Dunántúli Napló, 1981. február (38. évfolyam, 31-58. szám)

1981-02-22 / 52. szám

Szefcsik Zoltán munkáiból a közelmúltban kiállítást nyitottunk szerkesztőségünkben, a Dunántúli Napló kisgalériájá- ban. A fiatal grafikus a pécsi Művészeti Szakközépiskolában végzett, jelenleg a Baranya megyei Élelmiszerkereskedelmi Vállalat kirakatrendezője. Képek a Kalevala-sorozatból.

Keszeli Ferenc:

Férfikor

Esztendők sok-sok éjszakáját neszeztem végig veled s találtunk számtalan egyforma mozdulatra — a „nincs két egyforma mozdulat" törvényének csörömpölésében. Kések, spirálok és beton között. Jártunk az üdvözítő titkok mélyén s lettünk a végtelenség alvajáró ködében részegek, meztelenek a zimankós időben.

Most hátra van még, hogy erdei tisztásaim déli ragyogásába vigyelek — egyszál klottgatyában, harmattól lucskoson, kakasszóban, buzgó madárricsajban ... egy húsvéti hajnal barackfavirágos áhítatában vezesselek által a tavaszon.

.? Vissza a hóesés prelúdiumába, ahol a csikótűzhely j rőzselángját a hagymaszagban arcodra nyithatom.

I Vinnélek magammal őszi esőbe. Diót lopni, hamvas szőlőt j és ragyavert körtét rabolni boldog rettegésben. Vinnélek | a gátra éjszakára, a szénaillat s iszapszag mámorába —

$ virrasztani áradás idején. Vinnélek tarlók mezsgyéjére,

I friss kazlak szalmájába nyári alkonyatkor, hogy fehér j szoknyád titkát megmutasd. Litánia alatt a toronyba I föllopnálak ...

Tudom, hogy velem menekülnél, hiszen a 1 kémények közt lettél te is rettegő. Tudom, hogy beülnél j kopott ladikomba s jönnél velem a kiirtott füzesek alá,

1 jönnél a beszennyezett alkonyatba, partjára a kicsorbult | vizeknek. De tudod, hogy ladikom rég az óceáné, hogy a | füzesek már csak bennem nőnek, és az alkonyat már ott 1 is szennyesebb. Hogy férfi lettem és ajkamig ér a I civilizáció.

I ~ .

K

ét sikertelen elvonókúra, s félévig tartó intézeti kezelés tartózkodóvá teszi az embert és gátló- sóssá, hogy nem kezdhet tiszta lappal, míg zűrös előéletében felgyülemlett adósságait visz- sza nem fizeti. Kalandokba bocsátkoznia is kockázatos, mert az érzelmek bizonytalan hozamú befektetése „rizikó faktor": egyenes út visszafelé a pohárhoz. Ezért céltudatosan elutasítottam a kihívásokat, kerültem az alkalmakat, hogy „lazítsak”, „kikapcsolódjam", „könnyítsék magamon".

Egy kőműves kisiparosnak dolgoztam a keze alá. Nehéz, komisz melókat vállaltam, s végeztem látástól-vakulásig, hogy sok pénzt keressek. Kíméletlen voltam magamhoz; és elszánt, hogy mást sem kímélek, ha el akar téríteni célomtól. Ezért aztán kelletlenül álltam szóba még azzal a nővel is, aki nem úgy viselkedett, mintha ki akarna kezdeni velem. Kérdése ingerült volt: „Nem tudja, kérem, hova a fenébe lett innen a tizenkettes megállója?" „Itt sosem volt buszmegálló”. „Na, ne tréfáljon". „A tizenkettes a szálloda mögül indul”. „És hogy ér akkor a Moszkva térre?” „Sehogy". „De hiszen az a végállomása!" „Pesten igen, itt nem.” „Itt mi?" „A köztemető."

Szent Mihály hete volt, sötétség, szemerkélő eső, nyirkosság. Nem volt kedvem folytatni ezt az ostoba társalgást. Kezemet viharkabátom zsebébe süllyesztve köszönés nélkül indultam tovább, de a nő nem sértődött meg. Kopogott utánam vaqy ötven métert, azután megszólalt: „Maga hazudik. Nekem minden férfi hazudik." „Mérget vehet rá, hogy vannak kivételek.” „Vettem már be mérget, de kimostak.” „Nagyon sajnálom.”

Eay qombafejű utcalámpánál a nő elém került, s szembe fordult velem. „Akkor ittam mérőét. Károly, amikor disszidáltál." „Maga összetéveszt valakivel.” A nő mindkét tenyerét mellemnek támasztotta, megállított, felnézett és azt rebegte, hoov „Károly, a te Líviád téged senkivel nem téveszt össze”.

Átkeresztelésem hallatán ne- vethetnékem támadt. Első aon- do.latom azt volt. hogy lódítok eqyet e hivatlan lidércen, hadd keresse a fővárost, a tizenkettest és károlvosítson maqának egy másik férfit. De ahoav jobban megnéztem az én Líviámat, nem maradt kételyem aziránt, hogy beteg: talán kábítószeres állapotban hallucinál, talán idült alkoholizmusban eredez- nek a röaeszméi a kezdődő de- líriumban . . . Ügy döntöttem, vállalom a károlyságot, amíg Líviát felügyelet alá nem helyezem. „Menjünk" — mondtam. Lívia karon fogott, és engedelmesen követett. Nem adtam tudtára, hogy a kórház felé tartunk.

„Mi történt veled azután, hogy disszidáltam?" „Megversz, ha elmondom." „Egy ujjal sem nyúlok hozzád." „Máskor is mondtad már." „Higgy nekem." „Pedig most nagyon megérdemelném, hogy elkalapálj." „Nem teszem, na" — és átfogtam a vállát.

A töredezett szövegből az állt össze, hogy miután „dobbantottam", Lívia sokáig bőgött, azután jött a méreg, a kórház; ismeretség egy jó svádájú szélhámossal, aki odaköltözött hozzá, ,;a mi gyönyörű lakásunkba", elválasztotta tőlem, s míg el nem vette feleségül, a legfigyelmesebb férfi szerepét játszotta, de azután „birtokon belül" elkezdte Líviát módszeresen „darálni”; kötekedett, tört, zúzott, rossz ribancokat hordott fel, és még akkor ő játszotta a féltékenyt: éjszakákon át faggatta a feleségét, hoqy ki a szeretője. Lívia elkezdett inni: előtör azért, mert „a szétszakadásig fel volt spannolva", később meg azért, mert „csak akkor érezte magát”, ha ivott. . .

„Nincs véletlenül zsebedben a lapos üveg?” „Én nem iszom”. Cinkosan oldalba bokszolt. „Azelőtt nem Köpted ki a tintát.” „Elmúltak azok az idők.” Lívia végül méqis szétszakadt: az szakította szét, hogy a férje ráparancsolt: menjen le a Rákóczi térre „almát árulni". Akkor nagyon berúgott, olvasat- lanul aláírt egy papírt, „felmart valamennyi zsozsót", és mire kijózanodott volna, az ut- *

* A Központi Sajtószolgálat 1980. évi novellapályázatán díjat nyert alkotás.

cán találta magát, „birtokon kívül". Egy ideig bárról-bárra „keccselt”, „szanaszét" aludt, azután minden összezavarodott; rémlik, hogy a Nyugatiban jegyet váltott valahová. Leszállt valahol, de ez sem biztos . . . „Tényleg nincs nálad a lapos üveg?" „Nincs.”

„Emlékszel-e, .mit mondtál, amikor utoljára mentünk fel anyukámhoz?" — kérdezte Lívia, míg a liftet vártuk. „Sok mindent mondtam." „Azt mondtad, jó volna kiszedni a vénasszonyból, hova dugta el a takarék- könyvét." „És te kiszedted?" „Én igen, te meg el."

Szerencse a szerencsétlenségben: az elmeosztályon Kós Gyuri volt az éjszakai ügyeletes. Padtársak voltunk az általánosban, a gimnáziumban. Akkor elváltak útjaink; mire ő elvégezte az orvosegyetemet, és letette az elme- és idegorvosi szakvizsgát, addigra én is végigjártam az alkoholizmus stációit. Akkor találkoztunk ismét. Félévi kezelés után azzal bocsátott el, hogy „tégedet nem féltelek a visszaeséstől”. Gyanítom, hogy ezt a szöveget azelőtt is, azután is eladta néhányszor.

Gyuri még nem felejtette el ifjúkori jelbeszédünket. Liviét, mint a feleségemet mutattam be. de úgy tettem, mintha legyet hajtanék a homlokomról. Gyuri kapcsolt, „üdvözlöm, asz- szonyom, örülök, hogy végre megismerhetem." Lívia ragyogott. Máskor is kérte ő már Károlyt, hogy mutassa be a baFeledy Gyula rajza

rátainak, de ő beintett. „Nem akarom, hogy kiröhögjenek", — az mondta . .. „Őszintén, Gyuri, csúnya vagyok én, slampos, züllött? ...” Az volt. És kacér pör- dülésnek szánt mozdulata idétlen topogássá lassult, egyensúlyvesztéssel szánalmasítva. - „Lívia, maga szép és csinos, de most kissé mintha fáradt volna. Megvizsgálhatom?" „Kösz, Gyuri, de előbb kínáljon meg bennünket valamivel.”

Meglepett, hogy a barátom pálinkás üveget, poharakat varázsolt ' elő és mindhármunknak töltött. „Csin-csin, fiúk”, sietett Lívia. Gyurit letegezte, s visszatérésem örömére a második poharat is lehajtottam. Azután könnyű volt beterelni a paraván mögé az általam is jól ismert rutinvizsgálat-' ra; és abba is beleegyezett, hogy nem zárkózik el egy alaposabb kivizsgálástól sem. Mielőtt a nővér a kórterembe kísérte volna, megcsókolt és szavamat vette, hogy mindennap meglátogatom.

Gyuri nem volt kíváncsi természetű, se bőbeszédű. Amikor magunkra maradtunk, csak any- nyit mondott, hogy „teljesen kész van". „Akkor miért itat- tad?".,,Mert kész van, mert két kupica már nem számít neki" — mondta nevetve. Elvette előlem a poharat, kiitta, ismét töltött, de csak magának. Kezében reszketett az üveg, és oda- odakoccant a pohár széléhez. Hirtelen rájöttem, hogy a barátom részeg. „Nem vagy te zugivó?" „Meglepne, ha az volnék?" — kérdezett vissza. Nem feleltem. A kitárulkozás tömör, mint egy távirat. „A lányom neuraszténiás, a fiam tolvaj, a feleségem kurva. A Nefelejcsben árulja magát. Ö volt az első nő ebben a presszónak álcázott kuplerájban, aki először írt négy jegyű számot a cipőjére. Elkelt. Ha egyszer begorombulok, megölöm .. .” „Próbáld meg ne szeretni." „Már megpróbáltam."

Aznap éjjel úgy támolyogtam haza, mintha én is részeg lennék. Elfelejtettnek hitt szorongások törtek rám. Inni kívántam, de szerencsére semmi sem volt otthon. Csörgőre húztam az órát, lefeküdtem, de a dupla altatótól is csak forogtam, mint az orsó. Veszélyérzetem volt. Mintha hínáros vízben csapkodnék, kapkodtam a levegő után. „Menekülni” — ez volt az első gondolatom a vekker csörgésére.

Lajos bácsi, a munkaadóm akkor ért a ház elé. Volgája tetején kétágú létra, az utánfutóban vödrök, papírzsákok,

szerszámok, „üdülni megyünk” - mondta a gazdám. „A magyar tengernél van egy kis munka”. „Hány napos?” „Kettőhárom, de elbabrálgatunk vele egy hétig. Minél tovább pihenünk, annál jobban tejel a tulaj .. . Még mindig nem vagy kész?”

Nem élveztem úgy a lógást, a pihentető „babrálgatást”, mint előre elképzeltem. Nem sikerült elhitetnem magammal, hogy semmi közöm ahhoz a nőhöz, aki Szent Mihálykor rám akaszkodott; de ki-kibugy- gyant belőlünk a nevetés, amíg a fürdőszobát csináltuk; amikorra meg kész lett — éppen egy hét alatt - az ajtófélfához dőlve nyihogtunk, s néztük a művet: a fekete kád, a lila csempe, a sárga WC-csésze és a zöld mosdókagyló ordító ízléstelenségét. A tulaj azonban el volt ragadtatva. Miután a dicsérő szavakból kifogyott, félrehívta Lajos bácsit, és letejelt neki, de tőlem sem tagadott meg egy forró kézszorítást.

Itthon első utam a kórházhoz

vezetett. A liftre várva azon töprengtem, mi ráció van abban, hogy az elme-idegosztályokat minden kórházban a legfelső szinten helyezik el?...

Kós Gyuri narancs illatú rágógumin kérődzött, nyilván a pálinka szagának ellensúlyozására. Szeme véreres volt, arca puffadtabb, mint legutóbbi találkozásunkkor. „Hogy van Lívia?” ..Azt kérdezd, hol van?” „Nos?" „A hullaházban." Amikor látta, hogy megroggyanok, széket tolt alám. „Delirium tremens." „Ha mellette vagyok, megmenthetted volna?" „Naiv kérdés, de talán nem lett volna olyan szörnyű a végkifejlet, ha abban a tévhitben hal meg, hogy van férje . . .” Ö, az orvos egy beteghordozóval akarta megszemélyesíteni a Horváth Károly-rögeszmét, de annak sírógörcs, dühroham, üvöltözés, ótkozódás lett a vége, és természetesen gumiszoba ...

Talán estig is bámulom ott a semmit, ha Kós Gyuri meg nem rázza a vállam. Azt mondta, vigasztalódjam, mert nem Lívia az első hulla, és nem is ő.lesz az utolsó, akit államköltségen takarítanak el. „Vállalom a te- mettetést." „Hűséges férje, Károly? ... Hülye'vagy." „Ha adsz egy pohárral, a minősítést is vállalom."

Asztalának középső fiókjából Gvuri elővette a literest, kihúzta a dugót, a mosdóhoz ment, és beleöntötte az italt. „Végezzünk az alkohollal, mielőtt az végezne velünk." „Olyan vagy most, mint egy rossz ripacs." „Találó jellemzés.” Száját qonosz mosolyra húzta, színpadiason kezet nyújtott: „tégedet nem féltelek a visszaeséstől”.

Lívia temetése elvitte a megtakarított pénzemnek majdnem a felét. A temetőőr évi ötszázért vállalta a sír gondozását. Az első évi bért előre kérte. Hitelezőim kifizetése elhúzódott, de végül is megtörtént. Ezután volt bátorságom visszakérni magamat a pedagógus pályára, amelyről „alkoholos állapotban elkövetett botrányokozás miatt" távolítottak el, mert hiába kérleltek, hogy „térjek jó útra" és „legyek hasznos tagja a szocializmust építő társadalomnak".

A kartársak és kartársnők sűrű koccintgatásokkal ünnepelték személyemben a megtért bárányt, és igyekeztek titkolni szánakozásukat, amiért én csak a limonádés poharat emelgetem. Szűcs Margit, a rajztanárnő volt az egyetlen, aki ugyancsak szeszmentes’t ivott, és nem szánakozott rajtam. Azóta, hogy összeházasodtunk öt év telt el. Nyugalmasan élünk. Egyetlen egyszer szólalkoztunk össze, halottak napján, amikor a temetőbe készültem gyertyával, koszorúval. ..Mondd, kid volt neked ez a nem tudom, hogy hívják Lívia?" „Senkim.” „Nem értem." „Én vagyok neki a valakije." „Hogyan?" „A hozzátartozója vagyok." „így sem értem.” „Nem baj, de többet egy szót sem Líviáról. Ezt érted?”

Hazafelé jövet mindig tettem egy kis kerülőt. Utóbb már alig találtam meg a Kós házaspár sírját: a berogyott hantot gyom verte fel, az ideiglenes- nek^szánt, de végül is állandósult névtábla megdőlt, a betűk olvashatatlanná mohásodtak benne. „Tragikus hirtelenségű” haláluk előzményeiről, melyek a kórház legfelső emeletén, a Gyuri szobájában történtek, bizonyosat senki sem tudott. A legvalószínűbb feltevésnek az látszott, hogy veszekedtek előbb, s az asszony magáról megfeledkezve úgy rakta keresztbe a lábát, mintha a Nefelejcsben volna. A cipője talpára írt négy ' jegyű számtól Gyuri megőrült: ájultra pofozta az asszonyt, azután kidobta a hetedik emeletről. Hogy ő szándékosan ugrott-e utána, vagy a lendület szédítette-e ki, azt senki sem tudja, de mindenki lehetségesnek tartja, mert Gyuri ittas volt.

... A tizenkettes buszon a többi hozzátartozóhoz prése- lődve mindig azon töprengek, hogy miért van az elme- és idegosztály a kórház legfelső szintjén?... És miért érez az ember bűntudatot olyan bűnökért, vétkekért is, amelyekben ártatlan, büntetlen, vétlen? . . .

HÉTVÉGE 9.

Zám Tibor:

Líifía