Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-23 / 322. szám
Valaki szívet vésett a rönk- faasztalba, aztán az idők folyamán a rajzolat — éppen az ívek találkozásánál - meghasadt, a két nevet jelző betűk is úgy távolodtak egymástól lassan és biztosan, miként a forró nap, jég, víz megállíthatatlanul tépi ketté a súlyos platántörzset. A megfeketedett, elhalt fa hasadékából egy bogár mászik elő, fölkapaszkodik, tétován fordul egyet és ismét eltűnik a nagy „C” betű alatt — hát ennyi maradt csak a fenenagy vallomásból, emlékből és még ezt a maradványt is majd tovább pusztítja-kor- hasztja az idő meg a bogarak. A fák között átszűrődik egy köhögő-füstölgő autóbusz, amely a hegyi szerpentinen ke- perkedik fölfele, lehet, hogy őszi kirándulókat visz, vagy éppen csak néhány utast, akik majd a néptelen megállóknál leszállnak és szinte nyomtalanul tűnnek el a hegyen, a jóég tudja, merre és miért. Aztán ismét mozdulatlan és csendes a november itt fent a fák közöli és én zavartalanul tovább utálhatom az őszt, amire olyan sok szépet mondanak — hogy rozsdabarna meg rőtvörös, meg hogy verőfényes őszi napok meg minden — pedig kutyaütő volt a hűvös október, meg a havas-esős november, most is köd gomolyog a fony- nyadt bokrok fölött és megrázkódom a nyirkos hidegtől. Persze lent a város utcáin az emberek szemmel láthatóan nem nagyon vesznek tudomást a tél közeledtéről, megállnak az üzletek előtt — már szépen elrendezték a kirakatüvegek mögött a szőrmés, vagy vastag téli holmikat, csizmák, kesztyűk, sálak, játékok, csokoládé- mikulások, ~ kávéscsomagok, ajándékkosarak és nehéz italok szép üvegekben — hát ezek a portékák majd szépen lelapítják az erszényeket, retikülö- ket, csak induljon meg a nagy vásárlási roham ... A múltkor — hogy váratlanul megeredt a hó (és mi nem jött váratlanul az idei őszön?) — a nők azonnal fölhúzták a vízhatlan csizmákat, s amelyek azonnal be is áztak —, a gyerekek egy-két délutánon megrohamozták a havas dombokat, lakótelepi lejtős járdákat, de ez a hó' nem tartott sokáig, nem volt több ez ősz kegyetlen bosszújánál; az úttest, járda, házak fala merő sár és mocsok lett, de iti fönt — de még it a rönk'a alatt is — még maradt egy kis szűz hó, ha töppedten is, de tenyérnyi foltokban megült az avaron . . . A ködből felbukkan egy öreg ember, szikár, magas és szakállas mint az úristen, olyan korasincs aggastyán, lehet tálán kétszáz éves is, pedig nem csoszog, könnyed léptei alatt zizeg a levélzet, elhalad előttem, ijedten ráköszönök, rám néz, aztán csak megy előre és a oórás avarban hirtelen elmosódik az alakja, megsemmisült, mintha elvegyült volna a korhadt, nedves fekete földdel . . Hallottam egy afrikai verset - semmiféle verset nem tudok hibátlanul megjegyezni, ezt sem — csak mégis valahogy így van, hogy ........Isten összeg yúrta a Napot, és a Nap jött, elment, és visszatért —, Isten összegyúrta a Holdat, és a hlold jött, elment és visszatért —, Isten összegyúrta az Embert, és az Ember jött, elment és nem tért vissza többé ..." Címe ez volt; ,,Az ember múlandósága." Rab Ferenc OS Z
