Dunántúli Napló, 1980. július (37. évfolyam, 179-209. szám)

1980-07-06 / 184. szám

DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM 1980. JULIUS 6. Á paksi alkotótelep első szezonja Művészarcok Tillai Aurél A Pécsi Nyári Színház programjában Eck Imre új ka­marabalettjét Monteverdi Magnificat című kórusművére táncolják el a Pécsi Balett szólistái. Az elhangzó művet a Pécsi Nevelők Háza Kamarakórusa énekli, Tillai Au­rél vezénylésével. Mai művészet legmaibb városunkban Szita nyomat-készítési gyakorlat a paksi vizuális kísérleti alkotótelepen Mészáros István felvétele Kórusokat — ma már nem­zetközi rangú pécsi együttese­ket — alapított, szervezett és irányít ma is. Kórusvezető-ge- nerációkat nevelt a pécsi fő­iskolán a magyar zenei élet és az amatőr mozgalom számára. Mindezt az utóbbi negyedszá­zadban. Ha semmi mást nem csinálna, ez sem kevés. Kon­certeken, olykor a rádióban halljuk valamelyik kórusművét, vagy valamelyik együttes élén a műsorukat, s hallunk róla külföldi fesztiváldíjak, szerep­lések, lemezfelvételek idején is. Feszített életünk ritmusában ilyenkor eszünkbe juthat: va­jon ki is ez a Tillai és vajon milyen befektetés áll a szinte mindig rendkívül magas, kivé­teles színvonalú teljesítményeik mögött? Mi a titka az eredmé­nyeknek és Tillainak? Egy véletlenül megismert ön­vallomásából idézek: „... Ha elegendő időm volna hozzá, talán elmélyültebben, választé­kosabban, modernebbül tud­nék megszólalni. De az élet nagy energiáit a szervezés kö­ti le... Nekünk az, hogy a „hangszerünk" pódiumra ke­rüljön s ott értékes színvonalon megszólaljon, elviszi az élet­energiánk 80 százalékát. A maradékból kell jó zenét csi­nálni. De hogy valaki is meg­hallgassa, sokszor még azt is nekünk kell megszervezni. . ■" Mielőtt önmagáról ejtenénk néhány szót, úgy gondolom, érdemes egy pillantást vetni az eredményekre. Nem tetszeleg azokban senki, magam is csu­pán a tényközlés, az informá­ció szintjén tekintem át őket. A „trófeáknak” ugyanis az a természetük, hogy falra, polcra, vitrinbe kerüljenek. Azután min­denki elfelejti őket. Pedig oly­kor „csokorba szedve" megle­pő képet is nyújthatnak. Hiszen valami van mögöttük, valamit jeleznek .. . Tillai Aurél három kórust ve­zet. A Pécsi Tanárképző Főis­kola Vegyeskarát 24 éve: a Pé­csi Nevelők Háza Kamarakó­rusát 22 éve (1978-ig Dobos Lászlóval), a Mecsek Kórust 15 éve. Mindhárom többszörös ki­váló, illetve nívódíjas együttes. Minősítésük sorrendben: Hang­versenykórus, Kiemelt hangver­senykórus, Diplomás fesztivál­kórus. A csaknem negyedszá­zad alatt 13 európai ország­ban összesen 28 külföldi hang- versenykörút és nemzetközi ver­senyeken 22 értékes díj áll mö­göttük, ebből 7 első díj (Cork, Neerpelt, Tours, Arezzo, BBC, Krokkeheist, Tampere) és egy közönségdíj (Tours). Mindeze­ken a helyeken a területi rá­diók, televíziók felvételei is őr­zik a szereplések emlékét. Mos­tanában jelent meg második lemezük, a Magyar Rádió mű­sorában havonta legalább egy­szer közöl valamit eddigi 22 felvételükből. Mindezekhez annyit: akik hallgatják — szá­muk sok százezerre tehető, fő­leg külföldön —, jobbára meg­jegyzik ezt a két szót: Pécs, Hungary. . . Mert a szép, a kellemes impresszió is „ra­gad”. Nemcsak a rossz. S ne­künk van mit „kompenzál­nunk”. .. A főiskolán zeneelméletet, karvezetést tanít, tankönyvet, szakcikkeket ír, előadásokat tart, szabad idejében (van ilyenje?) zenét szerez: kórus­műveket ír, amiket ország­szerte énekelnek. Eddig mint­egy 25 művét adták ki nyom­tatásban. Közülük nyolccal or­szágos pályadíjat nyert. Tanítványai pedagógusok, karvezetők és kórustagok. Til­lai egyetlen dologra büszke. Arra, hogy a díjakat, sikere­ket a három kórusával érte el, és nem csupán egy „elit” kó­russal. S a másik talán az,, hogy ezek az együttesek ma is élnek, repertoárképesek. Ami nem lehet könnyű, hiszen még ilyen „zenei városban” is, mint Pécs, döbbenetes méretű kö­zönnyel és meg nem értéssel találkozhat akárki fia, aki szép csöndben csinál valami értelmeset, de eléggé tehet­ségtelennek bizonyul önmaga adminisztrálásában. így hát — ha elcsüggednek — inkább kedvet ébreszt és tart a kórus­tagokban, akik közül sokan „műhelynek” tekintik a kórus­próbákat. Tanulnak itt is, hogy taníthassanak. S kitartanak és ragaszkodnak, hűségesek. És nagyon sok áldozatot vállal­nak. Társadalmi munkában, amit egyedül ők tekintenek an­nak. A jó ég a megmondható­ja, miért... A Nevelők Háza Kamarakó­rusa 20 éves jubileuma után erős kritikai hangok is illették az együttest: állami (szakszer­vezeti) „pénzen” egyházi mű­veket énekelnek ... „Műsorunkat az igények szabják meg — mondta hig­gadt és türelmes bölcsességgel a kórus vezetője. — A Filhar­mónia Bach-bérletében mit énekelhetnénk mást? Bach vi­lági zenéje mindössze néhány kantáta. Az igazán értékes mű­vei egyháziak. Sok zenei kor­szak nagy alkotóinál — ahogyan a képzőművészetben is — hason­ló ez arány. Monteverdi igé­nyes zenéjét is egyházi művei jelentik. A lemezfelvételre kife­jezetten ilyen műveket rendel­tek meg. Nélkülük csonka len­ne a kórusirodalom bemutatá­sa, főleg a kamarakórusunk fő területe, a reneszánsz. Ha kül­földre megyünk, az általános igényekhez, elvárásokhoz al­kalmazkodunk, amiben ott nem tesznek különbséget. Arezzó- ban például egy tallinni kórus gyönyörű Palestrina-misével aratott nagy sikert. Elavultnak tartom azt a szellemet, ame­lyik valamennyi kórustól ugyan­azt várja el .. . A kórusok ma már sajátos arculatra töreksze­nek, hiszen azáltal tudnak egy- egy sajátos színt képviselni a zenei életben. Kétségtelenül pl. a Vándor Kórus magas szin­ten tartja ébren a munkásmoz­galom zenei hagyatékát. De kevesen ütik meg azt a mérté­ket is, ahogyan Lotti Crucifixu- sát vagy a lézus és a kufáro- kat éneklik a rádióban .. . Po­litikai ünnepeken természete­sen mi is az együttesektől el­várható zenei értékeket válasz­tunk az alkalomhoz: neves szerzők forradalmi műveit. Ami a műsorpolitikánk éles bírála­tát illeti, arra Vitányi Iván meg­felelt már, ultrabalos álláspont­nak minősítve azt, amelyik min­dent egy kaptafára akar húzni és világnézeti profilt szimatol egyházzenei művek előadásá­ban" ... Tillai Aurél egyébként tős­gyökeres pécsi. Itt járt iskolá­ba, itt lett főiskolai tanár s itt vezet ma is három neves kó­rust. Sokszor csábították — maradt. Munkája, eredményei igazolták — egy kicsit fémjel­ként, egy kicsit országos mér­ceként is. Amit érdemes lenne külön is megbecsülni. Wallinger Endre A tulipános házak modern lakónegyedére, az épülő erő­műre néznek Paks Újvárosában a 32 tantermes általános iskola ablakai. Szemben a Munkás­művelődési Központ sárga bur­kolatával, körülötte a bevásár­lóközpont. Ebben a környezet­ben dolgoznak a Vizuális Kísér­leti Alkotótelep résztvevői a vá­rosi tanács és a Népművelési Intézet közös törekvése nyomán. A dunakömlődi művésztelep jogutódjáról van itt tulajdon­képpen szó, a régi helyen az épület leromlása miatt ugyanis nem volt lehetőség a további munkára. Nagy szerepet ját­szott a telep megszervezésében Halász Károly, a művelődési központ munkatársa, Pécsről elszármazott képzőművész. A telep művészeti vezetője Lantos Ferenc, aki ideális körülmények között dolgozhat társaival a kéthetes programon. Az iskola tantermei jelentik a műhelyt és a lakóhelyet is a telep tagjai számára. Két-há- rom ember dolgozik egy helyi­ségben: a faliújságon most ko­rábbi munkák, előtanulmányok vannak kifüggesztve. A termek­ben más-más karakterű mun­kák a rajzasztallá előlépett ta­nári asztalokon, rajzeszközök, de szó sincs bohém műterem­hangulatról, „művészi rendet, lenségről”. Mindez azt sugall­ja, hogy a telep lakói komo­lyan veszik a két hétre kitűzött terveket, és az önmagukban kialakított rend kisugárzik kör­nyezetükre is.. . A telep koncepcióját Lantos Ferenc fogalmazza meg, aki­vel közben körbejárjuk a mun­katermeket: — A három megye amatőr képzőművészeit összefogó Dél­dunántúli Regionális Műhely kapott itt otthont két hétre, de Miskolcról, Nyíregyházáról, Sárospatakról, Budapestről és Dunaújvárosból is érkeztek fiatalok, akik vállalták a kísérleti alkotótelep koncep­cióját. Ennek lényege, hogy rajzzal és az ahhoz kapcsoló­dó technikai eszközökkel, fotó, film alkalmazásával, részint ezek tulajdonságaira építve dolgozzunk ki mai problemati­kákat, s a mai eszközökkel to­vábbfogalmazzuk a természet­tanulmány mai lehetőségeit. A résztvevők alkotói felfogása rendkívül sokrétű o naturális portrérajztól egész a rendszer­R égi újságokat olvasni min­dig izgalmas. No, nem a tegnapit, a múlt hetit, hanem a 40, 50, 100 év­vel ezelőttieket. Az az izgalmas, hogyan tükröződik ezeken az elsárgult lapokon a kor, s egyáltalán tükröződik-e a kor? Mi az, amit fontosnak tartottak, s mi került a pletyka, vagy éppen a „szecska” rovat­ba? Nos, a mi utódainknak sok­kal könnyebb dolga lesz, ha mondjuk 2050-ben arra lesz­nek kíváncsiak, hogy mi mit tartottunk fontosnak vagy jel­lemzőnek. No, nem az „utca embere”, a közvélemény —mert akkor a vicceket kellene tanul­mányozni —, hanem az „új­ságíró-társadalom", azaz a ri­porterek. Az (részemmel év­számmal jelzett kötetei minden évben betakarítják a termést. A rendszeres folyóiratolvasó­nak csupán a szerkesztés és vá­logatás (idén Pelle János vé­gezte el) okozhat némi izgal­mat. Tehát a „ki maradt ki”, inkább csak a szerzőket, mint­sem magát az olvasót is ér­deklő kérdése. összevetve a másik „ünnepi antológiával" a Szép versekével két dolog­ban különböznek: a színvonal­ban és a mennyiségben. A szerzők száma éppen egyhar- mada (27, a 81 költővel szem­ben), ami mór önmagában is elgondolkodtató arány. Hiszen ezt még a laikus is tudja, hogy a vers az „élet égi mása”, nem közvetlenül tükrözi a va­lóságot, hanem a költő szub­jektumán, személyiségén át­szűrve, áttételesen. Ha úgy tet­szik a vers már ítélet, minősítés is a világról, míg a riport az látlelet, gyorsfelvétel, váz­lat. Mégis — kissé szomo-. elméleti szintű munkákig. Ez itt mind megfér egymás mellett, mert nem stílusokban, hanem magatartásformákban gondol­kodunk, s ilyen értelemben a telep konstruktív jellegű. Nap­pal mindenki dolgozik, este pe­dig kollektív vitákon beszéljük meg a tennivalókat, kinél-kinél a továbblépés lehetőségeit. E konzultációk lényege, hogy az alapok, a struktúra, a konst­rukció, a szerkezet feltárása után mindenki önmagán átszűr­ve hozhassa létre a maga alko­tását, eljutva a nalurától a végkövetkeztetésig, az alkotá­sig. Ez az alkotás, a kéthetes kö­zös gondolkodás és munka eredménye a résztvevők egy-egy művével közös mappában fog megjelenni, és közös kiállításon is bemutatják ö telep ez évi munkájának eredményét. A külső szemlélő, pontosab­bon a „felügyelet” képviselője, Kiss Mihály, a Népművelési In­tézet képzőművészeti osztályá­nak munkatársa, az Országos Művészeti Tanács titkára a kö­vetkező szavakkal helyezte el rúan — azt kell mondanunk, hogy a versek sikerültek job­ban, s itt már alighanem ösz- szefüggés van a szerzők, mű- vék mennyisége és minősége között. Mi az, amit ez a 27 riport meg akar mutatni 1979 Ma­gyarországról? Durván (nem vitás) és kicsit önkényesen há­rom téma körül csoportosíthat­juk őket: a) munka, munkás­élet, munkássors; b) gyerekek, szülők, öregek és végül kissé általánosan fogalmazva közer­kölcs, közélet, közérzet eléggé cseppfolyós problémaköre. Nos, ha van hiányérzetünk, akkor éppen ezen a területen van. Mert mi a publicisztika (ezen- belül a riport) feladata? Ál­landóan szondázni, feltárni a valóságot megfelelő (értsd megbízható) ismeretekhez, ön­ismerethez juttatni magát a társadalmat — közvéleményt, s természetesen magát a döntést hozó politikai és gazdasági ve­zetést is. Nos az első téma­körben (munka, munkás stb.) igazán új információt, felfede­zést nem kaptunk. Mert erő­sen „leckefelmondás" íze van például annak, hogy a brigá­dok jobb órabér ígéretére odébb állnak egy házzal. Mind­addig, míg csak moralizálunk erről a kérdésről nem várható igazi megoldás. S — mondjuk ki már végre! — a munkások unják, ha mindig őket „pisz­kálják”, a munkaerőhelyzetért mindig rajtuk akarják elverni a port. Igenis mindenki többet akar keresni, mert jobban, akar a hazai alkotótelepek között az idén indult paksi műhelyt: — Rendkívüli, úttörő vállalko­zás a paksi, mert itt egy fel­adatra1, egy koncepció végre­hajtására váll all koztak a részt­vevők. A kutató szellem, a nyílt, célratörő viták jellemzik kon­zultációikat, és ezt minden olyan alkotó szívesen .fogadja és vállalja, aki komolyan veszi a munkáját. Itt egy programot készítettek elő, és ezt követke­zetesen számon is kérik a részt­vevőktől. Nincs szó viszont valami­fajta diktatúráról, mert ez a következetesség és szigor demokratikusan, a közös problémamegoldás szellemé­ben érvényesül. Az alkotók­kal beszélgetve — mai szó­val amatőr művészeknek ne­veznék őket — kiderül, korábbi előítéletet vagy éppen modo­rosságot vetkőztek ie, s jutot­tak el az általánosításig, a mű­vészi megfogalmazásig. Tőkey Péter nyíregyházi ta­nár korábbi képei között érzé­kelhetők o naturális természet­tanulmány előzményei, és most készülő munkájában is ez volt a kiindulópont. Viszont érzé­élni. Sokkal többen dolgozne-k keményen és hűségesen, mint azt a riportjainkban, a napi sajtóban tükröződik. Érdekes, hogy a „második gazdaságról" amely pedig erősen foglalkoz­tatja a közvéleményt, szinte szó se esik ebben a kötetben. A munkának nem akkor szer­zünk becsületet, ha szépen pré­dikálunk róla, hanem, ha meg­fizetjük azt, s csak ezt fi­zetjük meg. így vélekednek er­ről a munkások, parasztok is. Nem esett szó (ebben a kötet­ben) a munkahelyi légkörről, amely legalább olyan fontos tényező, mint a borítékba tett pénz. Több riport foglalkozik az utánpótlás gondjaival, (Moldo­va, Deák Béla stb.) de a való­ság sokkal differenciáltabb, ugyanakkor súlyosabbak a gon­dok is, mint ahogyan ezekből a különben jól megírt riportok­ból kiderül. Ugyanezt kell mon­danunk a gyerek-szülő-öregek témakörről írott riportokról is. A fiatalokról például nincse­nek megbízható információink. Erre a kötet legjobb írása: Kőbányai János: A szolidaritási ütközet című riportja döbbenti rá az olvasót Túlságosan is le­egyszerűsítenénk a dolgot, ha a problémákat belesöpörnénk a „csövesek" vagy a „diszkó" zsákjába. Igaz, ennek a zsák­nak a száját sem lehet elköt­ni, de igazi megoldást csak az garantál, ha tágabb összefüg­gésben, tehát a család-iskola- ifjúsági mozgalom-közélet egy- másrahatását vizsgáljuk. Ami­óta megjelent a kitűnő ameri­keny virágrajzai után mélyebb­re hatolva, szerkezeti elemzé­sek után rajzasztalán már olt a végkövetkeztetés, amely általá­nos, közös törvényszerűségeket ragad meg. Ilyen pályát kellett végigjárnia a bonyhádi Laffer- thon Lászlónak is, akit elsősor­ban a port.érajzolás izgat. A pécsi Kiss István a szimmetria kérdéseivel, annak didaktikai feldolgozásával foglalkozik az alkotótelepen. Másrészt azokat az utakat járjo végig, melye­ken feltárul, micsoda sokféle karakterű, más-más tartalmakat felmutató törvényről is van szó a szimmetria esetében. Környe­zetalakítási kérdéseket vetnek fel Fekete Judit plasztikai és fénytanulmányai és Nemes Fe­renc faipari mérnök munkái, melyek színtanulmányokcrt és fával végzett variációs kísérle­teket dokumentálnak. Mészáros István két kifejezési forma, a vers és a képzőművészet kap­csolatára, kölcsönhatására épí­ti kísérleteit, például o szonett síkba fektetett vizuális megje­lenítésével. Gállos Orsolya kai riporter: Tom Wolfe: Kan- öírozott mandarinzselészínű ó.amvonal című kötete magya­rul, érezhetően, kimutathatóan hatott a mi riportereinkre is. Ezt nem bírálatként, vádként mondjuk. De van abban vala­mi elgondolkodtató, hogy a hatvanas évek Amerikájának látlelete, illetve abból néhány téma, jelenség mennyire isme­rős és aktuális lett nálunk a hetvenes években. Igen — ne­vezzük nevén a dolgot — ilyen téma a csöveseké, a diszkóé, a „szipósoké", az alkoholizáló, utcákon lődörgő fiataloké. Erről beszél az „utca embere", egy­re nagyobb aggodalommal és tétovasággal, ám a sajtónk, ri­portereink (kivétel Kőbányai) még mindig kicsit szemérme­sen, visszafogottan nyúl a té­mához. Igaz, hogy a fiatalok­nak csupán egy rétegéről van szó, de ez a réteg állandó mozgásban van és újratermelő­dik! Ideje tehát feltennünk a miért és a hogyan tovább kér­dését, ha nem akarjuk megvár­ni a nagyobb bajt, amikor már nehezebben orvosolható. Nos, ez: a közélet, közgondolkodás témakör a leghalványabb a kö­tetben, noha néhány írás (pél­dául a prostitúcióról, az idő­sebbek megbecsüléséről stb.) érinti ezeket. összegezve túlságosan oko­sak nem lettünk ettől a kötet­től. Úgy tűnik, hogy a kor nagy kérdéseit még mindig a költők­re, Írókra hagyjuk, holott ez a „munkamegosztás” — törté­nelmünk a bizonyság rá! — nem mindig szerencsés. Kossuth Könyvkiadó, 1980. Horpácsi Sándor I részemmel, I979

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom