Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-07 / 307. szám
s Dunántúlt napló 1980. november 7., péntek Magyarországi bemutató a pécsi Kamaraszínházban szoujet filmek fesztíualja a ti agy csak a jelen fényében láthatjuk a műitat és a jövőt Roscsin: Olga Jó embert keresünk? Nem, hanem találunk, és azután nem tudunk mit kezdeni vele. Szavakban, ó mennyire melegszí- vűek, segítőkészek az emberek! de a tett, ha megvalósul, zavart, gyanakvást és ellenérzéseket kelt. íme valami, amiről mindenki kedvvel szónokol, de a tettel szembekerülve sandán figyelni kezd: hogy-hogy? Valaki jót tett, „csak úgy”? De- hát milyen hátsó gondolat munkálhatott benne? Miért nem vallja be miért csinálta? Hogy nincs mit bevallania? Az lehetetlen . .. Ez a tulajdonképpen mindenütt és mindenkor tetten érhető paradoxon Roscsin drámájának alapgondolata. Jézus Krisztustól napjainkig ezerszám éltek önzetlen jótevők, akik „rendhagyó” önzetlenségükkel fölidegesítették környezetüket. Roscsin a témát avval fejlesztette tovább, hogy a szituációt egy olyan társadalom kereteibe helyezte át, amelynek' eszmei alapjaiban a humanizmus természetes építőként van jelen, s nem holmi karitatív különte- vékenységként. Ámde a dolog nem ilyen egyszerű. Ismerjük azokat a bürokratikus vonásokat, amelyek sokszor a legegyszerűbb dolgokat is mérhetetlenül bonyolulttá teszik’ ismerjük a hivatalok káros önmozgásait, amelyek sokszor odáig jutnak, hogy a képződő papírhegyek agyonnyomják, maguk alá temetik az embert, akiért pedig eredetileg a gépezet beindult. Azután az emberek a szocializmusban sem .szentek, az érdekekre orientáltság néha itt is fölébe kerekedik az emberiesség szempontjainak, ok irigység, féltékenység, pletyka stb. éppúgy meglelhető itt a mikroközösségekben, mint akár-, hol másutt. Mindezekből kerek társadalmi dráma épülhet, s épül is Roscsin darabjában, amelynek az az alapötlete, hogy egy Vidéken dolgozó mérnök talál egy hazulról megszökött, ön- gyilkosságra készülő szerencsétlen kis gyereklányt és magával cipeli Moszkvába. Ö Olga, aki katalizátorként fölgyorsítja és felszínre hozza a lappangó indulatokat, puszta jelenlétével mozgásba hozza a rejtőzködő negatív vonásokat. A dráma maga a családon belül, illetve a férfi főszereplő Mja- kisev körül zajlik. De van a darabnak egy másik, egy szatirikus vonulata is, amelyet a mellékszereplők hordoznak. ízlés dolga talán, de nekem személy szerint ez a vonulat jobban tetszett, nemcsak a kitűnő karakter-alakítások miatt, hanem azért is, mert a dráma anyaga ehhez képest halvá- nybb, szétszórtabb, az igazi konfliktus végeredményben nem a hősben éleződik ki, hanem körülötte, és így el is oszlik, némiképp erejét veszti. Galina Volcsek rendezése, amelyben Mihail Ali-Husszein játékmester is tevékenyen közreműködött, rendkívül tudatos, míves munka. A rendező a darabot már Moszkvában is színpadra vitte, átformálta azonban a pécsi viszonyokra. így például fölhasználja a kamara- színház adottságait. Behoz egy kis modern „elidegenítést" is a produkciót megelőző kellékes jövés-menés és ennek az előadás közbeni visszajelzései folytán, ám ennek különösebb funkciója nincsen, a közönség szemszögéből pedig olyan újítást jelent, ami nem biztos, hogy nagy egyetértést vált ki: az előadás közben nincs szünet. A magam részéről arra szavaznék, hogy legyen. Ez persze csak másodlagos probléma, de megemlítem, mert színházi kultúránk jelenlegi állása szerint, amikor még a közönség színházba szoktatásának és a hagyományos színház iránti vonzalom növelésének feladatait sem pipálhatjuk ki, ilyen apróságok is a hatás fontos tényezői lehetnek. A kissé kopott színpadon egyébként jó színészi munkáknak lehetünk tanúi. Ifj. Kőmíves Sándor makacs és szelíd Mja- kisevet, Bokái Mária értelmes, s a lehetőségekig toleráns feleséget alakít. Intelligens, kissé magányos figurát formál Hartmann Teréz Anya alakjában, Bárány Frigyes is jól oldja meg az önzésből világnézetet fabrikáló Górelov figuráját. A fiatal Vitai András eredetien oldja meg a kevésbeszédű, magának való, lomha öccs szerepét. Olgát, akinek hiteles játéka bizonyára egyik kulcspontja a darabnak, Leviczky Klára játssza, fiatalosan, üdén és kidolgozotton. A szatirikus ízeket, s evvel együtt a humort is, mindenekelőtt három nő biztosítja, három kitűnő színésznő, akik pompás kamara-alakítást bontottak ki egyébként is hálás szerepük, bői. Sólyom Kati azt a fajta minden lében kanál öregasz- szonyt formálja meg, akinek az egész világ „kedveskéimből" áll, de aki mohó butaságában apróbb-nagyobb károkat is okoz. Emberileg is hitelesen, színesen megoldott szerep. Vári Éva nagyvérű, temperamentumos munkásnőt alakít, aki foggal- körömmel ragaszkodik a maga kicsiny, de nehezen elért egzisztenciájához, a vérbő életszeretet viaskodik benne a fel-fel- törő magánnyal. Ebben az alakításban éreztem egyszersmind valami „oroszos” jelleget is, a kitárulkozásnak és a gyakorlatiasságnak azt az irodlomból jól ismert remek ötvözetét. Végül Labancz Borbálát kell említeni, aki egy gyámhatósági hatalmasságot játszik, közhely- és szólamembert, bürokrata irodakukacot és a nemlétező „elveket” képviselő, a hatalom ünnepélyességébe belemerevedett kisstílű nőt, a csinovnyikok kései, önérzetes utódját. Kitűnő humorérzékkel, de nem túljátszva teszi élővé ezt a mindenhonnan ismerős típust. Mindent egybevetve, a nézők nemcsak épülhetnek, hanem szórakozhatnak is az előadáson, és ez nem kevés. Hallatna Erzsébet Most már egy kicsit szibériainak is érzem magam. Mondjuk annyira, amennyire dán királyfinak is, s valljam be, szégyenkezés nélkül, amennyire magányos seriffnek. Hogy egy kicsit szibériainak is érzem magam, annak oka a Szibériáda című film, ahogy dán királyfiságomnak oka o Hamlet, seriffségemnek a Délidő. S sorolhatnám hosszasan, minek, miért. Amerikai egyetemistának például a Zabriskie Pointért, hippinek a Szelíd motorosokért, lázadó tengerésznek a Potyomkin páncélosért, ,nyughatatlan betyárnak a Szegénylegényekért, célját vesztettnek a Hamu és gyémántért. Az Úrvacsoráért hitevesztettnek, a Rómeó és Júliáért örök szerelmesnek, az Andrej Rubljovért mindig újra. kezdőnek, a Csontváryért célját el nem érőnek, a Csillagosok, ■katonákért forradalmárnak. S persze Némó kapitánynak is, várvédő egrinek, s szegényember szerencsét próbáló legkisebb fiának. & A hamuban sült pogácsa ott lapult zsebemben, hogy útra kerekedtem Andrej Mihalkov- Koncsalovszkijjal Szibériába, s vissza az időben a század elejére, hogy megéljem a történelmet ott, az ottaniakkal. Szibériáról közhelyszerű fogalmak, képek ugranak emlékezetembe: Benyovszki Móric, s a többi száműzött,' lassú pusztulásra ítéltek, kik közül csak kevesen tértek vissza, világfor- rodalmat csinálni. El nem küldött levelek, hideg, hó, mocsarak, horizontba vesző fenyvesek, tigrisek, érintetlen vad természet. S az újabb események: olajbőség, természeti kincsestár, hatalmas építkezések, nagy fizetések. Mondják, építkezéshez úgy kezdtek, hogy előbb helikopterről ledobott benzineshordókkal felgyújtották a tajgát, hogy a tűz hunytéval leszállhassanak az elsőket hozó gépek... * Szibéria mint helyszín, lehetne a filmnek eszázadi vadnyugata. Ismeretlen, meghódításra váró terep, ahol nagyszerű férfiaknak nyílik lehetőség csodálatos tettekre — elhódítva ezzel a főhősnőt és a nézőt. A vadnyugati filmeket felválthatnák a vadkeletiek - mítoszt teremtve, a kemény, bátor férfiak mítoszát. Kis fantáziával ki lehetne találni a vad indiánok, a marhatolvajok, a párbajhősök, a pókerjátékosok helyébe a vodkaivó szerencsét próbálókat, és a sivatagi mérgeskígyók helyett hatalmas medvék és vérszomjas tigrisek tehetnék próbára a főhős reflexét. Ám. a szibériai izgalmak nem borzolják a mozinéző ildegeit, s gondolom, vadnyugati stílusban és felfogásban nem is fogják. Más idő, más táj, más társadalom, * Pedig a filmnek - úgy látszik jó darabig még — szüksége van a Hősre, a Bátorra, az Igazságosra. Ha hőssel azonosulhat a néző, azonosul vele gondolataiban is — az amerikai film nagy találmánya ez. * Igazságtalanul alakult ki a kép, de nem alaptalanul: a szovjet film hősével nemigen azonosulhatunk. Igazságtalanul, mert a jégmezők lovagjával, az anyával, az első tanítóval, vagy az ikonfestővel mégiscsak megvannak az érintkezési pontjaink. De ezek a hősök nem ígérnek egyszeri harccal kivívható rendet és igazságosságot, örök szerelmet és boldogságot. De nem alaptalanul, mert mégis ezt ígérték a sematikus filmek absztrakt hősei. Nem kis részben o filmek alakították ki a szovjet ember sztereotip képét, amit egy másik, nem hivatalos képpel szembesített nem kevés kajánság- gal a néző. A világháborút megnyerő pártos aszkéta nézett szembe a vizesbögréből vodkát ivó, bárdolatlan muzsikivadékkal, s kettejükben legfeljebb a tangóharmonika volt közös. A két kép összefügg, egyiket a másiktól szinte lehetetlen elválasztani — mindennek megteremtődik a kiegészítője. Az idealizálásnak o lebecsmérlés. Csak egy egészen más szemléletű ábrázolás oldhatja fel e kettősséget. Az idealizált szovjet ember típusa jelképe volt a jövő emberének, követendő például szolgált. Ilyennek kellene neked is lenned! — mondták ezek a hősök a nézőnek. De a néző jobban szereti saját magát jobbnak, erősebbnek, bátrabbnak, igazságosabbnak képzelni, mint amilyen valójában. Innen a nyugati hősök sikere: azok olyanok, amilyennek a nézők önmagukat szeretnék látni. Ott a néző látszólagosan maga választja a példaképet a hősben, s nincs az az érzése, hogy rátukmálnak egy viselkedési, gondolkodási, cselekvési modellt. Mindkét hőstípus idealizált tulajdonképpen, csak a nézőhöz való viszonyuk más, azaz a jelenhez. De más-más oldalról kapcsolódnak hozzá. A western a múltat szépíti, az idealizált, a szocialista hős a jövőt, az egyik a múltat, a másik a jövő mítoszát teremti meg. * Minden mítosz szépít, s nem is érdektelen, hogy mikor mit és miért szépített meg az emberi gondolkodás. De a mítosz kiürül, hazuggá lesz, ha teljesen elszakad attól, amiből született. A szocialista, a jövőt képviselő hős unalmassá lesz, ha nem tudjuk meg általa azt is, hogy milyen volt valójában annak a kornak az embere, amely létrehozta őt. Hogyan élt, minek örült, min búslakodott, mik voltak a vágyai, tu- dot-e hinni valamiben, 5 cselekedhetett-e vagy kiszolgáltatottja volt korának? Hogy csak rajta múlt volna, hogy miképp gondolkodik, cselekszik, vagy pedig a kor körülményei szabták meg életét? * A szovjet film első nagy korszaka ebben az egységben teremtett hősöket, hogy aztán ez az egység a Rettegett Ivánnal egy időre megszakadjon. Nemcsak filmtörténeti érdekesség, hogy Eizenstein remekének második részét csak a huszadik kongresszus után mutatták be: ekkor nyílt újból lehetőség az egység megteremtésére. Élőbb a nagy történelmi események keretei közt, mint ez Emberi sorsban. De visszatértek a „csendes hétköznapok" köznapi, emberei is. Voltak közöttük, kik tudták, mit és miért csinálnak, s olyanok is, kik nem láttak tovább az orruk hegyénél. A szovjet film új hulláma már nem játszotta ki egymás ellen ezeket az embereket: olyan társadalmat ábrázolt, amelyben óhatatlanul még egymás mellett élnek forradalmárok és megalkuvók, becsületesek és ügyeskedők. De még máig kísértenek a sematikus emberek. * Két alkotó lett számomra különösen izgalmassá az egység- teremtők közül. Tarkovszkij az Iván gyermekkorával, Mihal. kov-Koncsal.ovszkij az Első tanítóval kezdte keresni korának emberében a hőst. Közösen a múltba utaztak: az Andrej Rubljovban koruk_ tépelődéseit, dilemmáit, kétségeit fogalmazták meg, benne az alkotó művész gyötrődését is: szabad-e szentképet festeni, míg a külső világ kegyetlen, s borzalmas, amikor háború dúl és éhínség pusztít? . Tarkovszkij a jövőbe ugrott. A Solarison. hőse azonban éppúgy földi helyét keresi, mint az ikonfestő. A Tükörben a múlt és a jövő képei rajzolják körül a jelent, s megintcsak a ma ellentmondásait kutatja a Stalker jövő idejében. Andrej Mihalkov-Koncsalovsz- kij eposzokat állít a mítoszok helyébe. Csendesen sikert aratott csupán remek Szerelmesek románca című művével, taián most nagyobbat, megérdemel- tebbet fog a Szibériádával — nálünk is. * Nem kis erénye, hogy szibériaivá lehettem egy kicsit a film megnézése után. Nem rettenthetetlen hőssé ugyan, de kortársává egy forradalmi változásban. Mert az előbbi véget ér c filmmel, az utóbbi pedig akkor kezdődik. * Utolsó jelenetében a szereplők megtalálják az olajat. Egy szikra lángra lobbontja a kitörő kutat, az olaj átitatja a földet, s a szomszédos temető sírjai is égnek már. A múltat megbolygatjai a jelen. Az elfelejtett ősök árnyaira a jelen robbanása vet fényt. A tűz eltakar mindent, embert is emészt, de a tűz mögött ott tudjuk a végtelenséget. Bodó László Szíberíada,
