Dunántúli Napló, 1981. február (38. évfolyam, 31-58. szám)
1981-02-15 / 45. szám
Az elmúlt hét szerdáján szólalt meg dr. Újhegyi Ilona lakásán az az URH-tele- Papp János és kislánya.,,, tétlenül üldögélni idehaza? Valami munka kellene.*' fon, melyet a posta, a MÁV és a tv-állomás dolgozói készítettek társadalmi mun- A felvételeket Cseri László készítette kában. Egyedül mosolyogni is nehéz Harmincéves Komló A jubileumi évre készül a város Harminc év az ember életében is jelentős mérföldkő — a fiatalos lendülettel, tettvággyal megalapozott alkotó évek kezdete. Különösen fontos év egy város életében, melynek lakó' közös erőfeszítések értékeit látják maguk körül. És a város lakóinak fele még nem érte el a harmincéves kort. Számukra az első évek eseményei csak könyvekből, elbeszélésekből lehetnek ismerősek, de mindannak, amit a város jubileumi évében megalapoz, mór ők is részesei, alkotói. Komló 1951. szeptember 2-tól város. Szerényen ünnepel a város, de minden, ami 1981- ben történik Komlón, egyben emlékezés az elmúlt esztendők eredményeire, és újat teremtő kezdet a város ifjú polgárainak. Értük építenek új városrészt a si- kondai területen - az ünnepélyes kapavágást a nyár végére tervezik. Értük szerveznek társadalmi munkaakciót a város üzemei, vállalatai: óvodai udvarokat, játszótereket építenek, a sikondai völgyben pihenőparkot létesítenek. És a városé, ha lehet az eddiginél is nagyobb lelkesedéssel versengenek a munkahelyi és lakóközösségek: ki lesz az ez évi nyertese a tavaly alapított vándorserlegnek? Melyik lakókörzet, iskola, üzem, vagy lépcsőház kapja meg a „legszebb" kitüntető címet? Bár nem is a jutalomért indult igazán a verseny. Az igazi tét: a szebb környezetben, elégedetten dolgozó és mindezért tenni is akaró ember. . Ez évben rendezik meg a nemzetközi „Kodály Zoltán” kórustalálkozót, melyre a hat hazai együttes mellett hat külföldi vendégkórust is meghívnak. Ma már az országhatárainkon túl is rangja van a komlói zenei napoknak» a városban kiemelkedően tevékenykedő együtteseknek, a magas szintű zenei oktatásnak. Nem véletlen, hiszen Komló lakóinak egy- tizede, háromezer felnőtt és fiatal a zeneértő, rendszeresen muzsikáló. S idén a munkáskórus külön is ünnepel, immár húszéves. A város múltját és jelenét bemutató kiadványokat jelentetnek meg, kiállításokat rendeznek. Nemcsak a városi művelődési központ, hanem a vállalatok, üzemek is. Már ebben a hónapban találkozókat szerveznek, ahol az üzemek, vállalatok dolgozói Komló története mellett megismerkedhetnek munkahelyük történetével, fejlődésével. Február 26-án a bányász- város múltjával ismerkednek meg a Városgazdálkodási Vállalat dolgozói, míg másnap a Kőbánya történetével a DÉLKŐ kollektívája. A városi honismereti klub krónikásainak is számtalan új témát ad a jubileumi év. Kiss József Bányászanekdoták címmel hamarosan megjelenő gyűjteménye valószínű még a témaadóknak is sok vidám történetet tartogat. Készülnek a nyári sport- versenyek tervei is. A mérkőzések azért lesznek különösen érdekesek és izgalmasak, mert a versenyzők jó része munkát vállalt a pályák építésében is. G. M. Mozgássérültek. A szó rideg. Hivatalos feljegy- zésbe-előterjesztésbe- jelentésbe illő gyűjtőfogalom. Személytelen és taszító. Egy valamiféle fizikális állapot szegényes megjelölését adja, eltekint a szubjektum felett. Felidézheti bennem a járógépeket, a tolókocsit, de a benne ülő arcát sosem, különösképpen nem a mosolyát vagy netán könnycseppjeit... o Dr. Újhegyi Ilona, a Mozgássérüllek Baranya megyei Egyesületének titkára így vall: — Édesanyámtól tudom, hogy amikor úgy féléves lehettem, hirtelen felszökött a lázam. Orvostól orvosig vitt, aztán kórházba kerültem. Megfázással kezeltek ... Később derült ki, amikor nem tudtam felállni, hogy másról van szó . . . Sohasem jártam életemben. Újhegyen laktunk, az iskola közelében. Reggel édesanyám a karjába vett, bevitt, és leültettek a padba. A tanítás után jött értem. Akkoriban még nem értettem semmit. Ha jó idő volt, a házunk elől néztem a pajtásaimat, ahogy játszottak, velük együtt nevettem, fel sem merült bennem, hogy miért nem lehetek közöttük. Úgy gondoltam: rövidesen meggyógyulok. Úgy 14—15 éves lehettem, amikor tudatosult bennem, én más vagyok mint ők. Amikor a lányok fiúkkal járnak, táncolni mennek ... írtam egy levelet, a Karolina úti orthopéd kórházba Pestre, hogy csináljanak velem is valamit. Két napig vizsgáltak, tanakodtak az orvosok, majd a professzor azt mondta, hogy ha nem akarok a műtőasztalon maradni, akkor szépen menjek haza ... Kaptam egy kocsit, magamban még mindig „nagy terepjárónak" nevezem. Sem egy moziba, sem egy cukrászdába nem lehetett bemenni vele . .. Magánúton érettségiztem, majd a jogi egyetemet is elvégeztem Pécsett. Úgy gondoltam: én is végezhetek hasznos munkát . . . Persze mindig, mindenki biztatott. Most korrektorként dolgozom a nyomdában. Sokat köszönhetek nekik, a szikrásoknak. Havonta 2500 forintot kapok a munkámért, amit természetesen itthon végzek. Jogászként nem tudtam elhelyezkedni, $ meg is értem ... A tolókocsi nagy akadály. Külföldön csak egyszer jártam életemben, s még ma is szégyellem . . . Butaság volt. Meghallottam, hogy Szlovákiában él egy csodatevő ember, s akkoriban, 16 évesen, addig könyörögtem az édesanyámnak, míg elvitt . . . Úgy reménykedtem! Hazafelé a vonaton jól kibőgtem magam, s ezzel leszámoltam az illúziókkal. Nagyon sok barátom van, főleg sorstársak, levelezőtársak. Az egyesületben a titkári teendőket látom el, illetve láttam el, amíg a régi lakásunkban laktam. Itt nincs telefonom még, s egyelőre el vagyok zárva a világtól .. . Édesanyám nyugdíjas, de dolgozik még. így napközben egyedül vagyok. Néha nagyon félek . .. Hátha történik valami, s én senkinek sem tudok szólni, senkit sem tudok megkérni ... A tolókocsim nem fér be a konyhaajtón, de vécére is csak akkor tudok menni, ha segít- édesanyám. Néha kínzó szomjúság gyötör. Ha bárki megkérdezi, őszintén válaszolhatom: elégedett ember vagyok. Megtalálom ma még a magam szórakozását: Németh Lászlót, Váci Mihályt, Juhász Gyulát szeretem olvasgatni .. . Csak a jövőtől félek. Mi lesz akkor, ha édesanyám is segítségre szorul? Úgy tudom, sokan vagyunk az ötvenes évek paralízisesei, a ma harmincévesek. Kihez fogunk fordulni 10—15 év múlva? Levelezőpartnereim is néha ezt kérdezik. Ezt kérdezi Tóth Juli Tó- piószecsőről, Kovács Erzsi Ózd- ról, Sinka Zuzsa Budapestről . . . Úgy gondolom, hogy kéne valamiféle mozgássérültek házát, otthonát létrehozni, ahol a sorstársak együtt lehetnének, sajátcTs örömeikkel, gondjaikkal. De vajon kérhetem-e ezt? e Paluska Gyula szakállas, jó- vágású ember. Hatalmas felsőtest, erős karok; gondolom mázsás súlyokkal is labdázna. Felesége, Vera éppen az ellentéte: törékeny, alacsony asz- szonyka. Mindketten rokkant- nyugdíjasok, az úgynevezett második kategóriába sorolva. Úgy hallottam, hogy a televíziónak szerettek volna írni . . . A beszélgetés nehezen indul, míg végül is Verából ömleni kezd a szó: — Gyula dolgáról - mondja. - Mi úgy gondoljuk, hogy üzemi baleset érte, a vállalatánál pedig másképp vélekedtek. S olyan nehéz, szinte lehetetlen bizonyítani a dolgot. Paluska Gyula most 24 éves. Három—négy éve még egészséges volt, sportolt. A Mecsek- vidéki Vendéglátó Vállalat karbantartójaként dolgozott, s egy ominózus napon, 1977. január 21-én, egy berendezés motorját cserélte ki. Amikor a rossz motort beemelte az autóba, hogy aztán azt a telephelyre vigye, nyilalló fájdalmat érzett a derekában, hirtelen elzsibbadtak a lábai .. . Aztán elmúlt. Másnap reggel, amikor felébredt, ugyanezt az érzést érezte, de még felkelt, beágyazott. Ágyazás közben rosszul lett, a lábai kicsúsztak alóla. Azóta, attól a perctől fogva nem tud járni. Bekerült az idegklinikára, ahol megállapították: bevérzett az egyik gerinccsigolyája. — Akkoriban még reménykedtem - mondja -, hogy nem tart sokáig a dolog. A vérömleny felszívódik, s nem lesz semmi baj. Persze, még most is reménykedem ... A vállalattól kijött egy munkavédelmis, megkérdezte a kollégáimat, engem is, majd azt mondták: ez nem üzemi baleset. Mit tudtam én, hogy ennek milyen következményei lesznek? Egy-két hónap múlva helyrejövök, s dolgozom tovább. Közbevetőleg: mindent kizáróan nehéz bebizonyítani, hogy a motor megemelése és az azt követő másnapi bénulás között szoros összefüggés van. Ezt az orvosok állították. De kizárni sem lehet. Fordul egyet a tolókocsival: a szekrényfiókból iratokat vesz elő. Az Áilami Biztosító például ezt írta: „Baleseti rokkantsági térítésben nem részesülhet, miután a CSÉB/40 kártérítése kizárólag baleset miatti megrokkanásra fizethető ...” Felesége havi 1860, ő 1809 forint nyugdíjat kap. Ezt ki kell egészíteni: a Háziipari Szövetkezet bedolgozói, csipeszeket raknak össze. Fejenként 30 000 ruhaszárító-csipeszt „rugóznak", s ezért 860—860 forintot kapnak. (1 csipesz 2,7 fillér.) — Ha a vállalat elismerné az üzemi balesetet, ez mit jelentene önnek? — Havi 700 forint pluszt. Fiatal házasok, a jövőt építik. A felesége betegsége szaknyelven sclerosis multiplex, azaz a központi idegrendszer betegsége. Tudják: évről évre súlyosbodó. Ö viszont az évek múlásával reméli a gyógyulást. — Ha Verára nézek — mondja Gyuszi —, legszívesebben megállítanám az időt. Ha magamra gondolok, siettetném . . . Pontosan 1 év 1 hónapja házasok. o Estére beszéltük meg a találkozót: ilyenkor már együtt a család; Papp János, a felesége és a 10 esztendős Zsuzsanna. Rövid bemutatkozásként annyit: Papp János az 1944-es paralízis-járvány áldozata, mindössze 4 esztendős volt, amikor lábai megbénultak, összeszámolta: közel 16 esztendőt töltött kórházban-klini- kón, s a sovány eredmény, hogy járógéppel a lakás egyik szobájától a másikig eljut. Felesége szintén megbetegedett annak idején, de aránylag szerencsésen vészelte át a járványt. Ma ő a családfenntartó ... — Levelezőpartnerek voltunk - mondja Papp János -, innen az ismeretség. Mindketten bélyeget gyűjtöttünk . . . Aztán előbb én mentem hozzájuk, a Nyírségbe, a következő évben pedig ő jött le Pécsre. Tizenegy éve összeházasodtunk. Az asszony a Villgépnél utó- kalkulátor: a havi fizetése 2800 forint. Ehhez jönne még a férj 2258 forint nyugdíja, de a szövetkezeti lakás törlesztéséhez, a megélhetéshez nagyon kevés. Így a feleség további másodállást vállal: takarít. — Még így is nagyon nehéz néha — mondja, s nem is panaszképpen. — ügyesen kell a kosztpénzt beosztani. Ha bemegyek egy ABC-be, bizony parancsolni kell a kezemnek, ezt sem, azt sem szabad a kosárba tenni... Ránéz a férjére: — Karajt mikor láttunk? Kislányuk mellém ül, a kezében az ellenőrző könyv. Büszkén mutatja — és mutathatja is. Három oldal csupa ötös, egyetlen 3-as — az is dolgozatra — és két vagy három 4-es osztályzat. Feltételezem: az osztály legjobb tanulója. — Sokat segít itthon is — mondja az édesapja. — A segítségére szükségünk is van . .. Érzem: mindketten a gyermekben élnek, szemefényük, érette, a boldogulásáért küszködnek. Papp János is dolgozott a Háziipari Szövetkezetnél, mint bedolgozó. De egy ideje, a leépítések miatt nem kap munkát. Talán tavasztól(?) . . . — Sokat gondolkoztam a helyzetemen, a sorstársaim helyzetén. Mi hotelünk, csak a munkában élünk, s nincs annáf keservesebb dolog a világon, ha az ember nem tud elhelyezkedni valahol . . . Néha nagyon kínos a gondolat: miért nincs munkám? Sommás véleménye: a mozgássérültek az államunk, társadalmunk terhére vannak, de csak addig, míg elfogadják a rokkantnyugdíjat és otthon vegetálnak . . . „Sokat vissza tudnánk fizetni ezekből a forintokból - mondja -, ha dolgozhatnánk. De akad-e munkaalkalom?" — Most azért izgulunk, nehogy megbetegedjen az asz- szony. A táppénz nagyon visz- szavetné a családot . . . A vendég tiszteletére elkészül a kávé is; s ezzel a beszélgetésünk fonala is másfelé fordul. Az idő .is eljárt, illene menni mór... © A minap bent jártam a Mozgássérültek Baranya megyei Egyesületénél. Csupán címszavakban foglaltuk össze azokat a gondolatokat, amelyek a mozgássérültek szempontjából, a ma és a jövő szempontjából mindenképpen égető gondokat és igényeket vetnek föl. A legtöbbet a következő szavaknál időztünk: beiskolázás, szakmunkásképzés, rehabilitáció, foglalkoztatás . . . Aztán megvontunk egy másik kört is, azon mozgássérültek körét, akik úgymond — egy sorstársuk fogalmazott így — „még mosolyogni sem tudnak egyedül ..." A tolókocsiban élőkről, a legtöbb gonddal élőkről van szó. Vajon tudunk-e nekik nyújtani valamiféle perspektívát? Kozma Ferenc HÉTVÉGE 7. Paluska Gyula: „Ma sem tudom, hogy miért nem ismerték el az üzemi balesetet... Pedig az a párszáz forint sokat jelentene."
