Dunántúli Napló, 1981. február (38. évfolyam, 31-58. szám)
1981-02-01 / 31. szám
Egy író és a kor stigmái Szántó Tibor: A sötétülő ház — Itt lesz a szoboröntöde — mutatja Török László az olasz vendégnek az épülőfélben levő csarnokot Daktiloszkópia egy (meg) nemlétező szobron, „Na, hogyan sikerült az első öntés?" — kérdezte a vendég hétfőn este a Ferihegyi repülőtéren, rögtön az üdvözlések után. „Még nem öntöttünk” — volt a válasz. • A vendég, Francesco Bruni kérdésének előzményei: Amerigo Tot invitálta Rómába a pécsi szobrászokat, mikor megtudta, hogy nem ismerik nálunk a viqszveszítéses szoboröntést. Abba az öntödébe, ahol az ő szobrait is öntik. S tavaly szeptemberben három baranyai szobrászművész és a Pécsi Vasas Ipari Szövetkezet két vezetője és egy szakmunkása Rómába utazott az akkori Kulturális Minisztérium ösztöndíjával. Amerigo Tot barátait Francesco Bruni szívesen tanította a viaszöntés fortélyaira. • Mint szinte mindent, a viasz- veszítéses szoboröntést a régi görögök is ismerték, ami aztán nálunk a feledés homályába merült. A vele rokon eljárást az ipar alkatrészek gyártásánál használja (precíziós öntés), de művészeti tárgyak készítésére gyakorlatilag nincs vállalkozó Magyarországon. Egy-két szobrász, kisebb szobrokat önt csak viaszba, magának. A viaszveszítéses szoboröntés előnye a homoköntéshez viszonyítva, hogy a legbonyolultabb formák is kiönthetők egy lépésben, az öntvény utólagos megmunkálást, cizellálást nem kíván, s ami nem lényegtelen, két-háromszor kevesebb bronz szükséges ugyanazon, de homokba öntött szoborhoz képest. (A tömbbronz ára 70—80 forint, az ipari bronzöntvények ára kilónként 200 forint.) • A Pécsi Vasas Ipari Szövetkezet, ha gyors üzletet nem is, fantáziát lát az eljárásban. Amit Bábolnának a lótenyésztés jelent, szeretnék maguknak a szoboröntödét. A szakemberek hazatérte után rögtön meg is kezdte a szövetkezet egy új csarnok építését a pellérdi telephelyen: a vasszerkezet már áll — a hideg miatt az építkezés is. Milliós érték között fúj a téli szél. Francesco Bruni a szövetkezet meghívására és vendégeként érkezett kedden hajnalban Pécsre, s utazott vissza pénteken Rómába. Török László, a szövetkezet elnöke gazdag programot állított össze számára, ő viszont az első adandó alkalmat megragadta a munkára. Lévén, hogy a viaszveszítéses szoboröntést gyakorolni kell inkább, mint beszélgetni róla. Ö ezt még nagyapjától, apjától így tanulta. • Az első lehetőség Rétfalvi Sándor konyhából kialakított műhelyében adódott, ahol még a kávékiöntőben is viasz főtt. Mert amíg a szövetkezetiek építkezését a kemény tél (s állítólag a pénzhiány) félbeszakította, addig Rétfalvi gyakorolta a Rómában látottakat. Bruni mester (számára váratlan) érkezésekor is több szobor volt már viaszba formázva. Balogh Imre öntőmester ezt a pellérdi öntődében nemcsak a helyhiány miatt nem teheti, hanem mert a krónikus létszámhiány gyakran még betanított munkát is végeztet vele, a művezetővel. • — Kötött a létszámkeretem, s nem vehetek most fel embert avagy meghonosodik-e Pécsett a viaszveszítéses — mondja Török László. — De néhány hónapon belül megindul a precíziós acélöntödénk, az is segít, s a szoboröntöde építését is folytatjuk, amint az idő engedi. Az útijelentésemben megírtam a miniszternek, hogy ha kapnánk 5-6 millió forint hitelt, akkor gyorsan és magas műszaki színvonalon megindulhatna a viaszöntés a szövetkezetünkben. Enélkül tesszük, amit lehet. Az eddigi tapasztalataim szerint akkor érdeklődnek, akkor segítenek igazán, amikor arra már nincs is szükségünk. De addig ... Tudom, ha leöntjük az első Amerigo Tot-szobrot, hírünk kél. — Engem csak az bosszant a dologban — mondja Rétfalvi Sándor —, hogy mióta nagy egyetértésben visszaérkeztünk Rómából, mintha elaludt volna az egész. Legalább is magamra maradtam. Több ezer forintomba került eddig, hogy az első viaszmintákat elkészítsem, hogy gyakoroljak. Az Imre párszor eljött, mert őt is érdekli a dolog. De az biztos, ha bele is szakadok, akkor is megcsinálom, egyedül, ha másképpen nem megy. Balogh Imre: — Az az egy hónap Rómában nagyon jó volt, mindent megmutattak, mindent lejegyeztünk, lefotóztunk. De azért már kellene tudnunk valamit csinálni. A napi munka mellett próbálom ösz- szeszedni, ami kell hozzá, de- hát nem minden kapható, például szilikongumi, hozzá katalizátor. De hogy egyszerűbbet mondjak, téglapor. A kollerjá- raton törtem, magam szitáltam néhány kilónyit. Az épület ötszáz négyzetméteres lesz, de én már akkor is nagyon boldog lennék, ha a nyáron száz négyzetméteren hozzákezdhetnék a tényleges munkához. Francesco Bruni Rétfalvi Sándor szobrát formázza be Pécsett üzemvezetője szerint még nincs ember, jelölt sem, Balogh Imre helyére, ha átmegy a szoboröntödébe. — Milyen tanítványok voltak a pécsiek Rómában? — kérdezem Bruni mestertől. — Mint emberek nagyon rendesek, érdeklődők, jó modorú- ak. De hogy mint öntők milyenek, azt csak akkor mondhatom meg, ha láttam az első szobrukat. Bruni mester öntödéje az egyik legnagyobb művészi öntöde Itáliában, hozzá hasonló tíz és húsz között van még, kisebb számtalan. Olaszországban szobrot szinte kizárólag viaszveszítéses eljárással öntetnek a művészek, holott az öt- venszer drágább, mintha hoBalogh Imre készitette a képet a római öntödében: a Dávid-szo- borról amerikai megrendelésre készítettek bronzmásolatot mokba öntenék. Igaz, »Francesco Bruni műhelyébe az olasz művészek jó része csak a modellt viszi: „Mester, ezt kérem, csak hatszor ekkorában.” S a mester megcsinálja a munkásaival, munkatársaival, hiszen mindenki minden munkára képes. Féltucatnyian vannak. Amerigo Tot kedvére azért tett Bruni mester, azért fogadta a magyarokat, mert a világhíres szobrászművész maga is ott van az öntödében, amikor szobra készül, csinálja együtt a mesterrel, amit kell. Ezt az érdeklődést tisztelte a magyar szobrászokban is, s ezért állt neki Rétfalvi Sándornál beömlőcsatornákat ragasztani a viaszszoborra, ezért keverte a téglaporos gipszet, ezért mutatta újra, hogyan is kell be- formózni egy viaszizobrot. Mozdulatain az érződött, minden napra dolgozni, segíteni jött volna Pécsre, nem turistának. A Rómában járt szövetkezetiek és művészek között nem tűnik most a legharmoniku- sabbnak az összhang. A művész nehezen érti az ipari nekifutás készülődéseit, a szövetkezet elnöke pedig a szobrász türelmetlenségét, tenniakará- sát, együttműködési szándékát. A tét viszont nem kisebb, mint a viaszveszítéses szoboröntés pécsi meghonosodása. A szobrászok és a szövetkezetiek együtt tanultak Rómában — nagy kár lenne, ha külön- külön folytatnák. •- Ellenőrzésképpen a hüvelykujjamat belenyomom a viaszba — mondta Amerigo Tot. — Ha a szobron is felismerhető az ujjlenyomatom, akkor jó az öntvény. A Modern Magyar Képtárban a Tot-szobrokon Bruni mester megmutatta barátja ujjlenyomatát. Majd csendesen hozzátette: „Ez is nálam készült." S milyen próbaujjlényoma- tok lesznek az első pécsi, viaszveszítéses eljárással készült szobron? Bodó László A megvilágításon az irodalomban is sok . múlik. Nem mindegy, honnan jön a fény és mekkora az ereje. A mű (életmű) beleolvadhat a háttéri szürkeségbe, észrevétlenül vegetálhat a figyelem félhomályában és tündökölhet kölcsönfényekkel fölcicomá- zottan, hogy azok kihunytéval váljon érdektelenné. Olyan időkben, amikor az értékek nem önmagukért beszélőén nyilvánvalók, amikor az esetlegesség hisztérikuma és a — legjobb esetben tisztes szándékú — minősítgetés naprakész protokollja szab öltönyt még a klasszikusoknak is, bármelyik változat megeshet. Szántó Tibor egy ilyen korszakban töltötte életét. Ez az élet rövid volt és nehéz. Aki elolvassa A sötétülő ház címmel rpostanában megjelent novelláskötetét, világosan látni fogja ennek az életnek minden nehézségét. Érzékeli az élet sokoldalú ismeretének alig mozdítható súlyát. Végigtekint az író által bejárt távolságokon és kétszer is meggondolja, hogy olvasóként a továbbiakban kövesse-e. Ha ehhez még hozzávesszük azt, hogy Szántó Tibor világában nem sok hízelgőt talál önmagára nézve, talán érthetőbbé válik „a titkos jó író" kafkai misztériuma is. De melyik tehetség akar könnyen emészthető lenni? Mikor akart Szántó a könnyű emberek és írók közé tartozni? Mikor tett egy kézmozdu- latnyi engedményt is a népszerűség, az ismert mechanizmusé és ismert titkú — könnyű — siker felé? Mint Galsai Pongráctól tudjuk, Szántó Tibor arra törekedett, hogy „írásaiban minél szebben ragyogjanak a kor stigmái”. Igazat akart és tudott mondani egy ellentmondásoktól terhes korszakról és annak emberéről. Hogy szavai nem találtak megértésre, nem keltettek méltó figyelmet ott, ahol az „éberség" jelszó is volt? Ma már érdektelen. Ma a mai figyelem a mai érdeklődés, vagy érdektelenség számít. Szántó elkötelezetten hitt az utókorban, hiszen mélyen ismerte az életet. Az az utókor azonban, amire ő építhette higgadt optimizmusát, még odébb van. A kényszerű tra- veni magatartás hallgatag poklát megtetézte a korai halál, ami végleg lehetetlenné tette, hogy Szántót napjaink mai magyar irodalma az élvonalba tartozó alkotók között tartsa számon. Pályája csúcsa a Bálnákról is beszéltünk című regénye volt. Akik ismerték, még sok ilyen alkotást vártak tőle. Ez a regény egyben kulcs a szántói életműhöz, ami fél- behagyottan is teljesnek, egésznek tekinthető. A Bálnákról is beszéltünk olyan regény, amelyet bármelyik európai nemzet irodalma nemes termékének, elsővonalas produktumának tartana. Ezt azért érdemes itt most megjegyezni, mert ez a regény az író halála után megjelent Titoktartás című áttekintő váHÉTVÉGE 8. logatással szemben A sötétülő házban nem szerepel. Kár. Megjegyzendő, hogy a két hasonló jellegű könyv között ez. az egyik lényeges különbség. A másik pedig az, hogy a Titoktartásban több rövid novella volt, ami a most megjelent kötetből kimaradt. Ezzel szemben A sötétülő házban hét olyan elbeszélése is van, ami a korábbi kötetben nem kapott helyet. Galsai Pongrácnak, a kötetek válogatójának alighanem az lehetett a célja, hogy kétféle nézőpontból igyekezzen láttatni Szántó novellisztikáját. A hátrahagyott életműről, így A sötétülő ház tartalmáról is sok szó esett már kritikai körökben. Ezek a kritikusi megnyilvánulások nyilván nem tartalmazhattak semmi véglegeset Szántó Tiborral kapcsolatban. A megfelelő megvilágítás, amelyről e sorok elején szóltunk, még mindig hiányzik. Ez nem csoda, hiszen az ilyen jellegű integrálódás nem lehet elhatározás vagy jószándék kérdése, mint ahogy ezt Galsai Pongrác minden ízében nemes törekvései is bizonyítják. A kudarcukkal sajnos... A szántói életműért, az os- váthi legendák övezte szántói magatartás klasszikus értékeinek tradícióvá nemesítéséért mindenekelőtt Pécs és a pécsi írók tehetnek a legtöbbet. Mint ahogy eddig is ők tettek. Itt, Pécsen ugyanis lehetetlen tollat fogni anélkül, hogy az írók ne éreznék maguk mögött a „talajegyen- gető”, hagyományteremtő Szántó Tibort. Mindenekelőtt a fiataloknak lehetne elsőszámú mestere. Megtanulhatnának tőle látni, gondolkodni .. . írni. Az ő pályáját, irodalmi hagyatékát szemlélve elgondolkodhatnának azon, milyen hatalmas kulturális értékteremtő hely Pécs. Milyen ragyogó tehetségeket tud nevelni ez a város! És aztán milyen kevéssé tudja megtartani őket... A sötétülő ház a tíz évvel ezelőtt megjelent Titoktartással és az időközben olvasók elé került Denevérkastély című ifjúsági regénnyel együtt fontos lépés Szántó Tibor életművének átfogó értékelése felé. Irodalomszervezői munkáját ma már sajnos egyre inkább csak a gyérülő számú öregek emlegetik. Pedig ez az eredendően szocialista alkotó — példaként — ma is jelen kellene, hogy legyen az irodalmi közéletben, úgyis, mint minden ízében igazi népfrontos vezéregyéniség, akit az írók, irodalmárok vi- . lágnézetükre való tekintet nélkül szerettek, és úgy is, mint a mai legjobbnak tekinthető irodalmi törekvések egyik megalapozója. Tulajdonképpen még az ő munkássága alapozta meg a mai — országos érdeklődésnek örvendő — Jelenkor tekintélyét is. Ebből a szempontból méltán állítható a nagy előd, Várkonyi Nándor mellé, mint egyike a legigazabb, legtisztább pécsi irodalmi hagyományteremtőknek. Addig is ... Nem árt olvasni, elemezni, értelmezni munkáit, munkásságát. Sőt, ha máshol nem (?), itt Pécsett talán egyenesen kötelező. (Szépirodalmi Könyvkiadó) Bebesi Károly
