Dunántúli Napló, 1980. októbar (37. évfolyam, 270-300. szám)
1980-10-12 / 281. szám
Pécsi diákkórus Ausztriában L/ Köszöntjük vendégeinket! Willkommen in Währing ! Kammerchor aus Pécs (Fünfkirchen) unter Kertész Attila FREITAG, 26. SEPTEMBER 1980 16 Uhr Währinger Park (Mollgasse) 18 Uhc Türkenschanzpark (Aussichtsturm) Huszonhat magyar kislány, a pécsi Dobó István úti Gimnázium Bartók Béla kamarakórusa három napjáról kellene itt beszámolnom. Bécsi és bürgen, landi élményekről, fellépésekről; találkozásokról és benyomásokról, ellentétekről és össze, függésekről. Részben az élményanyag méretei, részben ezek társadalmi-politikai hátterének bonyolultsága miatt ez akkor is irreálisnak tűnő vállalkozás, ha erre a beszámolóra sorozatnyi helyem volna, így csupán az út néhány fontosabb mozzanatának fölvillan. tásóra szorítkozhatom. Az együttest egy bécsi koncertiroda meghívására kérték fel néhány szereplésre Bécs 18. kerületének „Wöhringi ősz” cí. mű kulturális rendezvénysorozatán. E rendezvényeket, amelyek augusztustól októberig húzódnak, az Osztrák—Magyar Társaság és a magyar nagykövetség is támogatja, ugyanis az előadások, hangversenyek - a helsinki záróokmány szellemében — különböző országok, nemzetek barátságának,, kulturális kapcsolatainak szolgálatában állnak, és az idei évben túlnyomórészt magyar együttesek bemutatkozása szerepel a programban. Köztük több budapesti együttes (pl. az angyalföldi Szabó Ferenc kamara- rakórus; az OKISZ Cantemus kórusa és Monteverdi kamarakórusa; a budapesti Vivaldi kamarazenekar), és természetesen itt kapott helyet a pécsi diákkórus hangversenykörútja is. Muzsikájuk színvonalára, sikerük intenzitására csupán egy adat álljon itt; a tervezett 3—4 fellépés helyett összesen nyolc koncertet adtak ai három nap alatt. Ebből kettő volt teljes- estés hangverseny, a többi félórás-egyórás szereplés, és mindebből csupán egy hangzott el teljesen spontán helyzetben a burgenlandi Bad Tatzmamns- dorf-i (valaha: Tarcsafürdő) •kurszalon teraszán, átutazóban, séta közben. Egyébként ez az út nem sorol, ható a könnyed iskolai kirándu. lások sorába. Élettapasztalatban és a teljesítőképesség határainak felmérésében — a város, a táj. az emberek, a> találkozások élményzuhatagán túl —viszont annál többet nyújtott. Az óramű pontosságú program, — ahol minden(l) percnyi késés nélkül kezdődött —, igen erőtel. jes iramot követelt mindvégig. S ezek a tizenéves lányok itt nemcsak művészi felkészültségből és muzikalitásból: fegyelmezettségből is példát nyújtottak. (Felnőtt együttes aligha csinálta volta végig morgás, méltatlankodás nélkül a léleg- zetnyi pihenést sem adó programot). Magát az együttest úgy gondolom, nem kell külön bemutatnunk. Lapunkban több ízben megtettük ezt, főleq a két nagylemezzel vagy a lengyelországi fesztivál-díjjal dekorált sikereik után. Eredményeik, muzsikájuk híre most eljutott Bécsbe is. így jött létre a meghívás a háromnapos szereplésre, amelynek Kertész Attila karnagy, Fiszter Gyuláné iskolaigazgató és dr. Bárdi László, a megyei tanács csoportvezetője kíséretében magam is részese lehettem. S hadd említsem itt, a kísérők sorában a Volánbusz egy. csapásra jóbarátunkká szegődött vezetőjét, Sigovits Andrást, akiben legalább egy idegenvezető és több pedagógus veszett el, mint ezt az úton sokszor tapasztalhattuk. Ami számunkra újdonság és nem elhanyagolható tanulság, tapasztalat: Bécsben ma is sok a szabadtéri rendezvény. A bé. esi polgár nemcsak igényli, de el is várja a parkokban itt-ott felcsendülő dalt, muzsikát. A Währinger Parkba meghirdetett romjában a pécsi lánykórusnak mindjárt első nap délután két ilyen fellépése szerepelt. Az egykori császárváros ma is hemzseg a parkoktól, így nem is kellett messzire menni. Ä Währinger Parkba meghirdetett koncert iránt nem sokan érdek, lődtek, csupán nyugdíjasok, kismamák és csemetékkel együtt a környéken lakó vendégmunkások gyűltek össze néhányon. A körbe-körbe ott rajcsúrozó arab és török kissrácok igaz, enyhén szólva kissé zavarták a muzsika áhítatát, de a követke. zőn, az elbűvölően szép Török- sánc-párkban már Zeneszeretőket találtunk a sorbaállított székeken, padokon. A kórus ez. úttal is zenei élményt adott: reneszánsz, klasszikus és mai művekkel, német és magyar nyelven. Nehezen akarták őket elengedni, pedig már hűvösö- dött, esteledett. így a meleg baráti szó mellé átnyújtott egy- egy csokor orchidea — Rudolf Janecek úr, a 18. kerületi tanács elnökhelyettese kezéből — valamennyi „ifjú künstlerin” számára elsősorban értékmérő elismerésnek tekinthető. A hangulatot mindenesetre emelte, ami nem is ártott. Ekkor már tudtuk, hogy a másnapra, a patinás Collegium Hungari- cumba tervezett koncert technikai okokból elmarad. Helyette viszont a bécsi városháza előtti szabadtéri színpadon lép. hetett fel a kórus, a Rathaus un. „Tag der opfenen Tűr” (Nyitott kapuk napja) műsorában, kb. félórás repertoárral. A gyönyörű tornyos épület előtti téren és parkban a szemben álló Burgtheaterig mintegy hat-nyolcezres tömeg hullámzott a dús verőfényben, (kb. másfél-kétezren ültek) mindannyian fesztiváli hangulatban. Nem lehetett könnyű szerepelni itt, ebben a nyüzsgésben, bár a kitűnő hangosítás sokat segített, hogy hallhassuk is ai kórust. Az együt. tes a sajátos körülmények közepette is derekasan helytállt, ámbár a legemlékezetesebb koncertélményre csupán aznap este kerülhetett sor. Alsó-Ausztria Antzing nevezetű apró településén egy szép paraszt-barokk házban művésztelepet rendezett be egy pedagógus házaspár - (Gertrud Schmid-Taschek és Franz Xaver Schmid). Tavasztól őszig képzőművészeket hívnak meg, kiállítási lehetőséggel, s minden héten péntektől vasárnapig megrendezik a nyitott műtermek napját. Ez egyúttal a társművészetek találkozását is jelenti. És természetesen a „nyitott büfék napját” is, ahol bárki jóllakhat zsíroskenyérrel, véreshurkával, s ha megszomjazik, tölt magának: bárki, aki ellátogat ide, mert érdeklik a képzőművészet modern irányzó, tai vagy a rövidfilm vagy éppen a muzsika. Mintegy 100- 120 osztrák, belga, francia, skandináv és afrikai művészt találtunk itt. Némelyek vitáztak, vagy a kiállításokat vagy éppen a filmeket nézték. A kórus itt jó kétórás koncertet adott. Az élet ritka pillanatai közé tartozik az a spontán kontaktus, ami most a karnagy, a megtáltosodó kórus és az igaz művészetre fogékony hallgatóság között itt létre jöhetett. Erre a magas nívóra nyilván nem számítottak, mert a műsorszámokat valami egyedülálló tapsorkán fogadta. A harmadik nap — Burgenland ... A valaha több, mint 200 magyar település emlékét ma már csupán öt—hat helynév őrzi. Magyar családok persze sokfelé élnek (nem dissziden- sek!) a környék gazdálkodói között, de a legfiatalabb korosztály a nyelvet mór nem vagy álig beszéli. Két kivétellel találkozhattunk. Az egyik Alsőőr (Unterwart). Egy kis sziget . . . 6-700 lelkes színmagyar település, négyosztályos (összevont) magyar népiskolával, 5000 kötetes magyar könyvtárral, magyar pappal. A másik a közeli Felsőőr (Oberwart) városka „Főszeg” nevű részénél néhány, száz lakosú magyar kolóniája. Ők reformátusok, ugyancsak magyar lelkésszel, oki egyúttal püspöke is a megye kevés számú protestánsainak. Az itteni találkozás ausztriai magyarok- * kai, a kis rögtönzött koncertek o templom előtt, s az esti na- gyob koncert a református egyházközség termében, úgy gondolom, mindannyiunk számára egy életre emlékezetes marad. Havonta, kéthavonta rendez itt a Burgenlandi Magyar Kultúr- egyesület műsorokat, előadáso. kát, jobbára budapesti művészek felléptével. (A pécsiek szereplését is ez az egyesület szer. vezte). De, hogy mit jelent a magyar szó, o magyar dal ott, ahol ez mind ritkábban csendül, azt most érthettük meg igazán. A pécsi leánykórus itt is — és az egész útja során — küldetést teljesített. Tisztelerte méltó komolysággal és művészi hőfokon. Wallinger Endre fi sötétülő Ház Szántó Tibor novellái Az ötvenes évek elején, meglehetősen nehéz időszakban, egy szervezői és szerkesztői ér. demeiről mindmáig sokat emlegetett fiatal író vállalta fel az irodalom ügyét Pécsett — Szántó Tibor. S hogy milyen fáradságot nem ismerő odaadással végezte munkáját, azt ma már irodalomtörténeti jelentőségű tények bizonyítják. Megalakította a Magyar írók Szövetségének pécsi csoport^ ját, életre hívta és szerkesztette a Dunántúl című folyóiratot. A folyóirat mellett tevékeny lektorátust szervezett, s a vidéki könyvkiadás gondolatának nemcsak szorgalmazója, de megvalósítója is volt. A sokirányú önként vállalt feladat elvégzése nála mindig az igényességgel, a minőség szem előtt tartásával párosult. Ennek köszönhető, hogy a DuHÉTVÉGÉ 8. nántúl hamarosan az akkori idők egyik legjobb irodalmi folyóirata lett. Többek között teret adott olyan írók műveinek, akiket a téves irodalompolitikai szelekció máshonnan kitessékelt. Ma már jól ismert, írókat, költőket indított el pályájukon. Mindeméllett Szántó Tibor jelentős írói tevékenységével is felhívta magára a figyelmet. Sorban megjelenő novellái, elbeszélései az új irodalomnak azt a nehezen bontakozó törekvését erősítették, mely lakkozástól mentesen, az élet valóságos ellentmondásainak művészi megfogalmazásával próbálta ábrázolni a valóságot. Egyike volt azoknak, akik már a személyi kultusz idején megjelenítették írásaikban a hibákat, a torzulásokat, mint ezt néhány novellája ékesen bizonyítja. A Dunántúl 1956-ban megszűnt. Szántó Tibor később elköltözött a városból. Egyre kevesebb novellát írt, inkább regényekben fejezte ki a korról szóló mondanivalóját Mind a novellát, mind a regényt próbálta megújítani a maga módján. ígéretes, érdekes művekkel teljesedő pályája azonban 1970-ben bekövetkezett korai, váratlan halálával derékba tört. A sötétülő ház című novellagyűjtemény — melyet Galsai Pongrác, az író nemezedéktársa és barátja válogatott, gondozott, s látott el bevezető tanulmánnyal — Szántó Tibor ha- lálámak tizedik évfordulójára jelent meg, hogy emlékeztessen az íróra és az emberre. Galsai riem tagolta ciklusokra a kötetbe válogatott novellákat, hiszen, mint a bevezetőjében ő maga is írja, keletkezésük időrendje javarészt az egyes témaköröket is körülhatárolja. „Ez a kronológia, ki- sebb-nagyobb visszaúszásokkal, ismétlésekkel, kilengésekkel megfelel a történelem huszonöt—harminc éves eseményrendjének.” Az első novellák a gyerekkor, az ifjúkor élményvilágából táplálkoznak. Az író korai próbálkozásai ezek, de már bennük feszül az a megrendülés, mely alkotójukat érte az élettel való ismerkedés kezdetén. Különösen a Triciklin című novellában érezzük ezt, ahol a még naív gyermekiélek ütközik össze a felnőttek fondorlatos praktikáival. Majd a háború mély nyomokat hagyó emlékei törnek elő, s idéznek köznapi tragédiákat, emberi kálváriákat. A Kötélhúzás című elbeszélésben az építkezésre hulló bomba nemcsak a falat rombolja le, de egycsapásra semmivé foszlatja azt az idillikusnak tűnő világot is, melyben a novella hősei éltek. Á legerőteljesebben Az élső fejezet filmszerűn pergő emlékképei hatnak ránk. Ez az inkább önéletrajzi részletnek nevezhető történet az író kálváriáját meséli el a nyugat felé húzódó front nyomában. A személyes sors bemutatásán túl azonban megérez- zük benne egy ország népének tragédiáját, s azt a hitet is, Tiszatáj Társadalomtudományi kutatások - vidéken Bakos István „vitaindító” tanulmánya a Tiszatáj márciusi számában, címadója is lett an. nak a hozzászólás-sorozatnak, mely immár hét számon keresztül kísérli meg feltárni, vagy legalábbis bemutatni a vidéken élő kutatók, társadalomtudósok helyzetét, nehézségeit, lehetősé, geit. S minthogy o vidékség mindenekelőtt viszony s a viszonyítási alap az írások majd1 mindegyikében a főváros, a Tiszatáj a magyar tudományos közélet egyik komoly, s önmai- gában alig megoldható problémájáról ad képet. Tovább; menve; egész közéletünk (köz- gondolkodásunk) egyik makacs dilemmájához szolgáltat adalékot, ahhoz o fel-fellángoló vitához, amit nagyon-nagyon kisarkítva vidék kontra Budapest- vitának nevezhetnék. Persze ez a címke túlzottan egyszerűsít, a viták formáját, modorát jelzi inkább, mint tartalmát, mór-már fedőnév, vignetta, melyben a „kontra” szó mindkét oldalára jóval súlyosabb fogalmakat he. lyettesít be a valóság, napjaink útkereső, változni és változtatni akaró Magyarországa. Bakos gondolatmenete röviden a következő: Noha eltűnőben vannak vidék és főváros kulturális, gazdasági, életmódbeli különbségei, a társadalomtudományi kutatások helyzete vidéken nem könnyebbedért, a lehetőségek fővárosi bővülésével nőtt az amúgy sem kis szakadék. Regionális centrumokat kell tehát teremteni vidéki egyetemek, levéltárak, múzeumok, intézeti kutatóhelyek köré. Hasznos lenne az effajta decentralizálás már csak azért is, mert egészséges versenyszellemet teremtene. Mondhatnám: nyitott kapukat dönget, de adatai, érvei meggyőznek arról, hogy van döngetni való e kapukon, továbra is. „Jelenleg a fővárosban van a kutatóhelyek 80 százaléka, míg a társadalmi termelés háromnegyed része vidéken folyik” — írja. Vagy: „Annak ellenére, hogy vidéken nincs központja egyetlen tudományos egyesületnek vagy társaságnak sem, a vidéki tagi- létszám, közel fele — egyes tag- szervezetekben kétharmada — az összes taglétszámnak.” S még egy idézet, bár sorolhatnám vég nélkül: „Míg 1978-ban az összes társadalomtudományi kutatóhelyek 42 százalékát találhattuk vidéken, addig a kutatásoknak csupán 22 százaléka; az összes dolgozóknak 18,7 százaléka; a ráfordításoknak mindössze 6 százaléka jutott a vidéki társadalomtudományi kutatóhelyekre.” Az MSZMP KB 1969-es tudománypolitikai irányelvei óta eltelt időben a fejlesztés főleg extenzív irányú volt, a vidéki kutatóbázis helyzete továbbra sem, kielégítő. A szerző javaslatként vázolja föl —. dél-magyarországi példán — egy regionális kutatási koope............ H l fii mel y erőt adott neki a pusztítás ellenére az újrakezdéshez. A gyermekkori, ifjúkori élmények megírása után az író figyelme a megváltozott körülmények között élő, dolgozó emberek felé fordul. Kerüli a sablonos megoldásokat, pedig ebben az időben sokakat megkísértett a hamis valóságszemlélet. Külsőségek helyett a nehezebben alakuló, formálódó belső emberi tartalom ábrázolására törekszik. Jól példázza ezt a Mindenkivel című novella, melyben a múltból átöröklött felfogás és az érzelmek őszintesége csatázik egymással. Törvényszerű, hogy a valóságra figyelő író előbb-utóbb érzékeli a társadalomban felgyülemlett bajokat. Szántó Tibor is hamarosan látta a vakvágányra futott politika gyakorlati következményeit. Kritikájának adott hangot — igaz burkoltan, de a figyelmes olvasó érthetett belőle — a Kehida kézbesítő és A hülye című elbeszélésekben. Mindkét írás az egyszerű emberék szemszögéből. ítéli meg az ötvenes évek élső felének hatalmi visszaéléseit, azokat a közismert hibákat, melyek a közéletet és a magánéletet egyaránt súlyos ráció lehetséges szervezeti felépítését. Bakos István higgadt, gazdag érvelése (melyet a fenti mondatok képtelenek visszaadni) olyan széles „medret” váj, melynek „partvonalain" olig- alig csapnak túl a hozzászólók gondolatai, mélyítik, tágítják azt, s még legtárgyszerűbb mondataik is világosan jelzik, hogy jóval többről van szó, mint a „vízfejű” főváros kár- hoztatáso, vagy a „sírás” az áldatlan vidéki állapotok fölött. Kézenfekvő, hogy o vidéki kutatócentrumok vezetését a vidéki egyetemek lássák el. Ehhez azonban változtatni kell az oktatás körülményein. Sok helyütt egy ember „fedi” le azt a részterületet, melyre a fővárosban egész tanszék jut. Azonban e problémáknak csak egyik része adminisztratív eredetű. Másik részük — s ez már nem „vidéki” gond — jóval súlyosabb, nehezebben megoldható. Ide kapcsolódik Grezsa Ferenc (Hová lett a tudós tanár?, 5. szám) hozzászólása, s a neki felelő Szabó József (Odalett a tudós tanár, 7. szám). „Valamikor régen egész tudósnemzedékek nőttek fel o gimnáziumok, reáliskolák katedráin. Jelenleg a kutatás szempontjából a középfokú oktatás inkább zsákutca, mint előiskola” — írja Grezsa. Azok a fiatalok, akik az egyetemen végezve középiskolákba kerülnek (hogy az idő. sebbekről ne is beszéljünk), majd minden kapcsolatukat elveszítik volt tanszékükkel, tanáraikkal. De ha meg is maradna a kellően és érdemben szervezett munkakapcsolat, a középfokú oktatás jelenlegi körülményei nem teszik az elmélyedést, kutatást lehetővé. Egységes a hozzászólók álláspontja abban is, hogy ai szükséges decentralizálás nem jelenthet szétforgácsoltságot. A regionális centrum nem lehet „a fővárosnak másod-harmadrangú tudományos lerakató”, de nem lehet a provincializmus gyűjtőhelye sem. Tény, hogy Budapest természetes fókusz- jellegét (melynek történeti, településszerkezeti okait több cikk érinti) nem lehet és nem is kell megváltoztatni. Ilyen kis országban ugyanazon tudomány- területen belül két egyenrangú centrum fölösleges, azonban- nem szükségszerű, hogy az az egy minden esetben o főváros legyen. Vagyis az arányokon kell (nem is keveset) javítani. A Tiszatáj márciusban kezdődött, s azt hiszem még nem, befejeződött cikksorozata feltűnés és csinnadratta nélkül fontos kérdéseket tárgyal felelősen, s joggal tart számot érdeklődésre. Parti Nagy Lajos válságokba sodorták. Tragikus és groteszk elemek keverednek az író megoldásaiban, s ezzel a kornak egy későbbi, igen hatásos ábrázolási módját vetíti előre. A Beziéres-i lehetetlenségek című elbeszéléssel kezdődik Szántó Tibor munkásságában az a korszak, mely új ábrázoló, si eszközök alkalmazását, más szemléletmód kialakítását eredményezi. írásainak cselekménye szikárabbá válik, az idő egységét felbontja, a formát bonyolultabbá teszi. A korszerűbb novellamodell azonban mindig a sokoldalúbb, a mélyebb megjelenítést, a valóság és a teremtő képzelet harmonikusabb közelítését szolgálja. Az ötvenes évek végétől csaknem minden írása többrétegű jelentést hordoz, a megírt történet különböző aspektusokból értelmezhető. De a lényeg: egyre bonyolultabb összetevőjű emberi világunk fő jellemzőinek lehető legteljesebb megragadása. Mert végeredményben ez a célja minden új alkalmazásának az irodalomban, s ezt Szántó Tibor nemcsak tudta, de novelláival bizonyította is. Kovács Sándor
