Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)

1981-01-25 / 24. szám

„ Beszélgetések” avagy az ész nyilvános használatának a szabadsága Ü lök egy jókora terem­ben, vaskos ember­gyűrűben. Szavak, mondatok, okfejtések érzé­keny szövevénye vesz körül. Mozdulatlan székemen ülve néha rejtélyes, örvényekkel I teli ismeretlen víznek látom ezt a szövevényt, víznek, amelynek bizonytalanul messze van a túlsó partja . . Máskor meg furcsa növény- társulásokkal teli vadregé­nyes erdőnek, amit mozdulat­lanul járok be. Mindkét asz- szociáció mélyén fölsejlik a kaland torokszorongató iz­galma: mi iesz, ha...? Pe­dig annak, ami itt zajlik, semmi köze a kalandhoz. Semmi 1<öze a romantikához, hiszen csupán beszélgetünk — a tudományról és a művé­szetről. Pbntosabban: ma­gam csak figyelem és meg­próbálom nyomon követni ezt a beszélgetést. Megpró­bálom megfejteni, mi oz, ami valóban izgalmas ezekben a beszélgetésekben. Amikor először vettem részt a Doktor Sándor Művelődési Központ ilyen jellegű ren­dezvényén a pécsi Nevelők Házában, lépten-nyomon föl­kaptam a fejem. Merésznek és olykor „meredeknek” te­kinthető kérdések és vála­szok hangzottak el. Ügy tíz évvel ezelőtt az ilyen kérdé­sek hallatán körülnéztek egyesek, hogy megszámol­ják, hányán váltak sóbál­vánnyá, kiknek az arca, mo­solya, jó kedélye fagyott meg az elhangzottak hallatán. Rossz, régi beidegződés ez a körbepiMantós — állapítot­tam meg legutóbb, amikor Ancsel Éva filozófus volt je­len és a történelemről be­szélt. A történelemről, amely „itt torlódik bennünk és kö­rülöttünk", a történelemről, amit nem lehet megszüntet­ni, meg nem történtté tenni. Hát igen, akkor döbbenhet­tem rá, hogy még az ilyen kis fejmozdításoknak is, mint a „szentségtörő kérdések" hallatán való körbepillantás, történelmi rugók a mozgatói. . Mostanában vesszük észre magunkat és mostanában kezdünk leszokni ezekről a körbepillantásokról, hogy he­lyette megszokjuk „az ész nyilvános használatának a szabadságát" és fölismerjük az ész nyilvános használatá­nak a kényszerét is. Mosta­nában kezdjük megtanulni föltenni azokat a kérdéseket, amelyek évtizedek óta ben­nünk feszültek, lapultak, ame­lyekkel nem tudtunk mit kez­deni, pedig a veszélyük így - magunkba zárva — olyan volt ránk nézve, mint a vasra a korrózió. Kialakult bennünk egy ön­cenzúrázó, áltekintélyre épü­lő áltapintat, ami harsány belső neszeket keltő figyel­meztetésként, merev sorom­póként akadályozott meg bennünket az igazi kérdések föltevésétől, fosztott meg az igazi beszélgetésektől. Ez az áltapintat nem a tényleges embernek, nem a HÉTVÉGE 8. tényleges főnöknek, munka­társnak, barátnak szólt, ha­nem valami fiktív érzékeny­ségnek, ami ugyanolyan tör­ténelmi háttér előtt teremtő­dött meg, mint annyi más rossz reflex, beidegződés. Mély igazságtartalma van annak, amit Ancsel Éva ez­zel kapcsolatban úgy fogal­mazott meg, hogy „elménk nyilvános használatának ott vannak bennünk is az aka­dályai". Bennünk, akiket per-' sze ugyancsak a múlt, a tör­ténelem, életünk adott való­sághelyzetei formáltak olyan­ná, amilyenné végül is let­tünk. Jó érzés volt ezeken a be­szélgetéseken tapasztalni, hogy végre valahára kezdjük észrevenni magunkat, hogy végre talán leszokunk erről a valamennyiünknek ártal­mas áltapintatról. Hogy vég­re kimondva és kimondatla­nul is megfogalmazzuk: az ilyen áltapintat minden ízé­ben regresszív magatartás. Gyakorlója nem meri nevén nevezni a dolgokat, mellé­beszél, ködösít, eltereli a fi­gyelmet a lényegről, zava­rossá teszi az egyébként tiszta és világos értékrende­ket, lehetetlenné teszi a tény­leges, érdemi emberi kap­csolatokat. A valóság olyan, amilyen — tanítja a marxizmus. Attól függetlenül, hogy ezt, vagy azt gondolunk róla. A való­ságot nem lehet lecsökken­teni, vagy eltúlozni — mond­ta a szóban forgó beszélge­tés filozófusvendége, mert a valóság adott. Ennek meg­felelően nekünk marxisták­nak most már igazán csak egy kötelességünk lehet vele szemben, hogy „ne vegyünk föl több adósságot a csak a tudatunkban létező, nem va­lós tallérokra". Az a kötelességünk, hogy igenis merjünk. Merjük föl­tenni valós kérdéseinket, merjünk beszélgetni, gondol­kodni, merjünk egymásnak egymásról véleményt mon­dani, merjünk tenni valamit azért, hogy a ma még eset­leg izolált egyén megtalál­hassa az őt valóban értéké­nél fogva tisztelő és értéké­nél fogva magába olvasztó közösségi közeget. Annak, amit most ilyen módon tanulunk, természete­sen megvannak az úgyneve­zett „negatív velejárói”, itt- ott falsnak tetsző felhangjai is. A nyílt szó éles és kemény is lehet. A nyílt szóval sebe­ket is lehet adni. A nyílt szó csak akkor ér valamit, ha kölcsönösségen alapul. Ha én nyíltan beszélek valaki­ről, akkor azt is vállalnom kell ezzel, hogy ő is nyíltan beszél rólam. Ezen az úton járva a be­szélgetés a szocialista de­mokrácia lendületét is meg­érintette. Vagy talán mind­végig arról volt szó? Több, mint valószínű . . . ültem egy jókora terem­ben, vaskos embergyűrűben. Szavak, mondatok, okfejté­sek érzékeny szövevénye vett körül. És jól éreztem ma­gam. Bebesi Károly Vége az előadásnak — a nézőtér feltódul a színpadra HA ÉN KILENCÉVES LENNÉK... Mesejáték a Kamarában Mondják, hogy a főpróbán csupa kilencéves töltötte meg a Kamaraszínház nézőterét, szü­lők nélkül, kevés tanárral. S hogy a kilencévesek serege lel­kesen végigkiabálta, suttogta, izgulta a darabot, majd a vé­gén, amikor újra megindult az Élet Vize forrás és mindenki ihatott belőle, a kilencévesek serege elözönlötte a színpadot. Ugyanis, történetesen, ez a csodaforrás a színpadon talál­tatott. Viszont a színpadra né­hány lépcső segítségével föl lehet mászni, így a csodaforrás birtokba vétele nem okozott kü­lönösebb gondot. Ha én kilencéves lennék, gondolja az ember, a felnőtt színházlátogató, és most járnék először színházban, de szép is lenne! Azt hinném, hogy az élet — beleértve a színházat is — mindig ilyen kellemes, ilyen fel­hőtlen és boldog játszóhely. Azt hinném, hogy a színházban mindig győz az igazság, lelep­lezik a ronda boszorkányt, éne­kelni és nevetni lehet, s az el­átkozott Élet Vize újból buzog­ni kezd... Ámbár, néha talán igen . . . s miért is ne? Hiszen a premieren aztán, ahová felnőtteket is beenged­tek, s a felnőttek megszokták, hogy ünnepélyesen ülnek a he­lyükön, nem beszélnek föl a színpadra, nem válaszolnak kó­rusban a bohóc kérdéseire (nem azért, mert bohóc, hanem egyáltalán), és az előadás vé­gén nem veszik komolyan a meghívást az Élet Vize forrás elfoglalására — szóval, a pre­mieren is benépesült végül a színoad, voltak, akik nem is a saját lábukon jutottak föl, mert a „mesehősök” lenyúltak értük és fölemelték őket, és konfetti is szállt a levegőben, meg víz- cseppek is. Vagyis, az a né­hány felnőtt se zavarta meg az előadást, és a hangulat nyu­godtan a tetőfokára hághatott, olyannyira, hogy a forrásfog­lalók néhányunkat szépen le is fröcskö'tek. De senki se rekla­mált, a felnőttek se. Talán ne­kik is eszükbe jutott, hogy nem közönséges víz ez, hanem ez az Élet Vize. Ami mindenkit felvi- damit, és megold minden bajt. Lehet, hogv csak másfél órára, de az is nagy dolog. A három kecskék című mese­játék minden bizonnyal hosszú idő óta legsikeresebb előadása a Pécsi Nemzeti Színház ki- sebb-nagyobb zökkenőkkel üze­melő gyermekszínházának. A darabot Molnár Andrea állítot­ta össze magyar népmesék alapján, s nemhiába drama­turg, mert remek érzékkel tette az előadást egyrészt pergővé és izgalmassá, másrészt na­gyon világos cselekményűvé, ami a tízen aluli, vagy legfel­jebb éppencsakhogy tizenéves nézők esetében alapvető fon­tosságú. Maga a történet nem különösebben bonyolult, mond­hatnánk szokványosnak is, ha a végeredmény — Szegváry Menyhért rendezői közreműkö­dése révén is — végül nem győzne meg arról, hogy a siker számos apró momentum, ötlet és a nagyon pontos, színvona­las kivitelezés eredője lehet csak. A színpadismeret és a pontosság eredménye, hogy a tempó sosem marad el (vagy nem fut előre), a közönség min­dig követni tudja (csúnya kife­jezéssel: le is reagálja) a tör­ténéseket; hogy a cselekmény mindig jókor áll le, hogy teret engedjen a gyerekek reagálá­sának; hogy a gyereknézők be­vonása se nem erőszakolt, se nem merev, ügyesen és termé­szetesen épül be a mesébe. Va­lóban közönségcentrikus elő­adást láttunk, mintha az alko­tóknak semmi se kerülte volna el a figyelmét: még a királykis­asszony kezéért folyó vetélke­désben, ebben az ismert mese­helyzetben is ügyeltek olyan finom arányokra, hogy az első kérdést fejtse meg a hős, de a második találós kérdésben — omi mindent eldönt! — be tud­janak kapcsolódni a gyerekek is, a nehéznek tűnő kérdésre tudjanak válaszolni, segíteni a pásztorfiúnak (segíteni az igaz­ságos döntést, a jó győzelmét!), és ezzel nőjön a feszültség, az aktivitásodé a jócselekedet kel­lemes érzése is. Az igazi színházi légkört idé­ző gyerekelőadás sikere persze kollektív munka eredménye. Szinte igazságtalannak .tűnik ilyenformán kiemelni bárkit is a színészek közül, akik - ez most tényleg így érződött — tel­jes szívvel, fölszabadulton ját­szottak. A premieren a három kecskévé vált hercegkisasszonyt Katona Ágnes és Raszter Ildikó mellett beugrással (Muszte An­na helyett) Unger Pálma ját­szotta, és jellemző módon mégis teljes összhang uralko­dott játékukban. A szomorú ki­rálylány szerepében Mester Edit szép, kedves és mégis ma­kacs volt, vagyis olyan, amilyen­nek lennie kellett. Az ő játéká­ban is, és az egész darabban is, érezhető volt egy modern „plusz" a népmesék megszokott hangneméhez képest, egy kis groteszk, egy kicsivel több „ér­desség", szóval az a megköze­lítés, ami segít a klasszikus népmeséi szituációt mondani­valóján túl stílusában is maibbá tenni. Sólyom Kati kitűnő bo­szorkánya mestermunka volt, ő pontosan hozta ezt a többletet, ellenszenves szerepében is. Vizi György pátosz nélküli, kedves, bohókás vándorlegényt alakí­tott, Lukács József szófogadó robusztus boszorkányfit, kettő­jük párbaja a darab egyik él­vezetes jelenete volt. Sorolhat­nánk a többieket is, akik szem­mel látható lelkesedéssel oldot­ták meg a feladatukat, de legalább Paál Lászlót, aki a jó­lelkű, de nem túl sok ésszel rendelkező király figurájában elragadóan esetlen volt, La- bancz Borbálát, aki a klasz- szikus anyaszerepben is tudott vidám perceket szerezni a né­zőknek, és Bódis Irént, aki néhány mondatos szerepét is pompásan kidolgozta. Külön kell szólni a bohócról, aki való­ban bohóc, Rajnai Lászlónak hívják, s aki szellemes megol­dásként egyszerre szórakoztatta a színpadon ülő királyi udvart és a nézőtéren ülő gyerekeket. Legfeljebb néhány poénjét kel­lene mellőznie, amit inkább a felnőttek értenek vagy értékel­nek. Szólnom kellene egyéb „sze­replőkről” is, ezt részben már megtettem, legalábbis ami a forrást illeti . . . De van még például egy fontos „szereplő", egy habostorta, amely a klasz- szikus recept szerint el is röpül — ezúttal a főszakács arcába. Amikor az előadás végén (kissé falánk természetű) kilencéves partnerem megjegyezte, hogy „jó lett volna azért megkóstol­ni azt a tortát", végképp iga­zolva' láttam, hogy ez — igazi színház volt. Hailama E. Sólyom Kati a királynő-boszorkány szerepében

Next

/
Oldalképek
Tartalom