Dunántúli Napló, 1980. november (37. évfolyam, 301-329. szám)
1980-11-02 / 302. szám
Tűz Tamás Karaván A megszokotton túli kellene talán kénbánya zsongó ösvadon valami éterien szép zene ringatózna behorpadt válladon vagy pezsgő csend lázas napok után mint „égi láng” követne mindenütt ha kóborolnál Pécsett Pest-Budán lesvén lustán a helyiérdeküt lesz ami lesz a szív nem nyughatik van aki sír van aki mosolyog a harmadik meg rossz verset farag s ha nyitva van a korcsma és trafik elcsitulnak a fájdalmak bajok s mit tesz Isten a karaván halad Jakovics József: Három ujjú kéz Rózsa Endre Ha volna még; az a vonat! , Ha volna még; az a vonat! Beomlott alagútból kicsattogva hozná meg arcomat. Homlokán rovarbábok, pókfonadék, moszat. Mintha a föld gyomrából dübörögne elő, kiáltanék — s te nem hallanád hangomat. Megállna aztán ... Talán csak tolat. S kilökődne megint az alagútból, dugattyúkarként a vonat Sötét pecsétként ütné a tájba arcomat! De sötétebb van, már maga se lát: elnyeli alagútnál is mélyebb alkonyat. Volt egy virágkerekű vonat; eldöcög akkora sebek kerekein most, sose láttál olyat! Oldalt hány napraforgó bólogat, s hány toronyóra kívánkozna le kerekéül — de késő, elrohant! Mecsek mészmartján guruló kavics, ó templomokban szentek glóriája álmodja, hogy kereke maga is. Ez a vonat már akárhova visz: ha elhozná arcomat is — mi haszna? Már nincs, és én sem hiszem ide vissza. S végül — mint aki gyulladt szemeket borogat — mögötte egy leszálló szentjánosbogár zöldre állítja át a szemaforokat. A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának lírai rovatában többek között Kalász Márton, Cs. Nagy István, Rózsa Endre, Somlyó György és Tűz Tamás verseit olvashatjuk. — A szépprózai írások sorában Darányi Marianna, Mészöly Miklós, Tatay Sándor és Thiery Árpád elbeszélése kapott helyet. A képzőművészeti rovatban figyelmet érdemel Forgács Éva lakovits József szobrairól, valamint Németh Lajos: A Csontváznak „tulajdonított’’ képekről c. írásának befejező része. Az „Irodalom a gyorsuló időben” — sorozatban a mai irodalomkritika kérdéseiről beszélget Bata Imre, Béládi Miklós, Bodnár György, Nagy Péter, Pándi Pál és Tóth Dezső. A kritikai rovat élén Juhász Ferenc verspróza kötetét elemzi Pomo- gáts Béla írása. A Jelenkor novemberi száma n pávát nem szokás hes- segetni, örüljön, akinek a kertjében begyeske- dik. Én mégis csattogtatom neki a tenyerem: Iszkolj innét páva, repülj, páva! Ez nem hozzád illő hely, tanuld meg, hová való vagy. Például Dudar közelében, az országút mellett van néhány rettentően görcsös fa, idétlen forradások, rücskös daganatok csúfítják mindegyiket. Ezeken a fákon rendszerint baglyok ülnek világos nappal, sőt napsütésben. Mi lenne, ha egyszer arra jártomban pávát látnék a csontvózágakon? Elfogna a félelem. Rágondolni is fossz, A mi hegyünk most bagolyfészek, különösen deréktői felfelé, és nem is lesz más beláthatatlan ideig, hiába a ráköl - tött milliók, sőt talán már milliárd is. Rajta vívják harcukat egymással ellentétes avatatlan vélemények, egyéni és közületi érdekek, felette szárnyalnak, majd hullanak le szárnyasze- getten szép magyar álmok a kis ország nagy nemzeti kincseiről. Egymással ellentmondó tervek és rendeletek, egymás létét alig ismerő felelős szervek kapkodásában nyög, ros- kad, szakadozik, ráncosodik vízvójta barázdákkal. Beszakadt útjait már nemhogy gépkocsi, hanem a gyalogos is kínnal járja. Tört ~rugójú, nye- kergő autók, maguk után nótafoszlányokat vonszoló részegek, szülőik markából elszabadult csöppségek bukdácsolnak, bukfenceznek a gödrökben, egymástól rettegve, szüntelen életveszélyben. Huhoghat a bagoly. Ide aztán úgy illik Tót Ervi- nék háza, mint a páva a du- dari bányák feletti roncsfákra, vagy mint az Ervin név a Tóthoz. Tévedés ne essék, nem haragszom Tót Ervinre, sőt tisztelem, amiért hajlandó ráfizetéssel szőlőt termelni hegyünkön. Sőt még sajnáltam is a múltkor, mert egyik lábán kék harisnya volt, a másikon sárga. Igaz, csak ritkásan villogott elő a hosszú pantallója alól, de akkor is! — Megadtam magam a sorsomnak — mondta —, járok felemás zokniban. Mert az ember nyűheti testét-lelkét a családért, nem érdemel annyit, hogy párba válogassák a harisnyát, csak belevágnak egy marokkal a bőröndbe és itt sül ki, hogy kettő sem egy pár. Ne higgye, hogy ez az első eset. Mérgemben tűzbe vágtam már nemegyszer a páratlanokat, és most jön utánuk a párjuk Pestről,' de honnét tudjam, hogy ezek az árván maradtak vagy újabb félpárok, és kezdődik minden elölről, hiába tüzelek zoknival. Megadtam magam. Pedig, uram, én rangot és jólétet garantálok a feleségemnek. Nem hivják őt sem tisztviselőnek, sem munkásnak, hanem háztartásbeli, mint kivételes egyének feleségéhez illik. Sőt a háztartásban is segítség áll a rendelkezésére. Hányán vannak manapság, akik oda- rajzolhatjók a nevük mögé, hogy HTB? Ebből is látszik, hogy Tót Ervin szánandó, egyszerű ember, sőt szeretetre méltó, csak az a ház, az a páva a baglyok romvárában! No, nem urasko- dó, pöffeszkedő, csak amolyan népi, amolyan Repülj páva. Természetesen nádfedelű, a két tűzfal akkora bóbita, mint egy fejre állított rozskéve- ívesen kiképzett tetőablakok, a mai nádazók már mindent tudnak, amit az új gazda megfizet. A bolthajtásos tornác viszont már alig is paraszti, inkább kis kúriává teszi az épületet, és a tornácról óriási karéj látható a gyönyörű tóból. Ez a panoráma tulajdona volt mindazoknak, akik a régi házat lakták, melyre rátelepült a pávaház egy felújítási engedély alapján, és a boltívekről virágkosarak csüngtek. Ismertem én a régi házat, melyre nem volt semmi más jellemző a népiességből, csak a szegénység. Fogódzzék meg, aki hallja: a teteje sem nádból volt, sem zsúpból, de még cserépből sem, hanem bádogból, mert mikor építette a szegényember, akkor éppen lebontottak egy urasági magtárat odalenn, és egy kicsi ház tetejét ki lehetett metszeni a lombokból. Ezért a stílustörésért pedig nem-szólta meg senki a szegény embert, hanem irigyelték sokan az ingyen bádogot, melynek nem fú alá a hó és tiszta víz gyűjthető róla a nyári záporokból. Tót Ervinné, a függetlenített feleség, aki joggal odaírhatta minden hivatalos papírra, hogy HTB, kapált a szőlőben, de figyelt is a konyha felé orral és füllel egyaránt, hogy a sistergések és illatok jeleire kellő időben elhajítva a kapát, ro-. hanjon a tűzhely mellé. Ennél ugyan függetlenebb volt a bádogos ház első gazdájának felesége, akkor is,, ha kilenc gyermek bölcsőjét ringatta, mert a szegény ember rendet tartott a szegénységben és nem volt ez a rohangászás ide-oda. Bár az is igaz, hogy a szegény ember feleségének nem volt szőlővirág illata, de Tót Ervin feleségének volt, akkor is, ha pincéből jött, mert a bort is ő szívta a hordóból és szolgálta fel. A szőlővirág illatán, és a pincén át hozta a hegyi szőlőrendek forróságát tekintélyes keblén, piros vállán. Az újjávarázsolt épületben helyet foglaltak kiállításszerűen a bádogos ház egykori bútordarabjai és jellegzetes eszközei, továbbá a szomszédoké, a rokonoké, és kerültek ide az ország távoli vidékeiről is divatossá vált válogatott kocátok. Mindennek a legértékesebbje, mert Tót Ervin ebben szakember. Iparengedélyes és diplomás ószeres. Az egyetemen nem ószerességből szerzett diplomát, nem is merem megmondani milyen diplomával a birtokában . . . lényegében handlé. De nem kiabál klasszikus módon a bérházak udvarában, hanem nagyon is fontos hézagpótló tevékenységet folytat. Ez a hézag pedig a bizományi áruházakban megállapított árak és a tárgyak valódi értéke között adódik. Akár bútorokról, akár műtárgyakról, akár bundákról van szó. így nagyon sok értékes holmit ment meg attól, hogy méltatlan kezekbe* kerüljenek olcsón, mert csak az becsüli meg, az őrzi meg rendben az utókornak a műkincset, aki tisztességesen megfizette. Ám ebben a íornácos nyári lakban csak szigorúan népi eredetű holmik díszelegnek, mert Tótéknak van Ízlésük. De van eszük is, csavaros-. Ha kinyitják a háziáldást, kis bárszekrényt lelnek mögötte. Ferenc József, Vilmos császár és a bolgár cár hármas képe pajzán festményt takar, bár értékeset, jó művész alkotását. Nem merem elmozdítani a lángoló szívű Mária képet, mert hátha istenkáromlásnak leszek szemtanúja. A bádogos ház állt egy tágas, sározott szobából, meg a konyhából, és az első nemzedékben kilenc gyermek látta meg ott a napvilágot, a másodikban csak kettő. Ez a kettő is elszállt, mert a szegénységnek még emlékét sem tudta elviselni. A lány nagyon mesz- sze jutott. Jugoszláviában járt nászúton, ott gondoltak egyet újdonsült férjével, átúszták a tengert és partra léptek Triesztben. Most Kanadában élnek és akkora házat építettek, amekkorára még Tót Ervin sem gondol. A további lehetőségeik pedig határtalanok, mert a szerencse rájuk mosolygott, a hektárnyi telken, melyet adósságra vásároltak annak idején, rengeteg éticsigát leltek. Azóta munkaidő után vakulásig szedik az éticsigát. Ki tudja mekkorára nő az a ház, és mi mindennel ékeskedik majd. A fiúgyermeknek nem kellett olyan messze mennie, hogy megalapozza szerencséjét, ma már művezető egy hazai Coca- Cola-üzemben, messze inne, de szép tájon, és a hírek szerint gerendaházat épít egy mesterséges tó partján. Az is lehet, hogy gyűjti annak a távoli vidéknek a népi emléktárgyait. Tisztviselő a felesége és egy fiúgyermekük van. A harmadik nemzedékben tehát két házaspárnak egy, mert a kanadaiakról tudom, hogy sok szerencsében részesültek szorgalmuk mellett, de gyermekáldásban nem. Tót Ervin szerint ez így van rendjén. Az emberiség nem szaporodhat a végtelenségig. Ezt a civilizált ember lassan tudomásul veszi. És ez is helyes, mert nem várhatjuk a primitív népektől, hogy kezdetleges eszközeikkel megállítsák eszeveszett szaporulatukat. A művelt embernek kell gondoskodnia önmaga kipusztításáról. Ennek a kötelességének a jelek szerint eleget is tesz minden civilizált nemzet, tekintet nélkül gazdasági és társadalmi szerkezetére. Az igazság is azt kívánja, hogy a következő évezredben azoknak legyen történelme, akik még ma is a kezdetlegesség korszakában élnek, és szegénységben a szüntelen szaporulattól. A régi ház utolsó lakója a Jakovics József: Királynő két elröppent gyermek anyja volt, a második özvegy, mert az asszonyok általában túlélik itt is a férjeiket, ötvenéves elmúlt, de még benne is volt elvágyódás, mint majdnem mindenkiben az itt születettek közül, hogy maradjon a pusztuló szőlőhegy gondja másokra. Az idegenekre, akik még nem tudják, minek néznek elébe. Hacsak nem úgy jöttek, mint Tót Ervinék: készen a ráfizetésre... Az özvegynek szereztek egy embert Ajkáról, egy üvegfúvót. Szemre meg is feleltek egymásnak, úgy tetszett, természetre is. Ott hált az ajkai ember már azon az éjszakán, mert az özvegy okos asszony volt, nem adott választ addig, míg meg nem bizonyosodott. Hiszen egyikük sem fiatal, és kár volna elkezdeni olyan házasságot, mely eleve rontásra van ítélve. Nyugtalan éjszakájuk volt a közel lakóknak a bizonytalanságban, de nékik nem. Rózsás arccal indult el reggel az özvegy tejet vásárolni a vasárnapi kalácshoz. És ez is szükséges volt hozzá, hogy Tóték megépíthessék hegyünkön a pávaházat. Nem esett szó még Tóték egyszülöttjéről, a Lindáról. Halk léptű ő, mint egy madár, fel sem tűnne léte, ha nem volna hordozható japán zenegépe. Egymagában surran ide-oda, a felnőttek társalgásába bele nem szól, nem nyűgösködik, csak viseli nyíló szépségét magányosan, mint a pávák, alig tizenkét éves és már túlnőtte fürge apját, közelíti magasságban is, mellbőségben is a függetlenített anyát, a jólét teremtette csoda. A régi urak franciára tanították a házak kisasszonyát, meg zongorára, Linda csak nődögéi és lépked a virágágyon. Kérdeztem tőle, szeret-e olvasni, azt felelte, már megunta a könyveket. „Akkor mivel töltőd a szabad idődet?" faggattam tovább. Nagy természetességgel felelte: „Kiülök a kertbe, beindítom a magnót, és élvezem az életet." így szóról szóra, ilyen egyszerűen az Isten teremtménye. Tót Ervin szerint lesz még egy kis aranykor, mielőtt a művelt társadalom önként vállalja halálos ítéletét. Máris eltűnnek a hegyről a rókák, a menyétek, a görények, az ebi borzok, chogy eltűntek a tyúkólak. Fácánok sétálgatnak lábunk körül, nyújtogatják nyakukat a csodás panorámáért. Galambsereg száll felettünk, biztos vagyok benne, hogy lesz itt nemsokára páva is. Úgy érzem, szép madarakkal lesz ékes a táj. Papagáj lesz minden házban, meghonosodik az apácapinty, a vörös mellű nektármadár, az ékfarkú amandina, a különféle asztrildok és kántormadarak. Kolibrik, mint a verebek! Ezzel együtt hiszek abban is, hogy miután milliárdokat költöttek a hegy restaurálására, valami befolyásos embernek eszébe jut, hogy adhatnának húsz forintot egy liter hamisítatlan, hegyünkön termett tiszta, édes mustért, mikor már egy liter bort száz forintért mérnek a kocsmában. Akkor ingyen megújulnak szőlőink, mert jut prémium a gazdaságok vezetőinek, és érdemes lesz izmukat feszíteni a kistermelőknek. Megnyitják pénztárcájukat szőlőtelepítés végett a tótervinek, mert a bort is szeretik, nemcsak a panorámát. Abban a hülye pletykában viszont nem hiszek, hogy Badacsonyból golfpálya lesz, azért döntötték le a teraszokat tartó bástyákat, azért alakították ki a golfozóknak ideális domborulatokat, azért vetik el az egészet fűmaggal, és azért fúrják bele a lyukakat. Hát én biztosan tudom, első kézből hallottam, a teraszokat azért semmisítik meg, hogy könnyen járják a hegyoldalát a fűnyíró gépek. A füvet azért vetik, hogy ennek ellenére ne pusztítsa a hegyet az erózió. A lyukakat pedig azért fúrják, hogy azokba szőlővesszőt ültessenek. Ugyanis több ezer év után végre rájöttünk, hogy a kapálás fölösleges csökevény, a szőlő megél és vígan terem a réten. Itt nem fognak golfozni az angol lordok. TATAY SÁNDOR HESS, PJ&UA!
