Dunántúli Napló, 1980. december (37. évfolyam, 330-358. szám)

1980-12-07 / 336. szám

KUNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT VAS ISTVÁN: Két anakreoni M 1057 CSORBA GYŐZŐ versa 1058 BÁRDOS! NÉMETH JANOS verse 1060 MÉSZÖLY MIKLÓS: Egy délelőtt az őshézban (részlet egy regényes eposzból) 1081 TANDORI DEZSŐ: „Mármost annyi tény ..(elbeszélés) 1071 FODOR ANDRÁS verse 1081 MAKAY IDA versel 1082 PAKOLITZ ISTVÁN vered 1084 * Vem® versre NADANYI ZOLTÁN: Kórmenet (A versről Lator Lászlóval Domokos Mátyás beszélget) 1085 ARADI NÓRA: Embléma'és képzelet (Mai politikai i és a képzőművészet 1102 PARTI NAGY LAJOS versei 1103 LANCZ SÁNDOR; Képzőművészeti krónika 1105 BODRI FERENC: Művészeti könyvszemle 1109 PÁLINKÁS GYÖRGY versei 1113 MELIORISZ BÉLA versei 1114 1900 DECEMGER Á Jelenkor decemberi száma A Pécsett szerkesztett iro­dalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi ro­vatában többek között Bár­dos/' Németh János, Csorba Győző, Fodor András, Makay Ida, Pákolitz István és Vas' István költeményeit, továbbá Mészöly Miklós és Tandori Dezső elbeszélését olvashat­juk. A „Versről versre" soro­zatban Nadányi Zoltán Kör­menet c. költeményéről be­szélget Domokos Mátyással Lator László. A képzőművészeti rovatban figyelmet érdemel Aradi Nóra tanulmánya mai politikai pla­kátjainkról, valamint Németh Lajos József Attila és a kép­zőművészet c. írása. Az irodalmi tanulmányok, esszék közül kiemelkedik Sö- tér István Lukács György a felszabadulás után c. írása. Az „Irodalom a gyorsuló idő­ben" vitasorozat Kritikusok a kritikáról című közleményé­nek második részében Bata Imre, Béládi Miklós, Nagy Péter, Pándi Pál és Szerda­helyi István beszélget. Vas István Két anakreóni dal Megyek Az Élet ha elenged Indulni készen állok Vörös bor és fehér bor Sokszor folyt poharamba Ez is volt és az is volt Kínból üdvözülésből Uram eleget adtál Megyek ha elbocsátasz Mégsem Eleget megtelítőt Torkomig émelyítőt Úgy látszik mégsem adtál Élet még most sem úntatsz Kegyelmedhez igyekszem Méltó maradni enni És inni és ölelni Ahogyan és amennyit Lehet szabad figyelni És nézni várni hinni A kínokat kibírni Ha még el nem bocsátasz Bárdosi Németh János Simon Bélának Jön, jön az erdők sűrű rengetegéből, nem favágó, nincs fejszéje, baltája, bár füttye a fenyők illatát hozza a székely havasok jószagú szelében, piros bogyókat álmodik szeme, színorgia fölötte a Nap, a táj piros, meg kék lángfolyó, tekergő pásztor fújja furulyáját, emberek csődülete forog körülötte, mert ő az a góbés színkeverő festő, kit minden megigéz ami mozgás, szin, pemzlije vastag medveszőr-szálú, de kaszálók erezetét is tudja friss hajlatú dombok pipacsaival, szinte kigyúlva lángol a rözse, a szőlő, szilaj az ember és rikolt a cigány, nem purdés pipogya nép, ám a borozó huncut és mókás, míg a gyerekhad a szentmártoni udvar páva-színében szalad, szalad a búcsú láng-sugarában. * Ó jaj, a varázslatnak vége! A kék-piros ragyogás komor-fekete, az ünnepi búcsú édeni színét beborítja a gyászhír, siratlak leomló könnyeimmel. G assenguss, gézengúz! — reszketett meg a nagyveranda ablaka,' és a lombok között átrepült egy réz ser­penyő. Matinka néni o.'. ártat­lan ragadozómadarak még mindig éles pillantásával kö­vette a serpenyő útját, s kezé­ben megállt az olló. Előtte nagy halom régi napilap, ké­pesújság, azokból vágott ki fi­gyelemreméltó cikkeket, töre­dékeket, néha csak sorokat, címeket, egykorú fotókat és rajzokat, hogy a következő nap beragassza őket az Idők Köny­vébe. (Iddi készített neki egy erre a célra alkalmas, kemény fedelű mappát, tele nemzeti­színű zsinórral összefűzött mi- niszter-ívpapírral. azok elég vastagok voltak, hogy a resz- keteg ujjak könnyebben meg tudják fogni, ne egyszerre hár­mat vagy ötöt, hanem egyet, és a ragasztó sem ütött át raj­tuk.) Matinka, mint mindenben, ebben is szerette betartani a ritmust, a rendet, az áttekint­hetőséget, a kiszámíthatóságot - már ahogy 6 . képzelte az ilyesmit. Mindenesetre az egyik nap vágott, a másik nap ragasztott. A ragasztópépet, a kleisztert, maga keverte ki. A serpenyő lemetszett egy sor tűzliliomot, belecsúszott a ma­dáritatóba és ott himbálózott, mint egy kifosztott rabszolga- szállító gálya. A rabszolgák már korábban fellázadtak, ta­lán Timbuktuban, más értesü­lések szerint Nasi-Vasiban, megszálltak egy tőzegszigetet, közben a gályát elragadta a tornádó. A qálya parancsnoká­ba és zsoldosaiba a konyha hurkatöltő pumpáival fújtak annyi levegőt (kibe lent, kibe fent), míg ki nem pukkadtak. Erre természetesen akkor került sor, mikor a gályát még nem röpítette el az irtózatos szél. A szigeten Jóidő közhuszárt választották meg parancsnok­nak, és bevezették az új alkot­mányt. Forgó Pirost jelölték ki Jóidő feleségének. A többiek­nek joguk volt szabadon fele­séget választani, illetve miután nem arányosan állt rendelke­zésre emberanyag, kötelesek voltak rajtuk megosztozni, és ha szükségét érezték, a gö­dörbe elvonulni velük. A figye­lő-kilátó árbockosarat a szi­get legmagasabb kiszáradt fá­ján helyezték el; s ez egyúttal a Döntés Házának a szerepét is betöltötte. Ide vonult vissza Jóidő, ha valamilyen közérdekű dolog döntésre érett, és nyilat­koznia kellett; de bárki más is igénybe vehette az árbocko­sarat, ha másképp nem boldo­gult. Az alkotmány egyik leg­fontosabb rendelkezésének szá­mított a hagyományok ápolása, és a Hajtincs Áldozat. Utóbbi nemcsak bonyolult, de részben titkos tevékenység volt. A min­denkori tanácsadó testület (há­rom fő) ujjnyi széles hajtin­cset vágott le tőből mindenki hajából, először nyár elején, majd nyár végén. A tincseket (mindegyiket külön) selyemsza­lagra kötötték, a szalagot pe­dig egy kimustrált, állványos földgömbre tekerték rá oly módon, hogy minden egyes te­kerés egy-egy szélességi fok vonalát követte, a tengerek és földrészek meghatározott pont­jaiba szorult gombostűk segít­ségével. (Hogy le ne essen a szalag.) A beszúrások helyét a tanácsadó testület titkos szá­mítás szerint határozta meg, a számítás változó kulcsszámát azonban csak Jóidő tudhatta, ő közölte a tanácsadókkal, pontosabban: a Döntés Há­zában neki kellett értesülnie róla. Ez volt az a Legnagyobb Titok, amit értelmetlennek lát­szott kétségbe vonni, miután épp ezzel sikerült biztosítani mindenki egyenlőségét, meg­akadályozni a pártokra szaka- dozást, másrészt azzal sem ke­rültek ellentétbe, amit Kaszapó tisztelendő úrtól hallottak, a re­formátusok pedig tiszteletes akusztikával még onnét is be­futottak ide „jelentések", aho­vá végképp nem lehetett a ve­randáról ellátni. Egy nap meg­jelent Soszterin Orsolya, a Ma­gyar Asszonyok Szövetségének felsővárosi szervezetétől, hogy a téli akcióprogram támogatá­sára a ház nőtagjait felkérje. Mikor az egyik alsó helyiség­ben hosszabb ideig elmaradt, Matinka az ablakpárkány alá szerelt csővezetékek közül té- vedhetetlenül kocogtatta meg ollójával pontosan azt, amelyik a szóban forgó szobát is érintette. Komor és méltóság­kávéházban, tutod, ahol Signo­re Gobbi női Septettje muzsi­kál, de hogyan is, az még Pes­ten volt, hallj oda! Bizony, nem is olyan messze a Rókus kórodától — ugorj, nézz csak ki a kertbe, hallom, megint nyúznak valakit azon az elát­kozott tőzegszigeten! Láttál va- mit? Hazudsz! Gyere, ülj ide vissza. Ha megnézed ezt a ké­pet, elborzadsz, ezt tegnap vágtam ki; itt jósolja a ci­gányasszony a fiatal Ferenc Józsefnek, hogy legyen elké­szülve tizenhárom családjabeli természetellenes halálesetre! Meg ez a gyönyörűség itt — lengyel Lezsimirszky-kabát francia frakk fölött, magyar kucsmával! Egyszóval, morva hercegi család volt. Es azok a nemes paripák! És egészen kö­zel a tartományi tébolyda. Apánk ott halt meg, miután anyánkat eltemette, de a ha­zugság, hogy amiatt a félrelé­pés miatt, és én különben is öt hónappal előbb születtem, mint ahogy az a számítás megkövetelte volna. Persze, annyi idő... 1834. augusztus hat. Mondhatnám nyugodtan az ellenkezőjét is..., hogy nem hazugság .. . sőt, még pikáns is . . . Egy morva herceg. És az anyánk, ól Nézd, itt a képe, tusrajz, kicsit már besárgult. Az ő meleg keze tartotta vala­mikor. Én különben soha nem láttam azt a herceget, még képről sem. Kastély és kunyhó. Hja, az én sorsom, tyúkocs- kám! (Többnyire ilyenkor követ­kezett el az utánozhatatlan hangos suttogás.) Ha Atya nincs, nem számlálok ennyi évet. Bogárdon — hallom — Hermina betegeskedik, de hát 6 még csak nyolcvanéves. És Bogárdnak különben is rossz a vize, megrontott víz, úgy dobja le a színiről a rózsaolajat, mint az üveg a sörétet. Kemény. Hanem tudod, mire emlékszem kristályosán? A sörgyár - az volt az elvarázsolt világ! Azok a hordók . . . milyenek is? Ászokhordók. Apánk úgy járt ott, mint egy király, bőrkötény­ben, csizmában, nagy fehér hab volt az egész, még a fic­kósör is arany, jaj, te tyúkom, az ifjúság! hiába hullott bele az a sok keserű komlótoboz, csak attól is még jobb lett. . . Te! Emil megint azt az aggle­gény szivart szívja? Szurokba fekszik az úgyis, nem kopor­sóba.” Délelőtt tizenegy volt, és Iddi még mindig kombinéban, vászon férfikabát a derekára kötve, a lábán pamacs-bolyhos papucs. Matinka szelíden, el­lenségesen nézett végig rajta, mint egy helytelen műtárgyon. — Na jó, most mondd meg nekem az igazat. Este mi volt? Mi történt? — Atya egy új oldalágat akar ásatni a Benedek-völgyi prés­ház pincéjében. — Micsodát?! — Családi bunkert. — Az mi a szentelt virág? Még egy pinceluk? A termés nem fér bele a régibe? Iddi fölnevetett; leült a láb­zsámolyra, a kabát hajtókájá­ból tűt húzott ki, a cérna már benne volt, és varrni kezdte a párnát. — Mamatinka, ez nem olyan egyszerű. Mi most haladunk az általános végpusztulás felé, a vármegyénél tegnap is titkos tanácsülés volt. Hiszen tudja, Orsolya gyűjtésről rebegett, bizalmas utasítás vagy mi, hogy szükség lesz a készletek­re. Szerintem fontoskodnak . . . Mészöly Miklós Egy délelőtt az ősházban (Részlet egy regényes eposzból) Olipez Andrástól. A hagyomá­nyok ápolásának központi bi­zonyítéka a Nagy Raktár és a Kivételes Értékek Gyűjteménye volt, ez a részben föld alatti, részben föld feletti létesít­mény . .. Kicsit később megrándult a terepszínű sodrony, s rézharang kongástól megrezgett a föld­szinti verandaablak, bár a nagykapunál senki nem vára­kozott. Iddi hátrálva benyomta fenekével az ajtót, és hasához szorítva egy fölfeslett nagy- párnát, Matinkára nézett. A kiszabadult tollpihék lassan pelyheztek körülötte. — Ki aludt rajta? — Rolf — sziszegte, és sze­rette volna lecsapni a párnát, de észbe kapott, Hogy csak magának csinálna munkát. Le­tette óvatosan, hajtűvel össze­fogta a tátongó feslést, s biz­tosra vette, hogy Matinka megjegyzés nélkül hagyja az eseményt. Mióta elmúlt kilenc­venéves, az öregasszony tartóz­kodott tőle, hogy Atya köreibe — bármi legyen is az, közeleb­bi vagy távolabbi vonatkozás — dinamikusabban beleavatkoz­zon. Megelégedett azzal a „gibraltári támaszponttal", me­lyet az emeleti veranda egyik sarkában kisajátított magának. Ott helyezték el a hajlított támlás, pirós-plüss nagyfotelt a lábzsámollyal (még az uzdi kúria ajándéka abból az al­kalomból, hogy a. három För- dős vadkant végigszórta az ágyúkon fahamuval, mikor dél­ben alva találta őket egy át­mulatott éjszaka után); és oda­tették a fotel elé a kedvenc asztalát is. Ez a sarok valóban kivételes hely volt, rejtélyes teljes morze-jelzése a ti-ti-ti-tá, ti-ti-ti-tá volt (Sors-szimfónia), s ennek végtelen sok árnyala­tát tudta létrehozni a két vég­telenül egyszerű, kényszerű esz­köz segítségével. Úgy tudott játszani a kötött ritmuson be­lül merészen alkalmazott rög­tönzött ritmus-hajlításokkal, hangerősséggel, hogy szinte a sürgősség és fontosság mérté­két is ki lehetett hallani be­lőle, a hangulatát és érzelmeit, s mindezt úgy, hogy az alap­vető ti-ti-ti-tá, mindvégig fel­ismerhető maradt. Quieto, rab- bia, oso, celere, lorzando, mo- rendo .. . (emlékfoszlányai a bécsi konzervatóriumon eltöl­tött másfél évnek). És Orsolya hamarosan meg is jelent ná­la. Legpontosabban azzal le­hetne jellemezni Matinka hely­zetét, hogy őt úgyszólván örö­költe az Árvái Jurkó család, ő volt a Tanú, a tanúk Királynő­je. A kibogozhatatlannak tűnő szőlek egyrészt Morvaországba vezettek, a Monarchia távoli ködeibe, s más, kevésbé föl­deríthető lehetőségekről is szó volt. Matinka körül bizonyíté­kok és adatok halmaza állt rendelkezésre, csupán az egész, az mutatkozott meglehetősen áttekinthetetlennek. Talán ezért is törekedett ő maga minden­ben a „számbavételre"? Ahogy korosodott (s már emlékezet óta azt tette), a legcsodálato­sabb állításokkal és gondolat­kapcsolásokkal képesztette el azokat, akik a lábzsámolya mellé leültek. Egy sörgyár pél­dául, elég makacsul szerepelt ezekben a zaklatott, és mégis hömpölygő elbeszélésekben. „Kis tyúkom, figyélj, erről biz­tos nem esik szó a Philosophus Simon Bela rajzai

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom