Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)

1981-01-11 / 10. szám

IRÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT BÉLÁDI MIKLÓS: Az epika megtisztítása és felvezetése 1 ALEXA KAROLY: Beszélgetés Mészöly Miklóssal 7 GRENDEL LAJOS: Visszatalálni (Jegyzet egy Mészöly-novella értelmezéséhez) 21 * ZELK ZOLTÁN: Az éjszaka csodáiból (vers) 27 MANDY IVÁN: Tóth János mozija (elbeszélés) 28 BÁTHORI CSABA-. A nagy motívum vágya (vers) 30 TATAY SÁNDOR: Ajtó a semmibe (elbeszélés) 31 WEÖRES SÁNDOR versei: Bestiarium, Rinocerosz, Natura 52 TAMÁS MENYHÉRT: Vigyázó madár (kisregény I.) 53 RÁBA GYÖRGY versei; Kóbor ujjhegyeim. Calais-i polgárok. Olló 64 CSŰRÖS MIKLÓS: Létélmény és erkölcsiség (Rába György: Ro­vások) 66 BERTÓK LÁSZLÓ versei: Udvara nő, Keletre néz, Sirvers, 1980 71 * NÉMETH LAJOS: Csontváry: Baalbek (tanulmány, I.) 73 NEMES NAGY AGNES: Verstani veszekedések 79 BORI IMRE: Jugoszláviai szemle 82 THINSZ GÉZA versei: A módszerek lényegtelenek. Közbeszólt a józan ész, Felkinálkozik egy stockholmi strand 89 HORVATH ELEMÉR versei: Szivárvány havassán. Hoc est enim... 90 POMOGATS BÉLA: Magyar költők Nyugaton 91 1901 JANUÁR A Jelenkor januári száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat januári számának élén ösz- szeállítást olvashatunk Mé­szöly Miklós 60. születésnap­ja alkalmából. Az összeállí­tásban Alexa Károly interjú­ja, Béládi Miklós: Az epika megtisztítása és felvezetése c. tanulmánya és Grendel Lajos novellaelemzése ka­pott helyet. A szóm líra.i rovatában töb­bek között Berták László, Hor­váth Elemér, Rába György, Thinsz Géza, Weöres Sándor és Zelk Zoltán verseit, a szép­prózák sorában Mándy Iván és Tatay Sándor elbeszélé­sét, valamint Tamás Meny­hért kisregényének első rész­letét találjuk. A tanulmányok, jegyzetek között figyelmet érdemel Bo­ri Imre jugoszláviai szemléje. Nemes Nagy Ágnes Verstani veszekedések c. írása, továb­bá Németh Lajos tanulmá­nyának első része Csontváry: Baalbek c. képéről. A kritikai rovatban Csűrös Miklós Rába György új ver­seskötetét elemzi, Pomogáts Béla pedig a nyugati magyar költők köteteiről ír összefog­lalót. Zelk Zoltán Az éjszaka csodáiból Ébredek surrogásra. Egy semmise tartja malomkő forog fejem fölött. Nem félek és nem is álmélkodom, megszoktam már az éjszaka csodáit: A kilincset oly halkan lenyomó hozzám surranó halottaimat. A vázában a dérvert júliusi rózsát. Az óramutatót megszálló perceket, kiket az éjfél halálra ítélt, de ők azért is bokáznak az óra néma arca fölött! És ez még csak a Bent, hát mennyi még a Kint, a Tágasság, ahol minden fűszálon, minden hópelyhen, minden porszemen csodák fakadnak! Mint tegnap éjjel is a patkócsattogás, mikor az ablakon kinézve, láttam: fekete lovakon fekete köpenybe burkolva vágtat tizenegy száműzött király! Nagy útjuk volt, el kellett érniök az égbolt peremét, hogy lovukról leszállva, parázsló dombot rakjanak. (Napkelte! — ujjongta, ki úton volt már. Virrad! — rítta, ki alvatlan fetrengett.) S ők kantáron vezetve lovukat, megmenekülve elmerültek a növekvő pirosban! Thinsz Géza A módszerek lényegtelenek Dolgozván az elmúláson, a módszerek lényegtelenek. Benzingőz-hajsza-cigarettafüst-ital, mind hasznosíthat. Hatvány Lajos Krúdynak írt leveléből, 1925: „Ne igyon Gyula, ne igyon!” Ok vagy okozat: makacs az áldozat. Mércéje más. Nincs feloldozás. Grain András rajzai január a múló időre em- lékeztet, a halálra. Apám is és (esztendős gyász után) anyám is január 3-ára virradólag halt meg. Gondolataimat, mozdulatai­mat szorongás bénítja. Érzéke­lésem mindinkább tompul. A tárgyak megnövekednek, ural­kodnak rajtam, még álmaimba is betolakodnak. Néhány éve még féltem a ja­nuári napok ostromától, fehé­rítő havazásaitól. Ma, nyugta- lanításukkal együtt is békélőb- ben várom érkeztüket. A gon­dolat holdudvarába érkezve megszelídülnek már közel sem olyan idegborzólóak. Sőt, vég- telenbe-fehérülésükkel, egyfaj­ta nyugalommal árasztanak el, a szabadság érzetével. Ami egyedül csak az enyém. Már nem is emlékszem, hogy hol ol­vastam erről a szabadságról. Jegyzőfüzetem elmosódva őrzi a kimásolt sorokat: „Megértem valamire. Az életre? Vagy a halálra? Az igazságra értem meg, arra, hogy elviseljem, az értelem fegyverzetében, a vi­lág és a halál ostromát”. Még világosabb pillanataim­ban rálegyintek az effajta mon­datokra : szócsép'lés, hiszen az ember, minden élőlény már a születése pillanatában érett a halálra. Csábító a tétel megfordítá­sa: a halál pillanatában meg­érünk a születésre. Meg is for­dítanám, ha hinnék a lélekván. dorlásban. Abban viszont hin­nem kell, hogy a halál közel­sége mérhetetlen egyszerűség­be öltözteti az élő testet, mint­ha olyan útra bocsájtoná, ahol a díszek, a rangok, a kitünteté­sek érvényüket vesztik, csak egy dolog válik fontossá, oz emberi méltóság; aki álorc nél­kül voltál, akivé (továbbéfáid emlékezetében) leszel. Egyszerűségbe, amibe (ép­pen tizenkét esztendeje) apá­mat is öHöztette. * Rossz előérzettel szilltam vo­natra. A hazahívó távirat: GYE­RE APAD NYAGYON BETEG: GÁSPÁR, rövid vcult, ónnál hosz- szabb az éjszaka Az előző na­pi, szilveszteri esti mámort, két másodperc alatt felitatta a távirat Apám beteg? Hát nem édesanyám? Már tíz éve nyom­ja az ágyat. Apámnak soha semmi baja sem volt. Megpró­báltam aludni. Nem ment Apámra nyitottam az ajtót. „Látom, jól van" — mondom neki. „Jól. Csak mán rég nem láttalak". Anyám a másik ágy­ban fekszik és vár. Befelé sir. Könnyei már régtől nincsenek. „Be jó, hogy hazajöttél. Alyan keveset hallacc magadról. Ta­lán nehezedre esik az írás. Az ami a munkád." „Ki tuggya mit csinál” — szakítja félbe apám. „Legalább valami lát­szó ttya lenne annak, amit csi­nál. Asztán mondd csak, mi­nek írkálsz annyit essze heába, a szavak nem arra valók, hogy, ha Ikel'l, ha nem, fecsérejje az ember. Feleslegesen szólni, méltatlan a magunkfajtához.” Már-már ráhagyom, igaza van, aztán mégsem hagyom válasz nélkül. „Nincsen felesleges szó, ha a szó helyén van, sohasem fölösleges.” Megrázza a fejét. Tamás Menyhért Vigyázó madár- Részlet ­„Ügy-úgy, de amíg a dógok nincsenek a rendgyükön, ad­dig a szavak sem lehetnek". Ráhagyom. Nem elég, hogy té­kozló fiúnak tart, még hergel­jem is — csillapítom magamat. Mellé lépek és átölelem. Visszaölel. Ujjaimon meg tud­nám számolni, hogy hányadik ölelkezésünk. Nem mintha nem szeretne, csak hát ő nemcsak a szavakkal, a mozdulatokkal is módján bánik. Végre elindult a vonat. Olyan lassan hagyta el a pályaud­vart és olyan hosszasan időzött az alagútban, mint amikor a vágányokat javítják. A fülke ülései nyöszörögni kezdtek, ebből lehetett tudni, hogy a szerelvény magyar vonat mód­jára nekiiramodatt. A menekülő gondolatnak az a legjobb, ha valamilyen lát­vány eltéríti. Homlokomat az ablaküveghez nyomtam. Az ar­comból mindig annyit láttam, amennyit a háttér kiemelt. Ha alvó fákat riasztott föl a moz­dony, akkor egész fejem be- ágozódott, a holdas ég sá­poddá apasztotta, az ellenvo­nat kivilágított ablakai pedig hol sötétbe, hol villámlásba mártották. Ahogy az idő is te­szi. Megpróbáltam apóm arcát a magamé mellé illeszteni, de nem sikerült. Meg akartam győződni arról, amiről min­denki tudott, aki ismert ben­nünket: a családból senki nem hasonlít rá annyira, mint én. „Még mindig nem békültél ki a feleségedvel?" — kérdezi azzol a hangsúllyal, mint aki nem akar beleavatkozni a dol­gokba. „Nem" - mondom kö­zönyösen. „És a gyerek?" „Megvon.” „Nem hiányzol ne­ki?" Mindennap látom, nem az anyjánál lakik." „Vagyes mind a ketten magára hattá- tok?” „így jobb neki, legalább nem hallja mindennapos ve­szekedésünket." „Te, te tucc veszekedni?” „Megtanultam." „Ugyan kitől, mert tőlünk asz­tán nem." „Nem, nem." „Nézd meg, mi kicsi híján ötven esz­tendeje vagyunk együtt, hány­szor hallottál münköt vesze­kedni?” „Kevésszer." „Na lá­tod, pedig lett vóna min. A sze­génység münköt es szorított, de ettől még nem veszítettük el a fejünkét.” „Én sem vesztettem el." „Nem, hát akkor mitől vál­tál elyen hirtelenné?" „Nem vagyok hirtelen." „Akkor meg a kitartás hiányzik belőled.” „Elboldogulok anélkül is." „De meddig? Csak addig, amíg ar­ra áll az eszed, ha mán ko- molyodásra fordul, változtatni kell magadon" — mondja szo­katlan hanghordozással. „És mikor fordul komolyra?" — kér­deztem tréfába hajlón. „Ha mán kiegyenesettél. Ha mán egészen kiegyenesettél." Szakály-Hőgyészen átszáll­tam a bonyhádi autóbuszra. Amikor a szobába léptem, mindenki elhallgatott. Ügy néz­tek rám, mintha gyógyulást hoztam volna magammal. Mint­ha csak én hiányoztam volna apám gyógyulásához. Apám az ágyban ült. Átölel­tem. Arca, homloka nyirkos volt, az inge izzadtságfoltos. — Mán nagyon vártalak. Ad­dig nem akarok meghalni, míg tőled es el nem búcsúzok. — Ugyan már, hiszen nem is fekszik, ül az ágyban és be­szélget — lazítottam a szorítá­sán. A többiek (többet tudhat­tak) sírtak. — Tudom, mit beszélek — mondta köhögésbe fulladó han­gon. Köhögési rohama sokáig tartott. — Gyertek ide mind, te es Emer - fordította anyám felé a fejét. Arra sem maradt időm, hogy lepakoljak. Lopva anyámra néztem. Rán­cai elrejtették a félelmet. Bol­dizsár arca? Apró rezdülésekkel remegett. Erzsié? Kendőbe te­metkezett. Ferenc bátyámé? Vöröslő szeméig érkezett a fáj. dalom. Gáspárt a hideg rázta. Én is reszketni kezdtem. — Bocsássatok meg, ha vé­tettem ellenetek — kezdte apám. A fülem zúgása felerősödött. Alig hallottam (egyébként ma­gához szólított minket) ha­gyatkozó szavait, felét a zoko­gás fogta fel, a másik felét fül­zúgásom. — Gyere, te es Menyár... A búcsú szemmel láthatóan könnyített rajta. Zihálása csil­lapult, majd elaludt. Mi is megkönnyebbülve széledtünk szét, feküdtünk le. A párnák éppen melegedni kezdtek, nyolcadéberséggel szundikáltam, amikor Gáspár felébresztett. — Gyújtsd össze a többieket, megint keret minket. Vacogva öltöztem fel. Az ut­cák mintha belefagytak volna .a hideg téli éjszakába. A csil­lagok is messzébb húzódtak. Talpam alatt a hó kocsikerekek sírására emlékeztetett. Kóboros szekerünk sírt így, azon az őszön (44-ben), amikor másod­jára váltunk földönfutókká. „Anyám azt mondja, kend a kocsirúd mellett tette meg a több hónapos utat." „Ott." „Azt is, hogy végig két front között menekültünk." „Ott.” „Meg az utak tele voltak ha­lottakkal, éjente pedig az árok martján aluttunk." „Ott alut- tunk. Ti a szekerderekában." „És a halottak?" „A setétbe még az egyenruhákat sem üs- mertük fel. Ha a bot vége megakatt valamibe, a szekeret megállítottam, a halottakat be- léhuzigáltuk az árokba s men­tünk tovább." „S ha már úgy elfáradt, hogy menni sem tu­dott?” „Nem vöt érkezésünk a fáraccságra. A kocsisor nem állhatott meg. Nyakunkba szo­kott a front. Kibírtam én ennél több gyaloglást es, az első há­borúban. Lembergtől Piávéig. Katona vótam." „Embert ölt-e?" Elgondolkozik, közben a szememet lesi, mit mondjon. A háborút járt katona erről sosem beszél. A csendet pedig (sehogy se illő hozzá) vala­hogy el kellene hallgattatni. „Ászt hiszed számoltam?" összegyűltünk. — Nincs tovább. Nem bírom tovább — mondta apám. Kék szeme megtelt homállyal. — Mán csak perceim marat­tak. — De hát beszélgetünk ... Kezét a szeméhez emelte. — Alyan melegség árasztott el, a látásom es gyengül, A másik kezével az ágyat ta­pogatta. — Tegyétek rendbe. Elyen ágyban mégsem halhatok meg — mondta alig érthetően. Anyám a feszületet nézte. — Gáspár, te itt vagy-e? — Itt. — Eregy a kútra, mericcs ne­kem vizet. — Nem szabad hideg vizet innia. Tüdőgyulladása van. Le­forrázná a tüdejét. — Eregy ha mondom.-7- Hideg a víz. — Nem bánom. Utójára egy pohár tiszta vizet szeretnék inni. Amíg Gáspár vízért ment, apámat átültettük a másik ágyra. Erzsi megigazította a le­pedőt, felrázta a párnákat és a dunyhát, „Kend igen erős ember. Azt mesélik, hogy fiatalabb korá­ban', jó kedvében elgörbített egy kocsitengelyt." ^El én." „Virtusból?” „Csak a szűkeszű ember virtuskodik. A legna­gyobb virtus az, ha az ember meg tuggya őrizni magát. Mert ha mán erre sem képes, egy- sorban él az állatokval." „S ha rákényszerítik?" „Akkor...” - a válasza elmarad, anyám sza­kítja félbe: „Megint itt járt a végrehajtó. Nem elég, hogy a padlásunkat leseperték." „Sem­mink se maratt. Hacsak engem el nem visznek." „Ne fesd az ördögöt a falra, mert egy szép napon érted jő." „Jöjjön, leg­alább a végrehajtóknak lesz cimborájuk." — Tessék, itt a víz — nyújtot­ta Gáspár reszkető kézzel apámnak a poharat. — Nem látom, add köze­lebb. Akár a szomjas föld, úgy itta a vizet. — Be jó vót — mondta göm­bölyítve a szavakat. Megpróbált felállni. — Haggyatok. Mán a lábam se bírja - mondta -szinte kö­nyörögve. Még egyszer nekilendült, de teste ellenkező irányba, ha­nyatt dőlt. A pohárban a maradék csep­pek remegve futQttak össze. HÉTVÉGE 9.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom