Dunántúli Napló, 1981. január (38. évfolyam, 1-30. szám)

1981-01-18 / 17. szám

A képeken felülről lefelé: Szijártó Kálmán: Átváltozások (1979)., Kismányoki Károly: A szög (1976)., Pinczehelyi Sándor: Hommá- ge á. christo (1974)., Ficzek Ferenc: Konyhaszék (1975—78)., Ha­lász Károly: Modulált tv (1973). A hetvenes evekkel együtt tűnik a múltba A Pécsi Műhely 1970—1980 Tíz év munkái a Pécsi Galériában A kiállítási katalógus elő­szavában írja Lantos Ferenc — a mester és pályatárs: „Ficzek Ferenc téri meditációi, Halász Károly következetessége és ér­zékeny nyitottsága, Kismányo- ky konok célratörése, Pincze­helyi minden új iránti gyors reagálása és Szijártó Kálmán intellektuális töprengései bi­zonyítják, hogy ők ma azok közé a kevesek közé tartoz­nak. akik miatt érdemes Pécs képzőművészetére figyelni.” De sokféle invokációval in­díthatnánk a Pécsi Műhely mostani összefoglaló kiállítá­sának méltatását. Tíz év annyi­féle vonatkozási pontot, viszo­nyítási felületet és értékelési normát kristályosított ki, hogy bármely szegletből elindulva is hosszasan értekezhetnénk róla. A két évszám közötti időtar­tam zárt szakaszként való fel- tételezése sem kell, hogy nek- rologikus hangulatot keltsen. A művészcsoport érezhetően csak történetének közös szaka­szát fejezte be. Az újat kere­sés azonossága és a csoport önvédelmi funkciói ma már nem szükségszerűen egy ilyen műhelyben találnak egymás­ra. Sejthetően az egyéni utak, saját pályakép megteremtésé­nek harcai következnek. A to­vábbi kritikai mérlegelés ezen­túl a senkivel nem összeté­veszthető alkotói arcéi vizsgá­latával kell, hogy beérje. Mégsem valószínű, hogy az elmúlt tíz esztendő / ne de­rengjen elő alkalmanként, ha róluk lesz szó. Most azonban az összegzés erélyéről, a kollektív önfelmé­rés értékeiről kell szólnunk. Ezek az értékek — jól tudjuk — - műalkotások mennyiségével, a művészek mindennapi élet­ben való jelenlétévei szinte csak szubkulturális közegben keltenek elismerést. Egy-egy sikerük azonban mégis megle­pően széles körű közönség­visszhangot váltott ki. De újra és újra eligazító mondatokat kell keresni, hiszen a kiállítás látogatójának is újra meg új­ra meg keli birkóznia látási és gondolkodói beidegződésével, le kell gyűrnie ízlését és bizo­nyára kapcsolatokat kell ke­resnie az elmúlt tíz év egy-két párhuzamos jelenségével. El kell igazodni egy olyan kiál­lítási anyagban, amit sokan már jelentősnek találtak, „melyben a hetvenes évek ha­zai és nemzetközi fejlődésének szinte minden mozzanata meg­található". És valóban. A környezet esz­tétikai korróziója ellen — ha terv formában is — de küzdöt­tek. Kapcsolatot teremtettek építészekkel, zománcgyárral. Dolgoztak alagútkemence mel­lett, hogy egy iskola, egy ne­velőotthon zománc falburkola­tot kapjon. Az egyszerű, sza­bad, konvenciómentes művészi cselekvés formáit keresték, egy­szerre vetették fel az önkifeje­zés-megmutatás dramatikus esélyeit és az ipari technoló­gia művészeti lehetőségeit. A tudatosság, mellyel a he­lyi Bauhaus tradíció nyomába szegődtek, náluk őszintén pá­rosult világnézeti profiljaik megtisztításával. Készítettek plakátot május 1-re, és gya­korlatuk kísérleti terepén, a művészetben kívánták a ma­guk forradalmát megvívni. A fő ellenség a konzervatív be­idegződés, aminek elfogadásá- vül a személyiség fejlődésének stagnálását, az új helyzetekbe való beilleszkedés lehetetlen­ségét és a statikus biztonság- keresgst alkotói princípiumként jelölték volna meg. Mármost ilyet egyértelműen, laboratóriu­mi alakzatokban vállalni alig lehet. Ezért valamilyen finom tudathasadás nyomai is szét­szóródtak az elmúlt tíz évben. Tudom, kicsit „slampos" az egyfelől-másfelől dialektikájá­val érvelni, mégis... A nagy nevek, mély változások előér- zete a valóságba való fejes­ugrás híveivé tette őket. Ugyanakkor taszították őket ennek a valóságnak viszonylag hasznos elsajátítására eddig elégségesnek mutatkozó mód­szerek, á tételesség és a nor­mák, a modorok, a helyi mű­vészet erőinek diszkrét elutasí­tása és a hivatalos sikerképte­lenség. Az önvédelmi felada­tok túlsúlya nemcsak káros tá­madásokat, hanem hasznos kritikákat és párbeszédeket is semlegesített. A „magunk megmutatása" egy vidéki könyvtárban, vagy egy pesti egyetemi kollégiumban nem hozhatta ugyan az arisztokra­tizmus bélyegét, de a kritika odafigyelését sem. A „művé­szeti külvilággal" való meg- mérkőzés lehetőségét az ama- lőrpozícióba folyvást visszaszo­ruló csapat rendre elvesztette. Saját történetét leírva, eszté­tikáját tárgyakba sűrítve ez a kiállítás — így mondják más kritikusok — „kicsiben és mó­dosult alakban", „kis avant- garde-ként” hangsúlyozza, hogy a Pécsi Műhely „nyelv­hegyen levő" rátclólásaival a műkedvelő művészeti mozga­lomban hozhatott leginkább si­kereket. A kritikai megközelí­tések zöme ekként értékelte. A profi pozícióharc, a megrende­lések és a vásárlások szele nem érte őket igazán, amatőr önvédelmi státuszukra érzéke­nyén vigyáztak. „Azok a Ha­tolok, akik nem a megszokott módon közeledtek a képző- . művészethez, ki voltak zárva a szakmai körökből" — irta Lan­tos. A szakkör és a művelődé­si ház rendszeres támogatása, a mester jelenléte hosszú ide­ig eligazítást, védelmet jelen­teit. De a profi értelemben vett következetes munka vagy a nagy autodidaktákra jellem­ző eltökéltség és erőfeszítés, a néha csak hobby szinten elemzett művészeti probléma különbségei természetes érték­különbségeket tesznek látható­vá. A nagy elhatározás, erő­feszítés hiányai, valamint a stí­lust, a saját igazság erejét mennyiséggel alig alátámasztó kevés munka, kiállítható mű ma még nem sejtet filozófiai értékű, etikai értelemben vett végleges megoldást. Mire gondolok? Bódy Gá­bor filmje, a Psyché bizonyos értelemben elhalványította a Pécsi Műhely problémáit, rend­kívüli intenzitással adott életet a „land-, koncept-, environ­ment-, performance-art” fogá­sainak, melyek a Pécsi Műhely esetében kísérleti jellegű mű­fajmeghonosító próbálkozások voltak. A Műhely ezeket ösz­tönösen közelítette meg a het­venes évek elején. De Bódy összegzése és a művészettör­ténet összegzése is átnyúl a Pécsi Műhely feje felett azok­hoz a forrásokhoz, nevekhez, arspoétikákhoz, melyekből a Műhely maga is merített. Mégsem szabad azt mon­danunk, hogy helyi jelentősé­gű a munka, melyet e csoport­ban elvégeztek. Szálláscsiná- lóivá váltak egy sor eszmének, ha kicsit szélesre húzott idő­tartam-skálán, de végül is' egyéni jövőjük alapjait te­remtették meg a Pécsi Műhely tagjai. E tíz év alatt végezték el „egyetemeiket" és váltak egyéni arccal rendelkező auto­nóm közlések letéteményesévé. Bizonyos, hogy ők is értelmes és humánus célképzetekkel gondoltak a művészeti kommu­nikáció forrásainak és formái­nak különbségek árán való gazdagítására, a „csináld ma­gad esztétikára” vagy „sze­gény művészetre”.* Bizonyos, hogy eredeti módon ismerték el és hitelesítették munkájuk­ban a mindennapiság és esetlegesség jogait. Bizonyos az is, hogy egy hierarchikus értékektől megszabadított ' kul­túra sejtésével, egy értékekkel teli közkultúra reményével fog­tak a munkához, és így dol­goznak ma is. Bizonyos, hogy munkálkodtak az elit és tö­megkultúra szembeállításának megszüntetéséért, s hogy „pol­gárként" sem zárkóztak el bár­milyen „profán" feladat el­végzésétől. Műveiket valóságos történeti és egyéni felismerések árnyal­ták, az idővel, hellyel való azonosulás az élet és művészet ezeréves határviszályának elsi­mítását célozta. Bár a szó: íz­lés, és amit eddig értettünk alatta, használhatatlan kacat- nak tűnik olykor, mégis, a Pécsi Műhely egy újfajta „jó ízlés” nevében kívánta forra­dalmasítani oz „adottat", ta­gadni, ami ostoba és destruk­tív. Nem áhítatos küldetés volt a Pécsi Műhelyé, hanem 'vi­szontszolgálatot igénylő gya­korlati vállalkozás, mely köve- telődzik, de ugyanakkor tá­mogatásra nagyon is rászorul. Aknai Tamás — Mester Attila Félúton Álmaim gyakran visszatér­nek- az öregkor üzen, tudom ­egy ember vág neki a térnek, angyalok jönnek félúton elébe állnak szárnyason, s az embernek csak árnya van. Csak árnya van, meg nyűtt kabátja, meg múltja, mint minden­kinek, rágyújtana, de nincs gyufája, áll a félúton s didereg,- az angyalok meg fénylenek. Aztán hazamegy, nyűtt kabátban, (mint akinek csak árnya van) motyog valami angyalok­ról, gyufát keres, - tanácsta­lan. # Meliorisz Béla Nádaratók Ezek most várakozással teli napok de ledeszkázott padlásain­kon még szétterítjük a diót aztán jön a mi időnk próbára téve bennünket megint az évszak Esténként forraltbort hörpölünk s gyufa sercen végiggondolhatjuk már úttalan útjainkat. Soltész Éva Párizsi anziksz S oha nem volt még egy ehhez hasonlóan já­tékos városban. Tö­ményen tárultak elé a látni­valók, s míg azzal áltatta magát, hogy ő is érti az ese­ményeket, pillantása csak a felületet érte. Gyalogolt a metró végte­len folyosóin, s az egyik haj­latból hegedűszó kúszott fe­lé, régi bánatokat rezegtetve meg a sápadt fényben. A másik fordulónál gitárszó vágta mellbe, panaszos lány­hangot kísért, és ő tovább vitte fülében ezeket a töre­dékeket a felszín harmóniát- lan lüktetésébe. Az utcákon sétotempóban nézelődött, az így látott mozaikokból rakta össze a Város mindennap­jait. Elhatárolta magát a tu­risták mohó, áruház- és mú­zeumdöngető falkájától. Néha mégis velük állt meg a bámészkodó-szigeteknél: mutatványosok, zenészek, alkalmi szónokok előtt. Em­lékpanoptikumában ott sora­koztak a Város jellegzetes fi­gurái — az Edit Piafot meg­hatóan utánzó néger lány, a szamurájtáncot járó japán fiú, a piros frakkos, rezze­néstelen arcú mimes, az egy­szál hegedűvel country-mu- zsikát játszó amerikai srác, a szájharmonikáján kínlódó öreg néger, és a félbolond clochard (csavargó), aki az állandóan magával hordott locsolókannájából elővará­zsolt telefonkagylóba beszélt harsányan, gesztikulálva egy képzeletbeli személynek. Ma­gát kínálná a jelkép - fan­tomokkal beszélgetünk, nincs^ valós kapcsolatunk egymás­sal, távolodunk, mielőtt kö­zelednénk. Túl könnyű lenne, vessük el. Csak egy bolond csavargót látott, akinek ez volt az egyetlen produkciója, amivel pár frankot bezsebel­hetett, és inkább megmoso­lyogták, mintsem elgondol­koztak rajta. A helybeliek magabiztos­sága, látszólag szenvtelen arca megingatta, kételyeket ébresztett benne. Nem tarto­zott se ide, se óda. Az ide­genség időnként jóleső tuda­tával bámult bele az arcok­ba, betűzte plakátok szelle­mesnek szánt szövegét, kérte a számlát, könnyedén görget­ve a szavakat, míg a pincér átlátott rajta, a kiejtése miatt. Tudata megkapaszko­dott az ismert boulvardok neveibe, mert jellegtelen kis mellékutcában lakott. Ablaka háztetők, kémények geomet­rikus játékát foglalta keret­be. A szoba egyetlen eszté­tikai élvezete volt ez. Regge­lente, ha parányi szobájából lement a nyikorgó főlépcsőn, és kilépett az arasznyi ut­cácskára, teret követelt ma­gában. Teret, de nem ember­telen méreteivel bejárhatat, lant, mint a Place de Ta Con­corde, nem is hűvösen elő­kelőt, mint a négyszögletes Place des Vosges, árkádjai­val és XIII. Lajos szobrával. Beérte volna a város legki­sebb és legszebb terével is, a Place de Furstemberggel. Ide jött el néha, ha arra az illúzióra vágyott, hogy egy vidéki városka főterén üldö­gél délidőben, a századfor­dulón, Elvolt itt, a mozdu­latlanság akváriumába zár­tan, ahol még az is esemény­számba ment, ha egy türel­metlen madár belerikoltott a csendbe. De indulnia kellett, vágyai továbbkergették a boulvardok szilajul vágtató tömegébe, újabb elragadó kalandok felé. Belemerült a Városba, de az fejbe kólin­totta a már várt „váratlan él­ményekkel", és hogy legyen ideje mindezt megemészte­nie, kidobta magából. Ott ült hát a Szajna-parton, em­lékein rágódva, a Város a háta mögött dübörgött el, de szemközt vele a Szent Lajos- sziget — mint egy hajó — a dokkban már horgonyt ve­tett, és bizonytalan fényeivel áthunyorgott megnyugtatni őt. HÉTVÉGE 9.

Next

/
Oldalképek
Tartalom