Dunántúli Napló, 1980. októbar (37. évfolyam, 270-300. szám)
1980-10-05 / 274. szám
L ecsavarta a tintásüveg tetejét, belemártotta a tollat az üvegbe, de a papír fölött elbizonytalanodott a keze. „Kedves lányom" — biztosan tudta, hogy ez lesz a megszólítás, de még ennyit sem mert leírni. Levette szemüvegét, hosszan lehelte az üveget, majd köténye sartkával megtörölte. Időhúzásnak szánta a megszokott mozdulatot. „Kedves lányom” — kezdte mégis nagysokára. De nem tudta folytatni. Pedig esténként, lefekvéskor, még félálomban is fogalmazott és olyankor tudta folyékonyan, szívre- hatóan. Eldobta a fehér lapot. Az asztalfiókból kockás papírt vett elő, arra talán jobban kívánkozik az írás. „Kedves lányom!" — írta le újra. Elégedetten nézte betűit, még most is kifogástalannak 'látta az írását. — Bizonyára azt hiszed, a leveledre válaszolok. Ugyan mit írhatnék neked és az uradnak, hiszen tíz éve nem találkoztunk. Azt írod, hogy felépült a házatok, látogassalak meg benneteket. Szerintem arra voltál kíváncsi, életben vagyunk-e. Te sem gondolod komolyan, hogy ilyen nagy útra vállalkozzam. Én a korom miatt sem utazgatok már, te meg apád miatt nem jössz hozzánk. Még mindig keserű a szám íze, ha leg- uóbbi találkozásunk eszembe jut. Megint szememre vetetted, hogy fiatalon dolgoznod kellett, nem taníttattunk. Szegények voltunk, fiam, nem tehettük. Miért nem lehet ezt megérteni? Rajtad kívül még milliók éltek így, és később tanultak, amikor már erre mód kínálkozott. Neked is lett volna lehetőséged, mert amióta férjhez mentél, azt sem tudod, mi a munka .. Ledobta a tollat az asztalra. Meglepődött bátorságán, ő Annával még soha nem mert így beszélni, soha nem volt mersze megmondani, hogy nincs igaza, örül, hogy most le tudja írni mindazt, amire a személyes találkozáskor nem volt lehetősége. Mert Anna ordít vele, szóhoz sem engedi jutni. Belelovallta magát emlékeibe. „Lánykorodban sírva jöttél haza, hogy munkahelyeden a főnök ki akar kezdeni veled. Mit mondott erre az apád? Nem mész oda többet! Másnap ő ment el helyetted, óriási botrányt csinált, végül kiderült, egy szó sem igaz az egészből. Amikor hazajött, kegyetlenül elvert. Te összepakoltál és kijelentetted: soha többé nem látunk. Az esküvőd előtt jöttél el újra, hogy kéred a hozományod. Hidd el, Annám, meg is kaptad volna, ha nem vagyunk szegények. Apád munka nélkül volt, én takarítani jártam. Nem bosszúból tagadtuk meg tőled, amit kértél ..." Kimer t a konyhába egy pohár vízért, az izgalomtól, az idegességtől kiszáradt a torka. Ugyanakkor meg is könnyebbült. Tulajdonképpen már csak azt szeretném megírni, hogy az öreg kórházban van, gyenge és elesett, talán boldog lenne, ha a lánya meglátogatná, kibékülnének. De attól is tart, az öregnek a nagy öröm végzetes lehet, vagy ismét veszekednének. Azért nem szerették ezek ketten egymást, mert egyformán makacsok, önfejűek. „Nem is írtam még, hogy apád beteg. Aggódom érte. Nem akartam ezt közölni veled, mert fülemben cseng még utolsó mondatod, amikor elbúcsúztam tőled az állomáson. Megkérdeztem: nem látogatnál-e meg bennünket te is egyszer. Azt felelted: addig be nem teszed a lábad hozzánk, amíg apád él. Drága kislányom, ha ettől függ, hogy találkozzunk, akkor azt kívánom, sose lássalak többé! Lehet, hogy mi már ebben az életben nem látjuk egymást. Nem attól félek, hogy hamarosan meghalok. Élhetek tíz évig, húszig, mindegy. Te nem vagy kíváncsi ránk. Amivel vádolsz minket, azok nem bűnök. Tudod, senki sem tudhatja, mi vár még rá hátralévő életében, mire jut öreg korára. De ez nekem nem vigasz, mert isten ne adja, drága Annám, ha veled történne valami, az is nekünk lenne rossz . ..” Nem tudott tovább írni, remegett kezében a toll, szeme előtt összefolytak a betűk. Majd reggel. Megágyazott, az öreg ágyát is megvetette, mint minden este. A papucsát is odakészítette. Mégis más így. Reggel összetörtén ébredt, pedig átaludta az éjszakát. Zagyvaságokat álmodott: egy vaddisznó hátán lovagolt. Vadászok üldözték, lövöldöztek is rá, minden golyó eltalálta, de neki nem fájt, több sebből vérzett, ő mégis nevetve száguldott a vaddisznóval. Reggeli után hozzálátott rendbe rakni a konyhát. Újra a kisasztalhoz ült. Nem olvasta el, amit eddig írt, félt, hogy eldobná. „Képzeld, a múlt hónapban ünnepeltük az ötvenedik házassági évfordulónkat. Hoztam egy üveg bort, apád azt iszogatta. Magamnak gesztenyepürét vettem. (Tudod, még most is nagyon szeretem az édességet.) ültünk csendben, hiszen beszélgetni már nincs mit egymással, ötven év alatt mi már mindenről beszélgettünk. A nővéred csak sürgönyt küldött, mert jelenleg üdül. Ti soha nem szerettétek egymást, pedig Hilda jó lány. Azért utáltad őt mindig, mert megalkuvó. Ez nem így van. Minket szeret, amennyire teheti, törődik is velünk. Tudod, mi a legérdekesebb? Az, hogy mégis te hiányzol nekem ... Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba. Engem délelőtt is beengednek. Esténként pedig jobb szeretek én már itthon lenni.” Jó, hogy az autóbusz épp a kórházig viszi. Az első ajtó mellett ült le. Bérletét a kezében szorongatta, ha jön az ellenőr, mindjárt fel tudja mutatni. Kinézett az ablakon, a villanyóra fél tízet mutatott. Mégis előbb szállt le, majd gyalog megy a kórházig. Tízkor van vizit, ne találják akkor ott. Megkért valakit, jelezzen. Leszállt a buszról, de nem várta meg, amíg kimegy a megállóból. Sietve lelépett a járdáról. Dudálást, fékcsikorgást, kiáltozásokat hallott. Látta ő az autót, de nem ütheti el, hiszen a férje várja. Őt egyszer már elütötték, de csak a karja zúzódott össze, mert akkor is figyelmetlenül ment át az úttesten. A biztosítótól pénzt is kapott. Ha most nagyobb a baleset, talán több pénzt... Istenem, el kellene ugrani, el kell . . . Aztán hirtelen a földön feküdt, valami fellökhette, de fájdalmat nem érzett. Ismerős volt neki az érzés, ezt már egyszer átélte . . . Igen, tudja, a vaddisznóval. És azt megúszta, talán ezt is ... Emberek csoportosulnak köré, valamit mondtak is neki, de a sziréna minden zajt elnyomott és az elsősegélynyújtóknak erős a fogásuk. Életveszélyes állapotban szállították kórházba. Még a mentőautóban is görcsösen szorongatta kis szatyrát, benne alma, keksz, kis tábla csokoládé. Az orvos egészen közel hajolt hozzá, hogy megértse, amit beszél. István Kórház ... a férjem . .. első emelet ... a szíve, miért pont most doktor úr, miért pont most... Az öregember hiába várta aznap a feleségét. Harmadnap kapott csak hírt a balesetről. „Nincs nagyobb baj, bácsika, a felesége már túl van a nehezén." Mindenáron haza akart menni, de csak egy hét múlva engedték el. Hazaérve körbejárta a lakást. Végre itthon. A mama is hamarosan itthon lesz. Kinyitott minden ablakot, áporo- dott volt a levegő. A szobában, az asztalon megtalálta felesége levelét. Mellette a tollat és a kiszáradt tintásüveget, amelyre elfelejtette rázárni a kupakot. Az öreg elolvasta a levelet, dühbe jött. Haszontalan vénasszony. Kiteszem a lábam itthonról, ő azonnal kesereg. Nem mintha neki nem fájna, de erről soha nem fog beszélni, legkevésbé annak, aki a fájdalmat okozta. Mérgesen zsebre gyűrte a kockás irkalapot. A szekrényből kiszedte feleBorsányi Vera: „Kedves lányom!” sége holmiját, amelyről gondolta, hogy szüksége lehet rá, összecsomagolta. Még két óra volt a látogatásig. Addig elmegy a körzeti orvoshoz, felíratni a gyógyszereit. A rendelőben nem voltak sokan, két férfi és egy asz- szony várakozott. Leült ő is, a pad végére. Zakója zsebéből elővette a levelet, elolvasta újra. „Akkor azt felelted, addig be sem teszed a lábad, amíg apád él ..." Ezt mondta volna Anna?! Többször is szólították, mire meghallotta. Az orvos figyelmesen elolvasta a kórházi el- bocsátót, azután felírta a ja- vallt gyógyszereket. — Mi van magával? Már harmadszor kérem, hogy derékig vetkőzzék le. — Tudja, doktor úr, most meg a feleségem ... baleset érte. Kórházban van. Az orvos meg kopogtatta az öregember sovány hátát, a mellkasát, sóhajtson, lépjen a mérlegre. — Vannak gyerekei? Vagy aki gondoskodik magukról? — Nincsen, doktor úr. Ketten vagyunk. — Két hét múlva jöjjön ismét ... Ha kimegy, szóljon a következőnek. A kórházban össze-vissza bolyongott a kórtermekben. A sok bepólyált, begipszelt beteg közt sehogy sem találta a feleségét. — Kérem szépen — állított meg egy nővért a folyosón —, a feleségem . .. A nővér ránézett, kezében észrevette a kis motyót. — Hogy hívták a feleségét? Az öregember felkapta a fejét. Hogy hívták? A nővér karon fogta, leültette egy padra. — Bocsásson meg, tapintatlan voltam. Reggel táviratoz- tattunk a lakására. Azt hittem, megkapta .. . Kérem, ha rosz- szul érzi magát... Ha a főorvos úrral kíván beszélni... Az öregember megsimogatta a nővér kezét. — Ne fáradjon, kedves. Nincs szükségem semmire... De ezt nem tudom hazavinni ... — Átadta a felesége holmiját. Felállt, lassan elindult a lépcsőn lefelé. — Holnap, majd holnap visszajövök. A halálhír annyira váratlanul érte, hogy azonnal nem is fájt. Meg hihetetlen is volt. Naponta érdeklődtetett a felesége állapota felől, mindig azt mondták, jól van. Becsapták. Csúnyán becsapták. Otthon újra elővette a gyűrött irkalapot. Úgy tekintett a levélre, mint egy végrendeletre. Akkor pedig el kell küldeni, az öregasszony úgyis elküldte volna az ő tudta nélkül. „Kedves lányom, most abbahagyom az írást. Megyek a kórházba ..." A levelet neki kell befejeznie A kiszáradt tintatartóba kis vizet csöpögtetett, arra a pár mondatra elég lesz. „Szomorú hírt kell közölnöm veled, lányom. Apád tegnap éjjel meghalt. Csókol anyád." A levelet csak a temetés után adta postára. Katona Judit Elégia Nyújtsd ót kezed a takarón, fagytól félnek a kertek. Tükrét leejti, úgy oson, az ifjúság holnap elmegy. Köszönj el tőlem este. Kinn várágok arca sápad. Dér csipkéz egek bokrain s holdkés siklik az ágnak. Elmegy holnap az ifjúság, közelebb lép az este s gerincem széthullt gyöngyeit nem lesz ki összeszedje. Rózsa Endre A Fekete-tenger morajában Kioltó szél puhatolja a part izzó-nagy mészfalait. Mohazsindelyeit már mályvalilára cserélte az ég — tengerzöld kanca nyerít. Márványremegésben a csődör csők áll, villámerezésű a bőre (patadöngés kél valahonnan) s homok tömi kőfüleit! Bényi László: Kút / Zalán Tibor: KÁRTYÁZOK V áratlanul megzörren háta mögött az avar„ÖK AZOK". Ferkó felkapja a fejét, szimatol. Óvatosan hátrál, hajlítgatja útjából a zöld kukoricaszárakat, szeme ide- oda rebben. A zörgés közelebbről hallatszik, kétségtelen, valaki követi őt. „Az ANYÁTOK”. Rozsdás vascsövet szorongat a kezében, megmerevedik, minden idegszálával a zajra koncentrál. Ha közelebb ér, ha meglátja . . . „ÜTÖK”. A kutya lehajtott fejjel közeledik, sárgás bundáján iszapfoltok fehérlenek, fél szemét valaki kiverte. Amikor a ten- geiiszálak közül Ferkó elébe toppan, ijedten lapul a földhöz. Fél is tőle, szeretne is a lábához gömbölyödni. „NO, TE BOLONDKA.” A fiú körbe-körbe járja az állatot, alaposan szem ügyre veszi, nem csorog-e a nyála, próbálja megállapítani, veszett-e, kóborló vagy árva-e a csúnya kis korcs. „NO, TE." Az állat a nyomába szegődik, nem törődik vele. Esteledik. A levegő megtelik apró bogarakkal, szüntelenül az arcába csapódnak, könnyű, viszkető nyomot hagynak maguk után. Ferkó nagy léptekkel halad, a városka házait elérve maga mellé parancsolja a kutyát. „TE, ITT LEGYÉL MELLETTEM." Mennek határozottan, a kivilágított kocsma felé. „ÉRTED?" A kutya egy asztal alá hem- peredik, Ferkó a kártyázókat nézi. Hárman játsszák az ultit, egy kövér, veres ember, egy siheder és egy öregember. Kopott zakóik zsebéből mind több és több pénz kerül a nedves asztalra. Vörösek a szemek a cigaretta füstjétől', bortól izzanak a ráncos, puffadt arcok.- Te gyerek, mit bámészkodói itt? Éreggyél haza innen! Ereggyél már! Kinek a fia vagy? Ferkó eloldalog onnan, de fél szemmel a kártyát figyeli tovább is. „VÉN SÁTÁN." A szomszéd asztalnál hatalmas kolbászt fal egy kocsisforma ember. Zsíros lé csordul az állóra, kezefejével letörli. — Mi költ, gyerök? A fiú elfordul, sírhatnékja támad az éhségtől. Utoljára a saját vérét érezte — ételként — a szájában. Amikor megszökött, akkor. Az intézet kerítésének a peremét, szökés ellen, üvegcserepekkel szórták be. Csuklóját hasította fel az egyik kiálló üvegszilánk, éppen a főér mellett. Szája azóta is tele van ezzel az undorító, sós ízzel. A kártyázok már káromkodnak, csapkodják a lapokat, verik a poharakat. A verekedés mégis a sarokban tör ki, két békésen beszélgető ember között. A magasabbik veri a falhoz a másikat, összeakaszkodnak, hemperegnek. A kártyázok feléjük fordulnak, röhögnek, biztatják őket. Ferkó szeme ekkor megakad egy kézen, mely villámgyorsan besöpri bőrkötényébe a kártyaasztalról a százasokat. „TOLVAJ A PINCÉR.” A kemény arcú, magas férfi visszasiet a pult mögé. — Hé, hol a pénzem? A tekintetek Ferkóra szege- ződnek, ő iszonyodva hátrál az ajtó felé. — Megállj! Futna, de valaki elgáncsolja, rázuhan egy asztalra, feldönti a bort, rögtön kap két pofont, visszalökik a kártyázok elé. — Hol a pénzem, te koszos? Ferkó értetlenül rázza a fejét. „A PINCÉR VOLT.” A kövér áll fel először, a fülét kezdi el húzni. — Hallgatsz, az anyád ...? A fiúnak csorognak a köny- nyei, koponyájának a bal fele belülről lángokban áll. Elő- somfordál a kutya, a lábához kuporodik. — A tied ez a dög? Na, majd beszélni fogsz te! A siheder fölugrik az asztal mellől, hatalmas bőrcsizmája meglendül, pofán rúgja az állatot, az a pulthoz repül. — Na, beszélsz már? Megdöglik a kutyád, ha nem pofázol ! Rúgja, tiporja a sárga kis vakarcsot, a kocsma elnémul, csak a kutya nyüszítése és csontjainak a ropogása hallatszik. „MEGÖLI, MEGÖLI." — Utoljára kérdezzük, hol a pénz? Ferkó néma szája megtelik parázzsal, agyát vörös üvöltés borítja el. A legény egy pillanatig nézi a rángatózó fiút, majd elmosolyodik, s csizmája sarkával széttapossa a kutya fejét. Roppanás, és ismét hatalmas csöndben a kocsma. „MEGÖLTÉK, JAJ." — Most te következel, pici csöves! Megtanítunk beszélni. A kövér üti a fiú fejét, Ferkó térdei megroggyannak, mint a kiütött bokszolóké, bizonytalan mozdulatot tesz, s a fal mellett lecsúszik az olajos padlóra. — Nem beszélsz, te rohadék? Már rúgják, ketten rúgdos- sák az oldalát, a vézna test némán rázkódik. Már csak ez, már csak az a rázkódás különbözteti meg az agyonvert kutya véres maradványától.- Nem látjátok, hogy néma a szerencsétlen! — szól most közbe az öregember. Arcok takarják el a plafont a szeme elől, fölemelik, lebeg az asztal fölött, leültetik, pálinkát töltenek a szájába, majd ismét pálinka.- Igyál, szegény kis kuka. Máskor szóljál ... HÉTVÉGE 9.
