Dunántúli Napló, 1981. február (38. évfolyam, 31-58. szám)
1981-02-15 / 45. szám
A hétvégek egyhangú. an teltek. Fáradtak voltak, és pihentek. Ugyanúgy, mint az ünnepeken. A lakás elszakadt mindentől: a tértől, az utcáktól, a várostól, a munkahelytől. Külön élőlényként lélegzett, valami furcsa állatként, amelynek semmi dolga. A hétvégeken mostak, porszívóztak, olvastak és szeretkeztek. Valamikor. Aztán Kovács és neje lassan elhidegült egymástól. Apróságokon veszekedtek. Ha valame- lyikőjük olvasott, a másik evett, a könyv a falnak repült. Zavarta az olvasásban a csámcso- gás Kovácsot is, a nejét is. Együtt ritkán akartak tévét nézni. A képernyő területe mindig adott alkalmat a csatározásra, ez a néhány tenyérnyi hely az egyiknek mindig unalmas volt. A családi hadszíntér lassan továbbterjedt. Elérte a szobákat, a konyhát, a szomszédok fülét. Kovács ügyintéző volt egy gyárban, neje ugyanott bérelszámoló. A munkahelyen mosolyra váltottak minden haragot. A férfi gyártotta az aktákat, s ezek az akták, vagyis az árnyékuk, az otthonukban is megjelentek. Valamikor vegyészmérnöknek készült, vagy fizikusnak, a gimnáziumban az egyik legjobb tanuló volt. Egyetemi jegyzetekből tanult, mert utálta a kémiatanárját, s néha föltett neki olyan kérdéseket, amire az nem tudott válaszolni. Már elfelejtette, vagy még akkor nem is tanították, újabban pedig nem képezte magát Hegyi tanár úr, ahogy ezt a tantestületi értekezleteken megkövetelték tőle. Kovácsot az egyetem második évfolyamáról rúgták ki. Beleszeretett jelenlegi nejébe - akkor még Ibolyába —, aki teherbe is esett. Megesett. így szokta mondani a barátainak, egyetlen barátjának, akit mások előtt szándékosan többes számban emlegetett. S az utóbbi időben már önmagában sem hívta keresztnevén a feleségét. Kovácsné nem tudta, mi történt, talán mert nem merte megnevezni. Csak érezte, csak ahhoz volt bátorsága, hogy érezze a bajt. Annit, mint a sebet gézzel, mosolygással próbált betömni. Vagy az elszámolási cédulákkal, a fizetési szalagokkal, amiket minden hónapban újra kellett gyártani. Számára értelmetlenül. Nem így képzelte. Amikor túlórázni is kellett, csak számokat látott' maga előtt. Egyszer azt vette észre, hogy a gyerek tarkóján az egyestől az ötösig digitális számok futottak, vízszintesen. Kovácsné, leánykori nevén Hazai Ibolya megdörzsölte a szemét. Nem tudta, miért haragszik a férjére, miért a gye- rekre. Az ügyintéző kényelmesen elnyújtózott a karosszékben, figyelte, hogyan vetkőzik neje. Valamikor még enyhe izgalmat érzett a nyaka körül, combjaiban, mellében. Most az jutott eszébe, hogy ugyanolyan értelmetlen levenni ezeket a ruhákat, mint a „kérem, szíveskedjék" leveleket megfogalmazni. Amit a főnöke most már olva- satlanul ír alá. S ő vajon mit ír alá? Kovács azt is észreveszi, hogy az asszony a szeme sarkából figyeli a hatást: meg- remeg-e egyetlen arcizma is a férfinak? Erről szó sem lehet. A családfő a fotel lefelé és fölfelé meghosszabbított, csatornás és légüres terében egyensúlyoz. A gyerek elalvás előtt meséket talál ki. Most arra gondol, hogy a kisszoba gyéren világító ablakkeretén bejön az ajtó, a kilincsre ráfúj és kigyullad a lámpa, az olvasókönyvet kiküldi a konyhába, amely olvasottra sül a gáztűzhelyen, a virágot kicseréli a cipővel, a cipőt egy pohár vízzel, amit a gyilkosok arcába vág, mert minden bátorsághoz egy félelem tartozik, de itt egyik sem látható, ebben a lassan erjedő sötétségben. A kis Andris arról álmodik, hogy valaki kiabál vele, de nem tudja megmondani, hogy miért. Éjjelente többször felijed. Kovács és Kovácsné egymásnak háttal fordulva elalszanak. A férfinak kis lelkiismeretfurda- lása támad — nem simogatta meg az asszonyt, de ezt gyorsan elhessegeti: „a nejem is megtehetne ennyit értem”. Ibolya mocorog egy kicsit, vár, nem akarja ő a hátát mutatni, de így kényelmesebb. A hétköznapok estéi köny- nyebben telnek, akkor van tennivaló. Kikérdezik a gyereket, Kovács néha megveri, mert nem tudja Andris a leckét. Nem akar a gyerekből is ügyintézőt, de hogy mit akar, azt maga sem tudja. Néha csodálkozik magán, hogy semmiségekért veri a gyereket, de aztán úgy dönt: ez csakis a gyerekért van. Különben hülyeségnek tartja az oktatási módszereket, ebben a főnökével is egyetértenek („ki hallott már így tanítani matekot, környezetismeretet"), de arra már nincs energiája, hogy magyarázzon is valamit a gyereknek. Ezalatt Kovácsné főz valamit vagy leül, és úgy tesz, mintha gondolkodna. Ez a szokása. Bámulni a semmibe. A férje ezért is ideges, ő meg azért, mert állandóan azt kérdezi, hogy mire gondolsz? Mi köze *van hozzá? Egyáltalán. Kinek mi köze van az ő gondolataihoz? Még ezt sem lehet szabadon csinálni? Kovács szemében ezek a merengések felháborítóak. Olyan üresek, mint a hivatali levelek. Milyen ember az, aki nem tudja, hogy mire gondol? Hetente kétszer műszaki szöveget fordítanak németből magyarra. Kell a pénz. Szótáraz- va és keservesen, nem értik a szöveget, de nem is érdekli őket. Először még nevettek ezen, közösen keresték a szavakat. Újabban csak morognak, ha megkérdezik egymást. Mindenhol, minden rendben van. Jólöltözöttek és mosolyognak. Vannak olyanok is, akik irigylik őket. Az asszony csinos, a férfi is, de eddig nem bonyolódtak külön kapcsolatokba. „Talán csak azért - gondolja Kovács —, mert könnyen ellenőriz. Igaz is, napjában többször felhív telefonon, megbeszéljük azt a programot, amit már úgyis tudunk előre, itthon meg nincs miről beszélgetni." Évek. Húsvétokkal, névnapokkal, születésnapokkal, házassági évfordulókkal, karácsonnyal, szilveszterrel. De ezek a napok sem világosak teljesen, összekeverednek. Annyi biztos csak, hogy megint karácsony lesz. Nemsokára. Egyszer együtt rohanják végig az üzleteket, bevásárolnak a gyereknek. Egyszer külön-külön, akkor meglepetést keresnek egymásnak. Kovácsné már évek óta férfiingeket vesz. A férfi blúzt és egy hanglemezt. A szekrény tele van férfiinggel, nyakkendővel és blúzzal. Kovács tavaly már ki sem bontotta a csomagot, csak megtapogatta. Ezért az egész szentestét végigveszeked- ték. Közben a lemezjátszóról a „mennyből az angyal” hallatszott, s pont a pásztorok szónál vágta a földhöz az asszony a kocsonyás tányért. Ezt a hallgatólagos békeszerződés megszegésének fogta fel a férfi, s bánatában, üvölteni kezdett, mint a farkasok. Nagyon jól tudta utánozni a vo- nyítást, amire Kovácsné igen dühös volt. A gyerek sírni kezdett, a szomszédok ótkopogtak a falon, akik a Kovács családot mór kétszer jelentették fel a házkezelőségen hasonló koncertért. Mire Kovács kiteregette a szomszédok ügyes-bajos dolgait is, a főgondnok úgy döntött, hogy nem érdemes az üggyel foglalkozni. Akkor tegye ad acta, mondta Kovács cinkos mosollyal, hátbaveregette kollégáját és távozott. Kovácsné akkor pusztította el gondolatban az összes törhető anyagot a lakásban, mikor a harmadik csillagszóró is leégett. A gyerek még szipogott, s a televíziós élőlény szájában rázni kezdte azt a csengőt, ami Kovács szerint „a karácsonyi hangulatot van hivatva szolgálni". Az ügyintéző elnyújtózott légüres foteljében, s a születésre gondolt. Vajon a jó öreg, szakállas Krisztus, mert ő csak öregnek tudta elképzelni a jászolban is, mit tenne most? Hova zarándokolna? Golgotának itt a tévé képernyője, elég homorú az ebben a viszonyító és transzformáló világban. Vagy átütött tenyérrel és lábfejjel, enyhén szivárgó vérrel beülne egy kocsmába, ahonnan hamarosan kitessékelnék, mert szentestén záróra van. Vagy itt ülne elnyújtózva ebben a légüres fotelban, s a szeretetre gondolna. Mert olyan ez a világ, mint a közlekedőedények. Mindig minden kiegyenlítődik. Az U alakú üvegcsőben egyenlő magasan állnak meg a dolgok. A város, a munka, a kirakatok, az áruk, az ajándékok, a szerelmek, a hódítások, az örömök, a bánatok, a fogalmak és fogalmak ellentétei, a vereségek és unalmak, a bűnök és a jó szolgálatok, az emberek és az állatok. Minden nyugodt. Higanymilliméterre kiszámított és beosztott a szoba és az ország. S itt van a karácsonyfa, ez a zöld közlekedőedény, minden házban a szeretet és az ünnep, az evés és ivás, az elnyújtózás és a meghatódás kis meghajlított kémcsöve, amin éppúgy átömlik minden. Nem lehet kihazudni belőle a munkaundort, a veszekedéseket, a kielégüietlenséget, a veszélyérzetet. S az ajándékok címkéin lejár a szavatossági idő, de a zöld közlekedőedény megtelik új ajándékokkal. Ingekkel és blúzokkal — gondolta Kovács, akiből már soha sem lesz vegyész- mérnök. A Kovács család jól él. Nem válnak el, mert erre az életre ítéltettek. Mert hiába válnak el, mondja újabbán Kovács András és Hazai Ibolya, ha valakivel bizalmas hangot ütnek meg, a zöld közlekedőedény létezik. Egy titokzatos élőlény szájáról beszél a gyerek az iskolában, de ezt senki sem tudja, hogy honnan vette. Vaderna József ZÖM közlekedőedények Somogyi Győző rajza MARKÓ PÁL f Égi-mezőkön Csípős csalánként kínoz a hallgatás. A folyóparton görnyedt eperfák. Megrezzen alattuk a szikár nád. Kújtorgok égi mezők alatt, Eltűnt a csúcsok közelsége, a kéklő dombok csipkés taréja éggé foszforeszkált. — Rakéták, indikátorok lobbanása. Madár-akarat feszeng bennünk! — Homlokunkon felhőket áttörő harci gépek csúcsmagassága, fölöttünk: csillag-párzás, végtelen ég-virágzás. ANTALFY ISTVÁN Fák harangoztak... Az út felén megtántorodtam. Nevemen szólított a Nyár. Elfáradta n és megkopotton álltam a Gyémánt-kapunál. Léptem volna: botlott a lábam. Fák harangoztak. Lomb hajolt az ég fölé. Szoborrá váltam. Onnönmagam árnyéka volt.. MÉSZÁROS ISTVÁN Mi más, .ha tenger? t Mi más még, ha tenger, mi más, ha fényes ég? Alattad fekete csobbanás fölötted csillag-messziség. Mi más, ha időtlen csobbanás az ember? Mi más, ha csak az ég, ha csak a tenger...? ETESI DEÁK LÁSZLÓ Apám Halottak napszámosa, temetők szolgája. Sírkövek iparosa. Bánat bámulója. Az élet csöndes szemlélője lettél, munkádban megvénültél. Kövekbe betűket, számokat véstél. Mázsákat emeltél, kövekkel cipekedtél. Életműved ott áll megyénk temetőiben. Emberek járnak oda virággal kezükben. HÉTVÉGE 9. / Sulyok Gabriella rajza
