Dunántúli Napló, 1980. július (37. évfolyam, 179-209. szám)

1980-07-13 / 191. szám

1980. JÚLIUS 13. IRODALOM - MŰVÉSZET DN HÉTVÉGE 9. A mióta Tömör Peti meg­halt, csak átszaladt Fü­reden, pedig elég sok ismerőse akadt a városban és a klubok környékén. Az utolsó két évben még a májusi vitor­labontó ünnepségeken sem vett részt, igaz, hogy nem is hív­ták. Korábban Tömör Petitől szokott meghívót kapni, s az ő hajóján vendégeskedett né­hány órán át, hogy érezzen egy kis vízszagot. Amióta eladta az öreg, félig elrohadt 15-öst, elő­fordult, hogy Egbert Iván is meghívta egy délutánra, s még egy-két se öreg, se fiatal vitor­lázó, akik már tudták, hogy a víztől a régi versenyek lázas futamaitól soha nem lehet meg­szabadulni. A negyven és öt­ven közötti hajósok eléggé ked­velték Bernáth Gyulát, bár senki sem tartotta igazi versenyző­nek. Nem is volt az. Bernáth Gyula kötelességszerűen elin­dult a túrabajnokságokon, de nem törekedett a győzelemre, csak véletlenül ért el helyezé­seket az öreg jolléval. A csil­laghajóki, dragonok, repülő hollandik mellett a 15-ös és 25-ös jollék kezdtek anakronisz- tikusan hatni. Pedig Kenese— Keszthely távon az időcsúcsot még mindig Uhl Gyula tartot­ta egy 25 négyzetméteres túra- jolléval. Bernáth Gyula, ha az intézettől és a fordítói munká­jától megszabadult néhány hét­re, legszívesebben a nádasok mentén csavargóit hajójával, s esténként tüzet rakott a par­ton. A nagyobb kikötőket leg­többször elkerülte. Észrevétle­nül kopott ki a hajózásból. Először csak egy emlékversenyt hagyott ki, aztán a túrabajnok­ságot, s végül a Kék Szalagot is. Senki sem csodálkozott, amikor eladta a hajóját. A víz­hez azért ragaszkodott, bené­zett a klubokba, s ha meghív­ták, örömmel elment a fél vagy egy-két napos túrákra. A szélvédőn megjelent né­hány esőcsepp. Beindította az ablaktörlőt, de a gumilapátok két mozdulat után megnyikor- dultak. Cseperészett is, nem is. Napfényes, felhőtlen égre szá­mított, orgonaillatú májusi le­vegőre, de már érezte, hogy a feleségének volt igaza. Jobb lett volna Pesten maradni, s a kislányt elvinni a múzeumba, hogy az összes magyar gyer­mek közül utolsóként végre ő is láthassa a koronát, a jogart és az országalmát. A nemzeti ereklyék borongás, esős idő­ben is kisugároznak egy kevés fényt. De Bernáth Gyula sza­bad levegőre, s fél országot beragyogó napfényre vágyott. Amikor a borítékból asztalára csúszott a meghívó, a vitorlák csattogását is hallani vélte, s már kezében érezte a dagadó vitorlák súlyától megfeszülő kö­teleket. Pedig csak vendégnek hívták. K ikapcsolta az ablaktör­lőt, s arra gondolt, hogy okosabb lenne visszafordulni. Délre, fél egyre biztosan hazaérkezne, és együtt ebédezhetne a családdal. De nem fordult meg. Nyomta a gázpedált, s a kocsi engedel­mesen beszaladt Almádiba, az­tán Káptalanfüreden ismét fel a .dombra, s a kanyar után már látszott Csopak és Füred. Ami­kor eqyenesebb útszakaszra ért, kihalászta zsebéből a meghívót és a műszerfal tetejére tette. Valaki 'kézzel ráírta, hogy: ........érvényes a kordonnal le­zárt területre és a protokoll hajóra is.” Olvashatatlan alá­írás adott súlyt az érvényesség­nek. Fél szemmel az utat fi­gyelte, de közben az aláírást is szerette volna megfejteni. Nem jutott sokra, több név is felsejlett a vonalak kacskarin­góiba, de egy új ember írása is lehetett, akit személyesen még nem is ismert. Kicsit fur­csállotta a meghívót. A ko­rábbi években Tömör Peti szok­ta meghívni, de amióta meg­halt, senki sem hívta. A lelke mélyén örült a meghívónak, mert érezte, hogy minden kü­lönösebb érdek vagy ok nélkül küldték. Az intézet szürke em­berei közé tartozott, nem viselt semmiféle politikai rangot, még csak országgyűlési képviselő sem volt. Aki elküldte a meg­hívót, valószínűleg emlékezett még az öreg jolléra, amivel mindig a mezőny közepe táján hajózott, s csak néhányszor, szerencsés széljórások idején ért el helyezést. B alatonfüreden már zsúfolt volt a parkoló, s csak nagy üggyel-bajjal sikerült egy tá­vozó BMW helyére begurul­nia. Az órájára nézett és látta, hogy elkésett. Ha pontosak vol­tak, jó tíz perce elkezdődött már az ünnepség. Sietve be­zárta a kocsit és a kikötő felé indult. Nehezen jutott előre, mert a bazársort, a bormérése­ket és a halsütők környékét már elárasztották az emberek. Osztrák és német turistacsopor­tok hullámzottak a Tagore sé­tány felé. A tömeg kibuggyant az úttestre, s az autók elől el­torlaszolták az utat. Fékcsikor­gás, dudálás jelezte, hogy va­lóban megkezdődött a szezon. Hatméteres távolságból neki­láttak, hogy elnyeljék egymást, és vitorlák nélkül felemelked­jenek a borongás balatonfüre­di égbolt alá. Es ekkor nagyon ünnepé­lyesen, visszötartottan«, megszólalt a Himnusz. A lány és a fiú, hajóikban egy­szerre kapták el a felhúzókö­telet, s az Erkel zene hangjai­ra egyszerre kezdtek emelked­ni vitorláik. Lassacskán szárnya nőtt minden hajónak. A kor­mányosok vigyázzban álltak, szemüket a vitorlákra függesz­tették. Közben egy motoros el­távolodott a parttól, s a boros­tyánból és olajfűzből font ko­A kikötő előtt tekintélyes tö­meg zsúfolódott össze. Embe­rek sokasága nyüzsgött a Ta­gore sétányon. Valahol bizo­nyára volt egy kordonnal beke­rített terület is, ahová a meg­hívójával beléphetett volna, de az emberek eltakarták ezt a szigetet. Mindössze néhány rendőr tányérsapkája világított ki a tömeg sűrűjéből, nyilván azon a tájon lehetett a kor­don. Valaki beszédet mondott. Bernáth Gyula a tömeg szélén sodródva igyekezett feljutni a kikötőre. Amikor a hídhoz ér­kezett, meglepetten látta, hogy a régi hidat elbontották, s az új még csak félig készült el. A kikötőre csak körben, egy ideiglenes fahídon lehet el­jutni, de azt már elborította a kíváncsi tömeg. Szeretett vol­na a hajók közelébe jutni, s látni az arcokat, amikor meg­szólal a Himnusz. Az öt méter széles víz felett, átívelt még két ottfelejtett palló. Nyilván az építők használták. A pallón re­ménytelennek látszott az átke­lés. De aztán felbukkant egy kapatos matróz és átment rajt. Bernáth Gyula követte. Árbocerdő vette körbe a ki­kötőt. A füredieken kívül ott so­rakoztak a siófoki, földvári, keszthelyi egyesületek hajói, s a pénzintézetek Tihanybái és Szemesről érkezett vitorlásai is. Kicsit beljebb az öbölben horgonyoztak az orvosok, mér­nökök, s a minden fillérjüket hajóra költő megszállottak ha­jói. Köztük osztrákok, németek, akik éppen csak átszaladtak a hétvégi versenyre. A két halász szobra mögött a vízen az op­timista jollékkal kilenc-tíz éves gyerekek horgonyoztak. Tőlük jobbra kalózok. Némelyik ha­jón csak lányok, sárga ano- rákban. Többnyire a part felé figyeltek, és várták, hogy meg­szólaljon a magyar Himnusz. A nagyvitorla halszemét a kö­téllel már mind beigazították az árbocba, csak meg kel­lett fogni a felhúzó kötelet. Né­melyik gimnazista lány azon­ban a szomszédos hajókat fi­gyelte, melyeken fiúk várakoz­tak. Az egyik lánynak a vastag, szőke haja szétesett és lompo- san leomlott a sárga anorák- ra. Észre sem vette. Egy hat­méternyire horgonyzó hajóra meredt és a kormányos fiúval váltott szerelmi jeleket. Arcmi­mikával, szemmel, visszafogott, apró mozdulatokkal dolgoztak. Éppen kitörőben volt a szerel­mi vihar. Bernáth Gyula meg­vizsgálta a fiút, aztán a lány­ra pillantott, s úgy nagyjából már eltudta képzelni azt a Cso­pak alatti nádast, ahová a leg­közelebbi edzés végén, vélet­lenül belerohannak a hajóik­kal. De egyszercsak úgy lát­szott, hogy nem várhat már he­tekig a dolog, napokat sem. szorút, melyet a Tihanyban szedett vadszőlő indái tartot­tak össze, a vízre ejtették. A Balaton megkoszorúzása pon­tosan akkor ért véget, amikor a Himnusz utolsó sora is el­hangzott: „Megbűnhődte már e nép A múltat s jövendőt!" Ekkor a vitorlák is felszaladtak az árboccsúcsig. A kikötőfejnél már gyülekez­tek az első hajók a „Kis Ár­pád” emlékversenyhez. A ki­bomlott hajú szőke lány is ki­lépett a hátsó fedélzetre, s a horgonyt cibálni kezdte felfe­lé. Közben még egy utolsó sze­relmes pillantást vetett a szom­széd hajóban készülődő fiúra. A horgony sajnálatos módon pontosan ebfjen a pillanatban szakadt ki az iszapból, s a gimnazista lány egyensúlyát vesztve seggre ült. A kormá­nyos fiúban, a szerelemre ké­szülő férfi felett még utólszor győzött az önfeledt kamasz, és harsány röhögésben tört ki. A térdét csapkodta és a lányra mutogatott. A lány megsértő­dött. Hirtelen lefoszlott róla a fiatalos báj, és átkiáltott a kormányosnak egy szelídebb ocsmányságot. A fiú még job­ban röhögött. így aztán létre­jött az első gyűlölködő össze- veszés, ami után június elején, az egyik fárasztóbb edzés vé­gén édes lesz a kibékülés. Bernáth Gyula újra maga előtt látta a csopaki nádasokat, a Kerekedi öblöt, s mivel behunyt szemmel is mindent látott, há­tat fordított a hajóknak és be­felé sétált a mólón. Sajgott benne a lány. A haja, ahogy lebomlott, és nem neki. A ti­zenhét éves kormányosnak. A bőrén, aztán a torkán érezte, ahogy pillanatról pillanatra jobban kizáródik az életből. A szőke lányt nem irigyelte a kormányos fiútól. Ezen a bo­rongás napon a legszebb sző­ke lánnyal sem kívánkozott be­mászni a nyirkos nádasok kö­zé. Ha fiatal, valószínűleg nem is ezt a szőkét választja a vi­torlázó lányok közül, hanem egy másikat. Csak az sajgott a bőre alatt, hogy kizáródott eb­ből az életből. Ha akarná sem tehetné meg. Elromlott valami, szétesett. Az élet nagy miszté­riuma nem a tudományos inté­zetekben történik, s többnyire nem is a lakótelepi betonhá­zakban. Még soha nem érezte ennyire, hogy kívül van vala­min. S ez a valami, talán az élet. S ezen még az sem vál­toztatna, ha a lebomlott hajú szőke lány erre a délutánra vagy estére éppen őt nézné szerelmesen, s vele hajózna be a csopaki nádasok közé. Más­napra érvényét vesztené az egész. Kiderülne, hogy nem tudnak egyforma önfeledtség- gel nevetni. S ez a vég. A ne­vetést a legbutább lány is megérti. Azonnal érzékelné, hogy ő belül van, a férfi kívül. Visszafelé nem vezetnek utak. Lassan lépkedett befelé a ki­kötőn. A nagyhajók túraver­senyének a mezőnye is készü­lődött már. Dragonok, Európa 30-asok, s a 8 R versenyhajók is sorra elszakadtak a parttól. A fiatalabbak már közelítgették a starthelyet, ahol a Házmester hajó állt, de sokan még a kikö­tő mellett töszösködtek. Makacs öregek álltak a fedélzeten, sza­kaszos mozdulatokkal cibálták fel a rongyot, aztán a hajó orrát eloldották a bikától, s a vitor­lák szélerejével igyekeztek fel­tépni a horgonyt. Napcserzett, derék öregek rángatták, a har­minckilós macskákat. A hajó el­indult, a horgony még tartott, aztán lassan szántani kezdett, felkavarták az öböl vizét. Las­sacskán mégiscsak beszedték a horgonyt, és megközelítették a starthelyet. Bernáth Gyula nézte a hatvan-hetven éves öregasz- szonyokat, akik még javában mandschaftoltak a hetven­öt éves férjük mellett. Elszé- gyellte magát. — „Negyvenöt éves koromban feladom? Nem szabad feladni. Tovább kell csinálni az életet, mintha min­den rendben lenne, mintha a Himnusz .. . Igen a Himnusz . • • Mintha ... És mindenben, mint­ha most jönne még az élet... Lehet, hogy most jön az élet?...” — Elhatározta, hogy megkeresi a protokollhajót, és fiatalosan felszáll. Mint egy győztes. Ha ott lesz a miniszter (miért lenne ott? az ünnepség alatt és után, egyetlen ismerős­sel sem találkozott), elmondja neki, hogy tavaly Helsinkiben nagyon elismerően nyilatkozott róla annak az építővállalatnak a vezérigazgatója, amit még, Nurmi alapított. Nyugodtan megmondhatja neki, mert tény­leg így volt. De rühellette a nyüzsgést. Még a holtbiztosán jó üzeneteket sem tudta úgy átadni, hogy neki valamilyen baja ne származott volna be­lőle. A protokollhajóban azért hitt. Szépen felszáll, a hajó ki­úszik, megtekintik a versenye­ket, néhány szolid koccintás, hitt. Szépen felszáll, a hajó ki­tartozhat a protokollbo. Né­hány emberre azért biztosan számított. A balatoni főnökök­re, akiket ismert, a képviselő­asszonyra, akit tehetségesnek tartott, o férjére, akit szeretett. A három híres íróra, az egy hí­res szobrászra. S a szép, fiatal asszonyokra, akik nélkül oro- tokollhajó még nem futott ki a világ egyetlen kikötőjéből sem. Mire a móló végére ért, elég pontosan kidolgozta magában azt az arckifejezést, mozdula­tot és a szavak egymásba kap­csolódó rendszerét, amivel a protokollhajóra léphet. Az öreg trottyosok hajója még mindig a kikötő és a SZOT-haják kö­zött lavírozott, s néha pillana­tokig úgy látszott, hogy neki­megy valamelyiknek. A hajó or­rára pillantott, aztán az öreg­emberre, aki erős kormány­mozdulatokkal igyekezett szél alá fordítani a vitorláit. S ek­kor a hajókat bámuló ember­tömegben megpillantotta Esz­tert. Magasba lendítette a ke­zét, és intett neki. De Eszter ol­dalra fordult, s a tömegben a part felé lépdelt. Bernáth Gyu­la gyors léptekkel az asszony után indult és karon ragadta: — Eszter, meg sem ismer? Amikor közelről a nő arcába nézett, hirtelen úqy érezte, hogy a nő hasonlít Eszterre, de nem az. összetört arc meredt rá, fénytelen szemek. Az éife- kete'haj, ősz szálakkal vegyült. — De igen, csak gondoltcím jobb, ha elkerüljük egymást - mondta és kesernyésen mosoly­gott. — Bernáth Gyula vagyok, Tö­mör Peti dragonján ismerked­tünk meg négy éve. Kétszer is hajóztunk együtt... Várjunk csak, utoljára 1977-ben. Már véget ért a nyár. Szeptember közepe lehetett, de felhőtlen, mélykék ég feszült a víz fölé. — Emlékszem, Gyula, min­denre. — Először csak arról volt szó, hogy fordulunk egyet, s Tihany­ban megiszunk egy pohár sört... De aztán javult a szél és átszaladtunk Boglárra. Tö­mör Peti meg arról beszélt, IRÉNKOR IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI FOLYÓIRAT WEÖRES SÁNDOR versei 572 BERTHA BULCSU.- A világ legboldogabb embere (elbeszélés) 579 FEKETE GYULA: Óbudai interjú Bertha Bulcsúvá! 587 MÉSZÖLY MIKLÓS: Elégia 663 NADAS PETER: Az eszmélet elvesztése és visszanyerése (elbeszélés) 609 KALNOKY LÁSZLÓ verse 621 CSUKÁS ISTVÁN verse 623 TANDORI DEZSŐ: Köszönj el a rézkilincstól (dráma, X. rész) 623 BÁRDOS! NEMETH JANOS versei 640 MAKAY IDA versei 642 KENDE SÁNDOR: A barátod (elbeszélés) 643 CSALOG JUDIT: Gravitáció (elbeszélés! 650 CSANYl LÁSZLÓ. Négy évszak 658 CSORBA GYŐZŐ verse 663 * Versről versre SIMON ISTVÁN: Száll a rosta (A versről Fodor Andrással Domokos Mátyás beszélget) 665 * 'CSOÓRI SÁNDOR- A félig bevallott élet 675 BODNÁR GYÖRGY: „Mert tudora, hogy a sorsom a te sorsod" (Juhász Ferenc versének elemzése) 681 KOCZKÁS SÁNDOR: Nagy László történelmi „dnendéje" 689 BERTOK LÁSZLÓ verse 692 ARADI NÖRA: Művészet és történelem 694 ROMVARY FERENC: Simon Béla kiállítása 701 NÉMETH LAJOS: Maród János szobrairól 705 MÁNDY IVÁN: Két arckép (Corá Erzsébet, Hars László) 708 1900 JflllUS-AUGUSITUS Á Jelenkor július­augusztusi száma Megjelent a Pécsett szerkesz­tett irodalmi és művészeti fo­lyóirat hagyományosan össze­vont kettős nyári száma. A lírai rovatban többek között Bárdosi Németh János, Berták László, Csorba Győző, Csordás Gábor, Csukás István, Kálnoky László, Makay Ida, Mészöly Miklós és Weöres Sándor költeményeit olvashatjuk. — Szépprózával Bertha Bulcsu, Csányi László, Csoóri Sándor, Kende Sándor és Nádas Péter jelentkezik. Fi­gyelmet érdemel Fekete Gyula interjúja Bertha Bulcsúval. Hallama Erzsébet a „Tudósport- rék” sorozatban Lissák Kálmánt mutatja be. A művészeti írások sorában Aradi Nóra az egyetemes és magyar képzőművészet 1945 utáni ’fejlődésének csomópont­jait elemzi, Romváry Ferenc, Si­mon Béla pécsi kiállításáról, Németh Lajos Maróti János szobrairól ír, Mándy Iván pe­dig „Két arckép” címmel Cora Erzsébet festményeiről és Hárs László irodalmi műveiről közöl jegyzetet. — A színházi rovat­ban Bori Imre jugoszláviai Sfe- rija játékokról, Bécsi Tamás bu­dapesti, Pályi András pedig pécsi előadásokról számol be. A „Versről versre” sorozatban Simon István „Száll a rosta" c. költeményéről beszélget Domo­kos Mátyás és Fodor András. Az „Irodalom a gyorsuló idő­ben” témája ezúttal a Galak­tika c. tudományos-fantasztikus antológia. Erről beszélget Bélá- di Miklós, Hernádi Gyula, Kucz- ka Péter, Szabó B. István és Ve- kerdi László. Az irodalmi tanulmányok, esz- szék, jegyzetek közül kiemelke­dik Bodnár Györgynek Juhász Ferenc: Babonák napja ... c. verséről készített elemzése, va­lamint Koczkás Sándor Nagy László történelmi „duendéje” c. írása. — Kenyeres Zoltán Kálnoky László összegyűjtött verseit, Pomogáts Béla Csukás István új verseskötetét, Tüskés Tibor Lengyel Balázs, Vekerdi László pedig Fodor András ta­nulmánykötetét értékeli. hogy mindent elért, amit az életben akart. A gyermekei már végeztek, a kisebbik lánya is ledoktorált... Ö pedig végre önálló kutatási területet ka­pott. Ha elfárad az egyetemen, csők átszalad Füredre és a Hableánnyal kimegy a vízre. — És mondott akkor mégi va­lamit. — Hazafelé? — Nem, félvizen, amikor Bog­lárra tartottunk. — Várjon csak ... Még mon­dott valamit, omir» aztán én el­tűnődtem. De már kiment a fe­jemből. — Megsimogatta az arcomat, aztán magára nézett és azt mondta: „Gyula, te nem is tu­dod még, hogy én vagyok a vi­lág legboldogabb embere." — Igen, azt mondta, hogy ő a világ legboldogabb embere. Tudjo, akkor egy pillanatig azt gondoltam, hogy önök között valamilyen érzelmi regény is szövődik, de aztán kiderült, hogy nem. — Mi derült ki? — Ne haragudjon Eszter, de a klubban összefutottam Eg­bert Ivánnal .. . Meséltem neki, hogy Petivel és a szép gyógy­szerésznővel átugrottunk Bog­lárra. Tudja, hogy a háta mö­gött magát akkor csak „A szép gyógyszerésznőnek” hívtuk? — Már nem így neveznek. — Nem ...? — Nem. — Akkor kérdeztem Egbert Ivántól, hogy Tömör Peti és ma­ga...? De legyintett. Gondo­latban még bocsánatot is kér­tem magától. De az a furcsa mondat, hogy „én vagyok a vi­lág legboldogabb embere", új­ra eszembe jutott, amikor Peti meghalt. Kint voltam Párizs­ban, s csak decemberben jöt­tem haza. Az Iván húgától hal­lottam a Madách folyosóján. Nem azt mondta, hogy Tömör Peti meghalt, hanem azt, hogy öngyilkos lett. Akkor jutott eszembe az a furcsa mondat. E szter arcán végiggördült néhány könnycsepp. — Bocsásson meg, nem kellett volna szóba hoznom. — Mi szerettük egymást Peti­vel — mondta Eszter, s egy pa­pírzsebkendővel felitatta a könnyeit. Hosszú csend következett. Bernáth Gyula aztán bólintott: — Értem. — Dehogy érti. Ha ott lett volna a temetésen, akkor érte­né. Mi volt itt? Ha csak eszem­be jut, beleborzong a hátam. Csaknem megköveztek. Mintha én lettem volna az oka az egésznek. Pedig az én bűnöm csak annyi volt, hogy Peti sze­retett. Én is szerettem.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom