Dunántúli Napló, 1980. augusztus (37. évfolyam, 210-239. szám)
1980-08-31 / 239. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM 1980. AUGUSZTUS 31. Kóldi Judit: Forgás A Jelenkor szeptemberi száma A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának élén a 70 éves Vqs Istvánt köszönti Sőtér István esszéje és Takáts Gyula költeménye. A szám lírai rovatában többek között Galambosi Lásiló, Hervay Gizella, Károlyi Ámy, Mészöly Miklós, Pá- kolitz István, Pécsi Gabriella és Zelk Zoltán verseit olvashatjuk. A prózák sorában Békés Pál elbeszélése és Tan- c/ori Dezső Köszönj el a rézkilincstől c. drámájának második része kapott helyet. A művészeti tanulmányok közül kiemelkedik Németh Lajos: A Kondor-legenda c. írása. Láncz Sándor képzőművészeti krónikójtr a Magyar Nemzeti Galériában rendezett rajzkiállításról és o Pécsett bemutatott VI. országos kerámia biennáléról szó mól be. Olvashatjuk továbbá Tüskés Tibor megnyitóját, amely Martyn Ferenc grafikáinak a Vigadóban rendezett kiállításán hangzott el. Az irodalmi esszék, tanúi mányok közül figyelmet er demel Melczer Tibor írása Kormos István költészetéről és Nemes Nagy Ágnes Irodalmi szénaboglya c. jegyre, tei. A Versről versre-sorozctt- ban Nemes Nagy Ágnes: Ekhnóton éjszakája c költeményéről beszélget az íróval Lator László. Pákolitz István Emlékeztető (Szántó Tibornak - odaátra) Megjavított állóóránk delet klimpirozik, fölkapom fejem a zendülö-bonduló hangulatra: a melódia majdnem hasonlít a régi rádiójelzés dallamára, meg egy kicsit az Appassionato Andate-tételének kezdő ütem-lejtésére-------a régi szerkesztőségi ablakból a Széchenyi térre bámészkodom, múltba—jelenbe—jövőbe: Sorsunk-ba Dunántúl-ba Jelenkor-ba-------a kad emlékeznivaló elegendő, tengersok rossz között fehérhollónyi jó; és nemcsak a velünk-történteken tűnődhetünk, de olyasmiken is, amiket mi cselekedtünk gyöngébb, vagy jobb ihletésű óráinkban, versben és prózában egyaránt-------t udom, mindig rühellted az ellágyulást, alighanem hátba bufálnál most is, elérzékenyülö gesztusom okán, esetleg röhögcsélnél egy sort-------d e ahogy fentebb mondottam vala, (látod, már igazándiból aggeb-sorba masírozom, hisz nem volt szokásomban a locsifecsi— hiábavaló beszéd, pláne versben) szóval: meg-megidézlek ■■ az óraütés emlékeztető zengésében; elkezd ugyanis valamit az emberfia, aztán folytatja szivbeli garabonciásokkal, akik ugyancsak hittel hiszik, hogy nélkülözhetetlen dolgot mívelnek; nem szépelegni akarnak a Betű-vei s a jóra termett Szó világosságával; jól tudják, nem babra megy a játék, kockáztatnak is jócskán: hátha mégis lehet valamit igazítani a kergebirka-forgású földgolyóbison---------n a, mára ölég is ennyi emlékeztet a régi óra: nyilván odaát ugyancsak idejében illik nyomdába küldeni az imprimatúrát, hogy a FOLYÓIRAT kapható legyen elsején a Tejút vidéki csillagstandjain--------B a lra, az utca végén, a toronyhoz mögül három gép bukkant elő. Hangtalanul hasították a levegőt a komorkék tavaszi hegyek előterében, a Dózsa György út fölött, majd eltűntek a jobb oldali, a második toronyház mögött, úgy a nyolcadik emelet magasságában. Ebben a pillanatban megérkezett a hangjuk is: mintha egy óriás gargalizálna a lakótelep föiött. Az ablakban állt, karját összefonta a hátán, s pillantása máris balra vándorolt az utca végére, a toronyházhoz, várta az újabb köteléket. Megérkezett. Az óriás ismét vizet vett a szájába és gargarizált. Így ment ez jó ideje, mióta a katonai parádé előkészületei folytak. Minden egyes alkalommal kiállt az ablakba és leste a gépeket. Nem tudta volna megmondani, mi vonzza annyira, egyszer azonban, amikor az egyik vadász elszakadt kötelékétől és túlságosan alacsonyra szállt, rajtakapta magát: arra vár, hogy valamelyik majd csak lezuhan. Hirtelen elhatározással fellépett az ablakpárkányra, zok- nis lába megcsússzam a fehérre festett fán, ingadozva a deszkába kapaszkodott és kiegyenesedett. Kilenc emelet mélységben a Közért lapos teteje szürkéllett alatta, a hátsó kijárat mögött üres üdítőitalos- és sörösrekeszek vöröslöt- tek és zöldelltek. Óvatosan leguggolt, baljával erősen fogódzkodott, tenyerén erezte az ablakdeszka minden apró egyenetlenségét, a fehér olajfesték minden szemcséjét külön-külön. „Nem így kellene. Talán egy levél . . Akkor meg azt hinnék, öngyilkos lettem." Odalent egy citromsárga sapkás fej hirtelen felfelé nézett, az arca rózsaszín folt, alsó felén sötét pont, az elkerekedett száj O-ja. Azután újra a rikító citromsárga folt. Továbbmegy. „Félek. Csukafejes ... az vol- no a legszebb, mint az ejtőernyősök, de hát alattuk ötezer méter, nekem meg harminc ha jut. Vagy inkább o párkányra ülök, kilógatom a lábam, harangozok egy kicsit és hipp- hopp kicsusszanok. Félek. Megvan. Rákucorodok az ablakpár. kónyra, összegömbölyödve, mint o gyerek az anyja hasában, befelé nézve, hogy a szobát lássam utoljára és egyszerűen kigördülök az egészből, kigurulok . .. Méltatlan." Guggoló helyzetében kicsit előrearaszolt a párkányon, csak a sonka támaszkodott a biztonságot adó falapra, mely megroppant a szokatlan súly alatt. Még egy kicsit előre, a lehetőségek végső határáig, hajába belecibált az ablakok közt kószáló böjti szél, az űr szabad szeletén újabb vadászkötelék húzott át. A Közért mögött kon- zerves konténereket rakodtok egy teherautóról, idáig hallatszott a zörgés. Hirtelen, szinte betegesen gyors mozdulattal engedi el az ablakdeszkát s rúgja el magát o párkánytól. A szelek beletépnek nadrágból kitűrődött ingébe, az óriás újra rákezdi, teste megpördül, az aszfalttetőt látja egy pillanatra azután egy hatalmas, kövér, felhőformájú egeret az égen, a sápadt, ovális Napot, végül a ház durvaszemcsés panelfalát, mely egynemű homokszínné olvad össze. Ablakok villannak elé, tavasznak tárt nyitott üvegszárnyak, látóterének szélén ott inog a kilencediken az ásító négyzet, melyet az imént otthagyott, s a párkány peremén, két kezével a deszkába kapaszkodva guggol valaki, merőn néz utána, ő pedig zuhan, zuhan, bepillant a következő ablakon, Zentaiékhoz, a nyolcadikra, Zenti Robi meg a felesége o szőnyegen fekszenek egymásba gabalyodva, a nő szemében kába csodálkozás, Robi pedig, aki tegnapelőtt feljött és azt mondta, valami baj lehet a csövekkel, mert beázik a fürdőszobájuk és a víz csak tőle jöhet. Zentai Robi arcán a fájdalmas gyönyör kusza vonalai, állókép, a zihálást elnyomja az újabb vadászkötelék, egy gyakorlat nyolc kötelék, négyen már túl vagyunk, háta mögött húz- nok: szürke párhuzamosok a levegőben. Robiék alatt a szőnyeg kék, Fritz Kahn szerint a nemi élet egyhangúságán enyhítendő időnként a kandalló előtt heverő jegesmedvebőrön kell szeretkezni, Robiék alatt a szőnyeg kék. „Most. Most kell megpróbálni. Hátha." Szétcsapja karjait és mozgatni kezdi függőlegesen, álló helyzetben zuhanó teste mentén, erőteljesen föl-le, ujjait összezárja, mint úszó a medence vizében, tenyere támasztékot keres a minduntalan szétváló és fölfelé iramló levegőben. A pillanat egy töredékére el. hagyja hite, majd még hevesebben csapkod tovább. „Amíg csak lehet. . . még, még." A következő ablak üres szobára nyílik középen bakra állított bicikli, kerekei üresen forognak^ nyergében őszülő férfi topossá ■ a pedált, trikóján, shortján átüt a verejték, de ahogy megpillantja az ablak előtt elvillanó testet, vonásai egy pillanatra mintha kisimulnának, mintha engedne a tem. póból - bár ebben nem lehet biztos, hiszen minden igyekezetét karja mind gyorsabb és erőteljesebb mozgatására összpon. tosítja, a levegő azonban nem engedelmeskedik, nem simul teste aló, nem öleli magához. Békés Pál A Hátha (Lakótelepi mítoszok) (Részlet) Nemes Nagy Ágnes Irodalmi szénaboglya A szórakozottság örömei A ki gyorson, félszemmel olvas - sajna, olykor megesik -, azt nem mindig büntetik meg az istenek. Néha még meg is jutalmazzák. Mintha a túlterhelt agy bamba szórakozottságán apró réseket nyitnának, hogy egy másik, fura világba lásson, ahol a napisajtó vagy bármely nyomdatermék rendszerint örökzöld meglepetései rtiásfajta, határozottan vérpezsdítő meglepetésbe csapnak át. Azon csak kezdetben csodálkozik, hogy valaki apróhirdetésben ajánlkozik csempészésre, aránylag hamar rájön, hogy csempézésről von szó, A közös lejvesztési alapról is gyorsan kitalálja, hogy a mondat alanya fejlesztési alop, bár ennek a fejvesztési alapnak, pláne, ha közös, már van bizonyos távlata. Később azonban, hozzáedződve oz olvasás e módjához, sőt, bizonyos illetlen szándékossággal növelve az esélyeket, mór igaz örömmel tölti el egy külpolitikai cikk központi szava, o kazaltánc; elképzeli a nemzetközi népi táncnak ezt az új fajtáját, amit egy konzultáción ropnak. Érdeklődéssel olvassa azt a divattudósítást, hogy Zsivkov frakkba utozik és nem bánja, ha Irakba utazik. Elmondhatom viszont, hogy komoly aggodalmot keltett bennem a műnyakigény. Ezt ugyanis elhittem. Van művese, műszív, miért is ne lehetne műnyak? Es hogy a műnyakigény annyira növekszik, hogy már érdemes külön kiscikket írni róla, ez arra késztetett, hogy eltűnődjem az emberiség nyoki állapotán. A műanyagredőny szerencsére ablakon kívül rekesztette a baljós lehetőségeket. Különösen bonyolult érzelmekre indított Lukács Esztike története. Mikor szép kislány-nevét kikoptam egy cikk közepéből, nem gondoltam volna, hogy nem marad más a bájos kislányból, mint Lukács Esztétikája. Vonnak azonban ennek a titokzatos tótágas-világnak - amely csak egy verébugrósnyi- la van a lehetségestől — más típusú meglepetése is. A nyers, mondhatnám kezdetleges fél- re-olvasáson túl más módozatok is megnyílnak a laza figyelem előtt, hogy a tévedés már-már új földrészeket alkotó jelentőségét reprezentálják. Azt olvastam például egy keresztrejtvény bolhabetűs meghatározásai között: ,,Tojásdadalqkú, két- lülű görög". Ez elgondolkoztatott. Mór a tojásdadalakú is kissé szürrealista meghatározása volt egy testi alkatnak — ha ugyan az volt —, de o „kétfülű” jelző különösen mélyen hatott rám. Bár az olvasót kétségkívül megnyugtatja, hogy a szóban forgó személynek két füle volt és nem egy vagy három, mégis: ki lehet az a nevezetes görög, akinek korunkig ható, lenyűgöző sajátlagossága kétfülű mivoltában csúcsosodik ki?? A megoldást egy lentebbi, szememmel átugrott, nyomtatott sor rejtette: nem tojásdadalakú. nagy görög filozófusról, államférfiról, művészről, avagy természettudósról volt szó (akik mind-mind kiemelkedően KÉT- FÜLÜEK voltak), hanem csupán egy korsóról. És ebben volt valami elszomorító. Tojásdadalakú, kétfülű görög korsó — milyen kijózanító, milyen jelentéktelenke meghatározás ez ahhoz képest, amit a kétfülűség rejtélyesen felrémlő, lázasan új világtörténelmi látomása sugall? A szabadkai autóbaleset históriáját viszont már nem annyira a szórakozottság, mint inkább o szokmaí ártalom címszava alá lehet sorolni. Jöttünk haza Szabadkáról, vékony hóval borított, alattomosan jeges úton. Újoncok voltunk még oz autózás mesterségében, vidáman szaladtunk a kis piros Fiat 500-assal. Egy váratlan pillanatbon aztán gyönyörű Ívben vágódtunk át a baloldalra és bele az árokba. Nem lett semmi baj. A kilométerkőtől fél méterre süppedtünk bele az árok mély havába, megfogott a hó, valósággal puha, fehér fészekbe ültette o kocsi hátsó felét. Csak a sligovica tört össze. Kimásztunk az út- szélre, segítségért integettünk. Jött is hamar egy szép Zastava, meg is állt, o vezető kiszállt, odabollagott hozzánk. Nagy Mahomet-ember volt, kis sötétOldalára billen, majd a hátára fordul, oz ovális Nap előtt fejét ide-oda forgató madár köröz, szárnya mozdulatlanul feszül a levegőnek, a kilencediken egy alak guggol az obiak, deszka peremén és bámul, rá bámul, őutána, találkozó tekintetek asszója, ő riadtan néz, az a másik odafentről talán sai- nálkozón, talán értetlenül, nem baj, így kel! lennie. Újra egyensúlyba billen, hűl. lása ismét függőleges, arccal kifelé fordul: perspektíváját veszTő, szürkülő kertváros, rakétaként égnek törő toronyházak, a három szürke pórhuzcKmos az égen, a madár lejjebb ereszkedik, felé int, mondana valamit bele is kezd, de hangját elnyomja a feldübörgő zaj: újra oz óriás. A következő ablakkeretben televízió, előtte üres fotel, üvegezett dohányzóasztalka, tálkában sós sütemény, „vagy édes?", a kéken viliódzó képernyőn a bemondó kerek, magabiztos mosolya, szovak szü- remkednek kifelé a csukott ablak rosszul záró tömítései közt, .........ugyanakkor hangsúlyozta, h ogy . . „Talán elsiettem, talán korai volt még ... persze mire vártam volna, Hogy még senkinek sem sikerült? Mégis, minden bizonyosság mögött ott a talán, ot esetleg, a hátha .. . tudom, tu. dom. Ikarosznak sem sikerült, de ő elbizakodott volt; én nem vagyok elbizakodott, én alázatos vagyok és szelíd, amiben bízom, az esetleg, amiben hiszek; a talán, a nagy Hátha .. ." Függönyök előterében hullik tovább, de a következő lakásba újra belát, az ablakban a kilincsre akasztva kalitka függ, ré. gimódi, felfelé keskenyedő vesz- s7Őtákolmány, légi varsa, benne papagáj pipiskedik, a kalic- ka előtt zöldruhás asszony csücsörít édelegve a zöld madár (elé, a papagáj riadtan felrebben, de az asszony háttal áll az ablaknak, mosolyo negédes, se lát, se hall, nyugtalólag cserren a madárra. Újabb vodászkötelék, „már csak egy, vagy kettő lehet hátra". Lentről mind több arc fordul felé, vergődő hullását mind több pillantás igyekszik feltartani, a Közért be. és kijáratánál hemzsegő rovarok rohanvást emberformát öltenek, s már mind őt figyelik. szőke bajusszal, angol lordi hidegvérrel. Higgadtan áttekintette a helyzetet; azt mondta, húzódjunk félre egy kicsit Aztán odaállt a kocsi torához, két nagy markával a karosszéria alá nyúlt és egyetlen mozdulattal feirakto az autót az országúira. A hóból. Nekünk káprázott a szemünk. Úgy emelte azt a kocsit, mintha egy ku- tyakölyköt venne az ölébe és tenné le a négy lábára. — Dehát hogy lehet ez? — tört ki belőlem. — Hogy bírta így megemelni? A szőkebajszos Mahomet kicsit elmosolyodott.- Költő vagyok — mondta, vállatvonva. — Költő?? — Döbbent pillan, tást váltottunk útitársammal. — Hát . . . kérem, akkor kollégák vagyunk, mi írók vagyunk Budapestről, és hogy így . . . egy magyar költővel itt és így találkozunk, az ... talán ismerjük is egymást... - dadogtuk eszméletlenül. A Palicsi-tónál ilyenek a költők? Kosztolányi is erős volt, az igaz, node ennyire? Közben o szőkebajszos mosolya kissé szélesebbé vált.- Maguk' pesti írók? Nem költő vagyok, öntő vagyok. Vasöntő. Még néhány józan, csöndes tanáccsal látott el bennünket o havas úti autókázásra vonatkozólag és továbbment. Hosz- szan bámultunk > kocsija után, míg el nem tűnt a nagy fehér síkságon, a sűrűsödő forgalom színes szalagjában. Szóval öntő. Nem költő. A helyzet azonban az, hogy nekem mégiscsak egy hatalmas költő emelte ki a kocsimat Szabadkán oz árokból, legalábbis néhány másodpercig ez volt a helyzet. Hogy pedig hány másodpercnyi a valóság, az viszonylagos.
