Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-22 / 321. szám
© Dunántúli napló 1980. november 22., szombat Tttiáfkozások a fentié, szettel Vadásznaplómból JÚNIUS 17., KEDD Megérkeztek a fácáncsibékl Háromszáz csipogó, repdeső kis élet. A nyáras drótkerítéssel lezárt mintesgy huszonnégy méteres sarka ettől a reggeltől sok-sok nappalon és éjszakán át valamennyiünk leggyakrabban látogatott helye lesz. Ez a háromszáz fácáncsibe egy kicsit a holnapot jelképezi. Hathetes, erős, egészséges madarak. A kakasokat egyelőre csak mozgásuk árulja el: férfiasabbak. Én legalábbis így érzem. Gyönyörködünk bennük. Itt a vadászmester, több vadásztárs, s Pali bácsi, az öreg vadőr. Fedett etető áll az elkerített futkosó közepén: baromfitáppal etetjük a fácánokat. Táp, friss víz. A vadászmesterrel elhatározzuk, hogy a mai naptól kezdve, tizenöt napon át, éjjelnappali ügyeletet szervezünk. A fácántelep közelében fedett magasles áll: itt őrködünk majd, hogy kóbor kutya, róka, szárnyas ragadozó kárt ne tehessen védenceinkben. Az időjárás az évszaknak megfelelő. Elkészítjük a szolgálati beosztást — én június 21-én, éjszaka leszek majd őrségben. JÚNIUS 22, VASÁRNAP Hajnali 6 óra. Jön váltótársam, Jóska. Megnézzük együtt a fácánokat, örvendezünk, milyen szépen fejlődnek. És persze szomorkodunk is, mert 19-ről 20-ra virradóan legalább kéttucatnyi elpusztult. Hosszú, de szép éjszaka volt. Tapasztalataimat bejegyzem az ügyeleti naplóba. „A szolgálatot 21-én, 19 órakor rendben átvettem. A hőmérséklet kellemes. A csibék egészségesek, sajnos 50-60 a kerítésen kívül van. Feltöltöttem az etetőket. Este 8 óra körül meglátogatott Lajos, Kővágószöllősről — családostul. Közös erővel behajtottuk a fácánokat. Aztán tüzet raktunk. Majdnem tíz óra volt, amikor elmentek. Nagyon jó érzés, hogy a vadásztársak eny- nyire a szívükön viselik a fácántelep ügyét. Szinte mindig jön valaki, s egyre többen gyerekestől, feleségestől. A telep — közügy. Az éjszaka nem volt hideg. A fácánok nyugodtak. Egész éjjel égett a tűz — ez távoltartotta a rókákat. Mert itt vannak - többször is hallottam ugatásukat. Hajnalban jött egy vércsepár, köröztek egy ideig a telep felett — meg sem kísérelték azonban a rablást. Elhullás nem volt. A gazdaságvezető vásároljon újabb két zsák tápot." JÚLIUS 17, CSÜTÖRTÖK A fácáncsibék megkezdték önálló életüket — tíz—húsz ha van a hálón belül. Elhatározzuk hát, hogy szabadon bocsátjuk őket. Óriásit nőttek az elmúlt hónap alatt — most már virítanak a kakasok. A telep környéke tele van csibével — nem vadak még, de már nem is szelídek. Ha közeledünk hozzájuk, lapulnak, de két-három méternél közelebb nem várnak be. Gyönyörűen repülnek. Lebontjuk a hálót, feltöltjük újra az etetőket, friss vizet teszünk az itatókba. Elkészítjük az ügyeleti napló alapján az el- hullási statisztikát. Háromszázból negyvenhét. Közepes eredmény. Szálldosnak, csipognak, futkosnak gyönyörű kis madaraink. Valamennyien úgy érezzük, megtettünk mindent értük. A földmíves nézheti ilyen érzéssel a szépen zöldellő vetést ... AUGUSZTUS 18.', VASÁRNAP Kimegyünk a vadászházhoz — ráfér egy kis takarítás. Asz- szony, gyerek, kutya ... Szundi, négyhónapos kis magyarvizslám, meglepő kedvetlenséggel ül a kocsiban. Valami történt vele. Feleségem ölébe veszi a fejét, simogatja. ígéri neki: friss, meleg húslevest kap vacsorára. Hát igen. A vadász dicsekszik kutyájával. A vadászfeleség felneveli, gondozza, ápolja ... AUGUSZTUS 13., SZERDA Szundi nem eszik, lázas, hasmenése van, szőrének fénye megtört, szeme — mint a párás üveg . . . Penicillin injekciót kap, infúziót, isten tudja mit‘nem. Hat vagy nyolc oltás egyszerre! El fogom veszíteni ezt a kutyát is. A doktor azt mondja: nyugalom. De hogy mi a baj — erről egy szót sem szól. AUGUSZTUS 16, SZOMBAT Szundi, úgy tűnik, már nem is él. Megérintem a szemgolyóját, nem reagál. Kisfiam sír. Bezárkózik a szobájába, ő is naplót ír. íme: „Vannak olyan emberek, akik csak megveszik a kutyát és nem törődnek vele. Ez helytelen. Megveszik és rábízzák a feleségükre. Vagy csak azért veszik meg, hogy elmondhassák: nekem van kutyám? Vagy éppen a szépségük miatt? A kutyát nagyon-nagyon gondosan kell ápolni. Meg kell nézni például: nincs-e kullancsa? Mondok egy példát. A szomszédban egy kutya gerincvelő-gyulladást kapott egy kullancs miatt és bele is pusztult. Ilyen eset is előfordul. A kutyát sétáltatni kell, szabadon kell hagyni, mert szereti a szabadságot, ugyanakkor azonban vigyázni is kell rá . . .” AUGUSZTUS 22., PÉNTEK Szundi túl van a veszélyen! Eszik, ha kedvetlenül is, feláll, ha imbolyogva is. Kisfiam mellé fekszik a kutyatakaróra. Ennek örülünk, gyönyörködünk bennük, de egy kicsit aggódunk is. Vajon mi baja lehetett a kutyának? És nem fenyegeti-e veszély a gyereket? A területen teljes erővel folyik a magaslesek, nagyvadetetők renoválása. Még tíz nap — s aztán kezdődik a szarvasszezon! Feleségem rezignálton jegyzi meg: jó lenne, ha csináltatnál magadról a család számára egy fényképet . .. SZEPTEMBER 4., CSÜTÖRTÖK Fél tíz van — fáradtan, kedvetlenül érkezem haza. Nincs szarvas, vagy csak nekem nincs szerencsém? Órákat ültem — semmi. Előző napon, hajnalban, szintén. Semmi. Bőgés egyelőre nincs, az izgalom azonban vadászberkekben óriási. Éjszakákat töltünk a mezőn, erdők szélén. Mindenki tudni véli, hol van a Király, eredmény -egyelőre azonban vajmi kevés. Na, majd holnap. És valóban: tíz óra után becsengetett Józsi, a vadőr: „Láttam a nagy bikát!" „Hol?" „A Vacsoravesztő ároknál." „És mekkora?” „Tizennégyes.” Elbeszélgetünk vagy fél órát, a legkisebb részletet is többször körbejárva, közben átjár bennünket valami leírhatatlan, megfogalmazhatatlan sejtelmes izgalom — a legősibb érzések egyike. Holnap! Holnap, mire lemegy a nap, ott leszünk újra a mezőn, a suhogó nyárfák alatt, s várjuk a nagy pillanatot. Holnap bizonyosan sikerülni fog. SZEPTEMBER 6., SZOMBAT Láttuk a nagy bikát! Józsinak igaza volt: a silókukoricából jön, de sajnos későn, rettenetesen későn . . . A hold még csak akkora, mint egy vékonyra köszörült sarló, ráadásul ahogy lemegy a nap, mindjárt megérkeznek a felhők. A Vacsoravesztő-árok bokrai alatt rendeztük be őrhelyünket, szemben a silókukoricába vágott léniával. A naplemente előtti utolsó percekben megjelenik a horizonton egy őzcsalád, aztán — egészen közel hozzánk —, egy komótos, öreg baknyúl. De egyébként semmi. Varjak ezrei köröznek valahol — kárörvendő károgá- suk mintha nekünk szólna... És ez az a perc, amikor fel kell állni. Az este most fordul át az éjszakába — már csak pillanatokig lehet látni, ha egyáltalán látásnak lehet nevezni ezt az állapotot. Ügy tapogat a nagy árnyak között a szem, mint a sötétben botorkáló ember. És ekkor valami reccsen. Aki nem élte ót, nem értheti : a másodperc tört része alatt megtelik izgalommal a táj; az eddigi élettelen árnyak hirtelen életre kelnek, ahol fél órával ezelőtt bokor hajladozott, most bika áll, s ahol semmi sem volt, most úgy tűnik, felém indul valami komótos eleganciával .. . Tudom, hogy látomások népesítik be a mezőt, tudom, hogy ezek a mozgó foltok a túlfeszített idegek termékei, a kereső távcső mégis újra meg újra végigpásztózza a mezőt. És ekkor tényleg roppan valami és tényleg feltűnik egy hatalmas fekete folt, és tényleg jön felém, és tényleg agancsot visel a fején ... I Itt a nagy bika! A hétszeres nagyítású kereső távcső szépen mutatja, milyen óriási a teste, látom, vagy legalábbis látni vélem a monumentális nyakat lehúzó csontkoronát . . . Mennyire lehet? Nyolcvan méter? Hatvan? Vagy talán száz is van? Felemelem a puskát, a céltávcső vaksi szeme azonban semmit sem lát. Kevés a fény. És minden másodperccel kevesebb lesz. Újra a nagy távcső: igen, még itt van, sőt, közelebb is jött valamelyest. Megint a puska ... És megint semmi. A kukoricatábla hatalmas tömbje feketéiIik csak a céltávcső törtfényű üvegmezejében. Üjabb reccsenés - és ez már o búcsú: a bika belépett a kukoricába. Visszahanyatlik a puska ;csa. lódást érzek, vagy megköny- r.yebbülést? Két-három perc volt az egész: a csoda két-három perce. Csörtet o bika a kukorica- dzsungelben, hogy aztán valahol megállva, egy tisztás közepén belebődüljön az éjszakába. Megkezdődött a szarvasbő- gés. SZEPTEMBER 28., VASÁRNAP Nagy körutat teszek a területen: látni szeretném, milyen a fácánállomány. A rendelet szerint szeptember 1-től vadászható a fácánkakas, mi azonban úgy döntöttünk, hogy csak október 15-től szervezünk vadászatokat. Sőt: havonta egy szabad vasárnapot is tartunk — kevés a fácán, egyre kevesebb. A kibocsátott állomány nyilván érezteti majd hatását, valami azonban nem stimmel: kicsi a természetes szaporulat. Évről évre kisebbek a terítékek. Egyre többet költünk, dolgozunk az állomány szaporítása érdekében, de lassan be kell látnunk: már a szintentartás is eredmény. Gyönyörű kakasok futkároz- nak ai dűlőutak szélén — még szép a határ, még él a mező, de a rémkép: a néma tavaszok rémképe, az üres, élettelen, madártalan, vad nélküli határ lehetősége sajnos reális lehetőség. Sok etetőnk van. Néhánynak az állapota leromlott, ezeket ki kell majd a vadőrnek javítania. Lövök egy kóbor kutyát, néhány szárnyas dúvadat — gyakorlatilag semmi sem történt, mégis szép volt ez a nap. Miközben ezeket o sorokat írom, arra gondolok: vadász nélkül nem lenne vad . .. OKTÓBER 25., SZOMBAT A hold 18 óra 12 perckor kel. A hőmérséklet kellemes. Gyenge keleti szél. Felkapaszkodók az úgynevezett Popovics-lesre. Ez a szépen épített, kényelmes les egy patak partján áll. A patak egy erdő szélén fut, s az erdő éppen ott ér véget, ahol a les áll. Kukorica és erdő találkozása — nagyszerű hely. Elhelyezkedek, megpróbálom emlékezetembe vésni ezt a képet. Most már valóban színpompás a terület. Zizegnek a fák, hullanak a levelek. Vöröses-sárga avarszőnyeg vezet ki az erdőből a kukoricatábla széle felé. És a szőnyegen egyszeresek, minden előzmény nél. kül, egy bika lépdel felém! — Bika — igaz kicsi, fiatal, agancs-suhángokkal a fején. Lépdel és én nézem őt. Mintha ismerős lenne, mintha hozzám jönne, mintha az enyém lenne. De valami történt! Megdermed, már-már elugrik. Valami jön! Egy szarvas! Egy éppen olyan fiatal, • éppen olyan délceg, és éppen olyan félteni-óvni való, mint az előző, legelésznek az alacsony kukoricában, majd hirtelen mozdulattal szembefordulnak egymással. Aha! A férfivér! És már csattognak is az ogancsok, ha halkan is, ha erőtlenül is — de harc folyik. Vagy csak játék? Látták, tehát megpróbálják? Húsz-harminc méterre a les alatt két holnapi férfi próbálgatja egymást. És ez még semmi: megint zörren a kukoricás, s jön a hormadik. A harmadik fiú! Vadászéletem eddigi legszebb percei ezek. A három fiatal bika szinte karnyújtásnyira futkos, viaskodik, játszadozik tőlem — s közben kiáltoznak a kakasok, s hangos daliással búcsúznak a vörösbe hajló naptól a feketerigók. i És ekkor, mintha beintett volna a láthatatlan rendező, meg- zörren az erdő. A három kisbi- ko megriad, s nemes szökelléssel menekülnek a kukoricatábla felé. Mi lehet ez? Percek múlnak el, semmi zaj. Vagy mégis? Mintha jönne valami. Halkan, óvatosain, de mégiscsak közeledik. De az is lehet, hogy hallucináció. Újabb néhány perc telik el, már-már feloldódik a feszültség, elszáll a remény — s ekkor — mint amikor szétnyílik a színpodon a súlyos bársonyfüggöny —, némán és előkelőén, magabiztosan, s mégis éberen kilép a százszínű bokrok közül az én bikám, öreg, vastag nyakú, fekete testű óriás. Igaz, a koro- nájo nem éppen királyi: tízes, négykilós ha van, ráadásul szárhibás is: a jobb oldali agancsszár szinte derékszögben megtörve úgy mutat előre, mint egy szurony, de mégiscsak az én bikám! Érzem, tudom, hogy az, miattai töltöttem el a me- zőn, az erdők szélén annyi éjszakát . . . Felemelem a. puskát, szívtájékra helyezem a célkeresztet, s aztán visszafogott lélegzettel, meqérintem a billentyűt . . . Elszáll a dörrenés, mojd a távoli nyárfákba ütjeözve, megtörtén visszaszáll, a bika azonban ezt már nem hallja . . . Fekszik, kinyújtott nyakkal, félig harapott utolsó falattal a szójában. Teljes a csend. És én megpróbálom rögzíteni magamban, mit érzek, mire gondolok. Tudom, lesz, aki megkérdezi majd. És én akkor azt mondom: Mit érez a földműves, amikor megérett a gabona, s aratni kezd? Vagy a kertész, aki kinyújtja kezét az érett gyümölcs után? Csend van, a bika kinyújtott fejjel várja, hogy odamenjek hozzá. Az én bikám . . . Békés Sándor 1800 évig a föld alatt Marcus Aurelius. (Nádor Katalin felvétele.) Ismét láthatta a nagyközönség o múzeumi hónapban, a Janus Pannonius Múzeum restaurátor kiállításán az elmúlt évek egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó leletét, Marcus Aurelius szobrának töredékét. 1974 szeptemberében, a duna- szekcsői várhegyen végzett földmunka során került elő a szobor, amely azóta többször szerepelt kiállításokon Pécsett és más vámosokban is. A leletmentést végző régész, Kovács Valéria most az időközben elért kutatási eredményekről tájékoztatja o Dunántúli Napló olvasóit. — E nyáron fejeződött be a szobor . teljes megtisztítása a múzeum restaurátorműhelyében, Czopl Jánosáé munkája nyomán. Tavasszal régészekből és restaurátorokból álló bizottság vizsgálta meg a szobrot, januárban pedig újra megnézik, hogyan reagált annak anyaga a különféle klímahatá- sokra. Ezután döntenek majd a restaurálás módjáról. Ha most megnézzük a szobrot, felületén jól látható a szép, zöld nemespatina, amely védőréteget alkot és nemesfémszerű fényt ad a felületnek. De láthatók rajta c méregzöld vadpartina nyomai és a vízkő is, hiszen a szobor mintegy 1800 évig volt a föld alatt. — Mi lehet ennek a szobornak a története? Hogyan került vajon Dunaszekcsöre? — Története megírására csak egy szépíró vállalkozhatna, régész nem. Annyit azonban tudunk, hogy Dunaszekcső, az egykori Lugio katonai táborában állhatott a szobor, ahol art megtaláltuk. A táborokban is jelentős volt a császárkultusz. A készítőjét vagy annak iskoláját nem ismerjük viszont a szobron látható, hogy elsőrendű műhelyből kikerült darab, ami nem itt készült, ezt idehozták. Egész alokos szobor töredéke a megtalált Marcus Aure- lius-fei — ez a nyak megformálásából, a fejtartásból, a szem állásából olvasható ki. — Milyen ez az alkotás, ösz- szevetve az Európában másutt látható Marcus Aurelius-ábrá. zolásokhoz képest? — Elsőrendű munka, igen jó öntés a dunaszekcsői lelet. Édestestvérei megtalálhatók az egykori görög provinciákon és Itáliában. Ez az egyetlen Pannóniában előkerült bronszobia c császárnak. Még egy ismeretes, ez Rómában áll a Copi- toliumon, ezt is most restaurálják. Egy ezüst, egy arany szob. rát ismerjük még, a többi márványból készült, nem ilyen szép kiképzéssel. Jelentős leletről van tehát szó ebben az esetben, ami azt bizonyítja, hogy léteztek egész alakos szobrok, művészileg értékes alkotások Pannóniában. Olyan munkák, melyek nem voltak provinciálisak. — Mondunk valamit magáról Marcusról. Különös jelenség ö a római császárok sorában . . . — Marcus Aureilus az egyik legkulturóltabb római császár. Kitűnő neveltetést kapott, a kor divatos filozófiáján, o sztoiciz- muson nevelkedett. Eqész életében a barbárok ellen harcolt, katonai táborokban töltötte napjait, s eközben mindig a nyugalomról, a békéről, a humanitásról írt. Olyan ember volt, akinek másként kellett élnie, mint ahogy gondolkodott. Gállos Orsolya
