történeteket jó harminc évvel ezelőtt, a felszabadulást követő években megjelent vicclapokból gyűjtöttük ősz. sze * Komlós Vilmost és Herczeg Jenőt meghívták egy nudista estélyre. Mikor megérkeztek, egy meztelen férfi nyitott ajtót, és Komlós így szólt: — Látod Jencikém, itt még az inas is meztelen! — Honnét tudod, hogy ő az inas? — Hát nézd öregem, egy biztos. Semmi esetre se szobalány! Misoga László, a kitűnő jellemszínész és komikus fiatal ko. rában vándorszínészként tengette életét. Történt később, amikor már szárnyra kapta a hír, az egyik falu ivójában berendezett ,,színpadon” Ady-verseket szavalt. Bejelentette az első vers címét: — „Én a halál rokona vagyok". — Az meg is látszik magán! * Feleki Kamill, a kitűnő komikus nem tartozik a költekező, könnyűkezű emeberek közé. Amikor egyik kollégája megnő, sült és valaki megkérdezte a népszerű Komilltől: — Mondd, öregem, te mit adsz nászajándékul? — Egy galambot — válaszolt Feleki Kamill. — Galambot? hüledezett a kérdező. — Hiszen az nagyon drága! — Az igaz, csakhogy én postagalambot adok. — Az olcsóbb? — Nem, de visszajön! * Keleti László "vidéki tuméjó alkalmával egy boldog nászutaspár mellett kopott szobát, és így kénytelen volt végighallgatni, hogy az asszonyka egész éj; jel ezt hajtogatta: — Téged be kellene aranyoz, ni, Ödön! Reggel amikor elhaladt a szomszéd pár ajtaja előtt, Keleti jó e/ősen bekopogott. — Ki az? — kérdezte riadtan a párocska. — Az aranyozó — mondta a művész, és gyorsan odébbállt. * Molnár Ferenctől egyszer megkérdezték, hogy véleménye szerint a békegalamb hím, vagy nőnemű-e? Az író elgondolkozott kissé, majd így szólt: — Feltétlenül hímnemű. — Miért? — Mert elképzelhetetlen, hogy egy nőnemű lény állandóan olajágot tartson a csőrében, anélkül, hogy beszélne! * Salamon Bélától megkérdezdezte az egyik ismerőse: — Sala bácsi, maga sportember. Igaz, hogy a lovaglástól megfájdul az ember feje? Salamon egyéni hangsúlyával rávágja: — Ellenkezőleg, kérem! * Kiss Manyi mesélte egy barátnőjének: — Képzeld, édesem, tegnap tanúként hallgattak ki, és olyan lámpalázat kaptam, hogy ami. kor az életkoromat kérdezték, hirtelen nem jutott eszembe, hogy huszonnyolc vagyok vagy huszonhét. — Na és mennyit mondtál? — Tizenkilencet * Új szobalány került Toncz Tiborékhoz, aki nagyon büszke volt gazdája rajzolóművészetére. A Szabad Száj kiváló rajzolója egyik nap felfigyelt arra, hogy a lány a szomszéd szakácsnővel képzőművészeti vitába elegyedik. Azt mondja a szakácsnő : — A legszebb képeket a Benczúr csinálta ... Mire a szobalány sértődötten* 1 * * feleli: — Tanulja meg a nevét, Mari. Nem Bencz úr, hanem Toncz úr! * A kitűnő író egy bájos fiatal színésznőjelöltet protezsált Jób Dániel színigazgatónál. — öregem, ahogy ez a kislány tud! Ccc! Mindenki elbújhat mellette. — Kérlek — mondta savanyú arccal Jób —, mi sajnos színhá. zat játszunk és nem bú jócskát .... Gyűjtötte: Kiss György Mihály HÉTVÉGE 9.
