Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-29 / 177. szám
DN HÉTVÉGE 8. IRODALOM 1980. JÚNIUS 29. FOL YÓIRA TSZEMLE Tíszaftaj Sütő András új drámája: Á százai menyegző A lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán, majd a Káin és Ábel megjelenésükkor, illetve bemutatásukkor eseménynek, rangos eseménynek számítottak, olyannak, mely igencsak túlnőtt az irodalmi és a színházi élet keretein. Nem ne: héz hát megjósolni az új drámáról, A százai menyegzőről, mely a Tiszatój júniusi számában jelent meg, hogy hatása, sikere nem lesz kisebb az előzőeknél. Zelei Miklós interjúja a február 10-i Magyar Hírlapban az elsők között adott hírt a darabról, s most, a szöveg olvastán érdemes felidézni Sütő András akkori szavait a drámáról és a dráma kapcsán. „A százai menyegző hőseinek sorsában — nyilatkozta az író februárban — a népek asszimilációjának kérdését próbáltam megközelíteni. Amint mindenki ismerheti ezt a történetet, Nagy Sándor, miután meghódította Perzsiát és leverte Dareiost, hatalmát a meghódított területeken minden eszközzel megpróbálta stabilizálni. Egyik terve volt, hogy ezeket az igen változatos, levert népeket nem csupán katonailag és adminisztratív módon, hanem lelkiekben is egyesíti. Nyelvben, kultúrában, világfelfogásban, vallásban. E koncepciónak egyik konkrét része volt, hogy Szúzában megrendeztetett egy hatalmas, gigantikus menyegzőt. Tízezer katonáját, parancsnokát szólította fel arra, hogy perzsa lányokat vegyenek el feleségül. Ez lett volna a magja, az első raja annak az új népnek, amelyet asszimilációs terveivel céljául tűzött ki. Ez föltétlenül új az előző drámákhoz képest mint problematika, s nyilván az ennek minden drámai következménye is.” A hátborzongató történetet (mely a legprózaibb megfogalmazásban -is túlmutat önmagán) diákkorától fogva hordozta magában Sütő András, ám drámai ötletként iráni látogatásakor merült fel benne először. „Vacogva burkolózom a kabátomba, s egy koporsó formájú kőre telepedve — még mielőtt végképp elhagynám Perszepo- liszt — ideköltöztetem Szú- zát lakodalmastul, érintésközeibe.” — írja a perzsiai utat megörökítő esszében, úti tűnődésben. Ez az írás, a Perzsák, szinte „fogalmi alapvetéseként" is felfogható a drámának, mely jóval később, 1979 nyarán keletkezett. Nagy Sándor képtelen vállalkozásának kudarca szükségszerű volt, hisz adókedvezménytől elhódított „örömapák” hajtották lányaikat e monstre lakodalomba, s a tízezer „vőlegény”, mint katona; pusztán parancsot teljesített. Bétisz, az utolsó ellenálló perzsa hadvezér mondja a darab főhősének, Parmenion- nak: „Nem tagadom: az örömapáknak ígért adókedvezményt máris az isteneitek közé sorolhatjátok. Ereje túltesz némelykor az ősök szellemén, nyelvén, mindenén. De ha nincs is nyílt ellenkezés: egyetemesen hiányzik onnan valaki. Kettős neve van: szerelem és önkéntesség.” Parmenion Alexandrosz helytartója — s gyerekkori barátja. Uráért a méregpróbát is kiállja, de hűsége más gyökerű, mint haszonleső helytartótársaié: az embernek szól, nem a magát is- tenfivá kikiáltató Nagy Sándornak. A főhős — és egyedül ő — a barátság jogán ellenkezhet, kinyilváníthatja kétségeit az ember-Alexand- rosz cselekedeteivel szemben. Tragédiája, hogy az emberrel vél ellenkezni akkor is, mikor az már „Zeusz Ammon” fia, istenfi, s ebbéli minőségében nem tűrhet kételyt: Parmenion neve előtt a „hűséges” jelzőt „hűtlenre" változtatja végakaratában, s hajdani barátját felakasztatja. Az eddigiek szerint Parmenion sorsa az ellenkezés jogának viszonylagosságát példázza, ám ez a konfliktus még „táboron belüli”. Ide tartozik, hogy megtagadja a parancsot, a nászt a neki „kiosztott” Pannával, Bétisz lányával — épp a szerelem és az önkéntesség hiánya miatt, a kényszer miatt. De a kényszer után és attól függetlenül megszületik az önkéntesség. Parmenion és Panna egymásba szeretnek. Ez — Sütő András szavaival — „törvényszerűen hoz újabb konfliktusokat.. . összecsap sorsukban mindkettőjük társadalmi és vérségi, rokonsági háttere. Konfliktust teremt közöttük, hogy el kell nézniük a szerelmes fiatal hozzátartozóinak ellenséges magatartását. Valósággal föl kell számolniuk addig leélt életüket. . . Szembekerülnek azzal, hogy igen gyakran már nem így fogalmaznak: én és te, hanem mi esti. ... És mindazok a tények, amelyek minden ember tudatát megterhelik, törvény- szerűleg csapnak össze. Tör- vényszerűleg csapnak össze akkor is, ha egy önkéntes szerelem születik meg," A dráma a kollektív menyegző kudarcáról szól, de ezzel nem tudja szembeállítani az egyéni vállalkozás, az önkéntes szerelem győzelmét, igazságát. Nem tudja, hisz e kettő szervesen, szétbogozhatat- lanul összefügg drámában, társadalomban egyaránt. Lehet szerencsés találkozás, ha mindkét fél túl tud lépni saját világának negatívumain, de „a legfontosabb tényező nyilván az, ha egy kollektivitás már ott tart gondolkodásban, hogy nem félti önmagát ezektől a kiválásoktól." Nem nevezhető optimistának A százai menyegző, s nem optimisták Sütő András Zelei Miklósnak adott válaszai sem. Napjaink elaltatott, vagy éppen túlhajtott nemzeti tudata nem kedvez annak a harmóniának, mely az interjú szavaival: „nem lehet más, csak a java mindannak,t ami görögben és perzsában adva. van egy eszményibb szinten.” A drámában nem győzedelmeskedik az igazság. „Hiába szeretném, hogy a két fiatal . . . szerelme győzzön, ha a mögöttük álló társadalmi erők másként döntenek. Az én igazságom inkább az én óhajom.” — mondja Sütő, s ezt az „óhajt” közvetíti rendkívüli nyelvi erővel, az eddigi drámák méltó folytatásaként Parmenion és Panna története. Végső soron annak a szükségszerűségnek az óhaját, hogy „az egészséges nemzeti tudat elbírja és elviseli A százai menyegző végső konklúzióit.” A művészeten belül és rajta kívül egyre inkább megfogalmazható kívánságát annak, hogy harmóniát teremtsünk a nyelvek, szokások, vallások között. Parti Nagy Lajos Tüskés Tibor köszöntése Tüskés Tibor 50 éves. Régebbi korban — még a Nyugat íróinál is - az ünnepi koszorúzás fényében a szülőváros díszpolgárrá avatta nevezetes szülöttjét. Ma az 50 év nem a „fordulat” ideje, alkotó hevülettel dolgozik író vagy gyárigazgató. De Tüskésnél zavarba jönne egyébként is a hagyományos köszöntés, mert Tüskés Tibornak nincsen szülővárosa. 1930-ban, hogy meglátta a napvilágot, körötte a balatonszántódi vasutas házban nádasok susogtak, a kék ég alatt a még kékebb Balaton ragyogott. És a hely, ahol bölcsője ringott, nevezetes állomás, a révpartról hajdan Csokonai Vitéz Mihályt vitte át a halászkomp Tihany felé, hogy Lilla sebével szívével elrejtse a Bakony erdeje. Ezek a lírai elementumok az átöröklés törvényével érvényesek. Az elmúlt három évtizedes írói múlttal — közben neves irodalomtanárként is — Tüskést sokoldalú írónak ismerik és szeretik. Mégis úgy sejtem, hogy szíve gyökeréig költő, mindig lírai fűtöttség fogja össze írásait, akár írói portrét rajzol, tájesszét ír vagy széles formátumú szociográfiát. Bertha Bulcsu első nevezetes interjúkötetében — Meztelen a király - azt kérdezi tőle: „Az irodalom és művelődésügy birodalmán túl mi érdekel még? Sport, technika?" A válasz nem az író szava, hanem a költőé: „A fű növése ... A felhők járása ... A madarak röpte . . . Ez is azért, hogy egy mondat megtalálja az állítmányát. Hogy teljesebb legyen az élet, hogy kevesebb legyen a kérdőjel.” A vallomás első része líra, de a folytatás már program. S itt sejlik föl Tüskés Tibor munkásságának a lényege. Az írásnak célja van, az élet teljessége, a homály az agyakban. Németh László vallotta, hogy az irodalom, az írás: vállalkozás. Tüskés — talán a leghívebb tanítvány — Németh László nyomdokán építette föl művét, háta mögött 15 kötettel és készülőben - vagy készen — többel is. Sok műfajú író, de itt sem a műfaj a fontos, hanem a mű. Mert a művekből okítják az irodalomtudósok a műfajokat. Nála tudatosan épül a mű. Persze adva van a kivételes kvalitás, a folyton növekedő tudás, aztán a szerkesztés és az ihletett, kemény munkából a mű. Tüskés Tibor műveiben a szülőföld, a Balaton, az „írókat nevelő város": Pécs, a „kékellő halmokat” idéző Dunántúl, tárgyában az irodalom — költők, írók élete, műve - azután az egész Magyarország oktató ismeretanyaga. Az egyik vitairata a praktikus Veres Péterrel, aki akarattyai nyaralójánál egy pillantást' vet a Balatonra és hátat fordítva legyint: „Ez is víz!" Veres Péter a jó gazda szemével látta a tennivalókat is. Tüskés a Balaton védelmére kelt, nem a felületes látványra utalt, hanem a „művelt arcú táj” elmoshatatlan hagyományaira és értékeire. (Festetich Georgikonja, Széchenyi tette: a hajózás, a Délivasút hatása stb). Nem összemérésről vitázott, hanem a másságról az alföldi szemlélettel szemben. Aztán közösen bejárták a Balatont (Párbeszéd a Balatonról) és a párbeszédből — a kölcsönhatások átvételével — a „szép és hasznos" megfogalmazásával a Balaton mai gondjait összegezték. Másik ilyen kötete a Déli part megint a szű- kebb haza föltárása és népszerűsítése. De Tüskés Tibor még teljesebben Pécsé! Megismerkedésünk (talán 25 éve) egy Ba- bits-emléktábla avatásánál történt, a Mátyás király utcai bokros, repkényes háznál, ahol a kis Babits Misi nagy rajztáblával este hazafelé sietett a múlt század végén. (Gondolom az emléktábla ügye is az övé volt, ahogy Németh László emléktáblája a Leőwey Klára Gimnáziumban vagy a volt Korzó épületén Ady Endre pécsi időzését jelző tábla). A Pécsi mázsa volt a nyitánya pécsi írásainak. Nyomokat keresve a Gellért legendától a megafon- zenés Széchenyi tér — Pákolitz István — versbe szövéséig. Igazolás ez a könyv a „városos Magyarország" mellett, az Ady-tételt bizonyítva: „Nem minden vasút Pestre megy" — hanem fordífta is. Pécs irodalmi múltjával - a Janus Pannonius Társaság jelenétől tovább — az irodalmi decentralizáció korszerű megfogalmazását adta. Közben megírta A pécsi irodalom kistükré-t, a képzőművészek portréit, majd a dunántúli írók (Pannóniái változatok) sok hangulatú seregszemléjét. Azután jöttek a közéletű pécsi kötetek: Vallomás a városról, vagy a legjelentősebb 1975- ben: Nagyváros születik. Tüskés szinte Pécs irodalmi mindenese lett ezzel, akárcsak Szegeden Móra Ferenc. De félreérthető volna munkáját —minden jó szolgálat mellett is - leszűkíteni. Kodolányi Jánosról írt monográfiája, a pedagógiai művek és verselemzések után a nagy sikerű Testvérmázsák és a mostani könyvhéten megjelent nagyon értékes Mérték és mű c. tanulmánykötete igazolják változatos írói kiteljesedését. Ebben a kötetben már az egyetemes irodalomra nyílik kitekintés: Kassák Lajos, Németh László, Illyés Gyula, Weöres Sándor és mások írói mérlegelésével. Kiadás előtt van Csorba Győzőről írt monográfiája, melyben a költő nagyra ívelő pályaképét rajzolja meg. De szólni kell irodalomszervező és szerkesztői munkájáról is. A Jelenkor című folyóiratot megindulásától, 1959-től 1964- ig főszerkesztőként állította — a Sorsunk és a Dunántúl című pécsi folyóiratok után — az egyetemes magyar irodalom vonalára. A magyar nyelvterületen felmutatni a sajátos és egyetemes értékeket. Várkonyi Nándor örökségének korszerű folytatása ez és Tüskés 5 évi munkája után immár több mint 15 éve folytatódik ez a vállalkozás — mindig gazdagodóan — Szederkényi Ervin páratlan fáradozásával. írókat nevelő város Pécs csak folyóiratával lehet: új tehetségek ki röpíté- sével. Ebben a törekvésben fogyhatatlan erő Tüskés Tibor írói és igényes kritikusi hozzáállása. Az 50 év határán írók és olvasók — a Dunántúli Napló tábora - ezt a folytatást kívánják neki. Szép és szent dolog ez és ha van, vagy jöhet gond, gát, valljuk mindnyájan Ady Endre szavaival: „S ha a Lehetetlent nem tudtuk lebirni, Volt egy szent szándékunk: gyönyörűeket Írni." Bárdosi Németh János Tuskés Tibor: Mérték és mű Hogyan lehet ennyi dráma közt ilyen nyugodtan élni? - kérdezi az ötvenéves Tüskés Tibort a Jelenkor legutóbbi számában megjelent köszöntő versében Fodor András. Hittel. Az értelmes emberi cselekvésbe, az értelmes emberi szóba vetett hittel — válaszolhatja bárki, aki elolvassa a Pécsett élő József Attila-díjas író Mérték és mű című legújabb tanulmánykötetét. Bár azt is nyomban leszögezheti, — hasonlóan már-már bántóan leegyszerűsített tényként —, hogy itt nem valami profán, könnyen megszerzett és köny- nyen megtartott, még kevésbé „spontán megőrző" hitről van szó. Ellenkezőleg: ennek a hitnek, ha nem is emberfeletti, egész embert igénybe vevő, teljes emberi odaadást kívánó súlya van. Ezzel a hittel szolgálni lehet, de ez a hit szolgálatot kíván maga is. Szolgálatát mindannak, amit Tüskés a mesterének vallott Rónay György költészetéről szólva az élet és a humánum legfőbb tartalmaiként felsorol. Róla is elmondható ugyanaz, mint amit ő mond Rónayról: „humanizmusának tartalma: az „élő, lelkes" anyag szeretete. Az élet, a létezés a legnagyobb érték számára. Az emberért, az élő, eleven, szerető emberért aggódik, s részvéttel és együttérzéssel fordul a szenvedőkhöz. Vágya: „Ne gép, ne szám: lehessek végre ember, ' s áj frigyre lépve mind a négy elemmel, / remekké művelt sorsom magasán 1 kösZöhtselek, Valóság, szép hazám!" Mint kritikus, talán a legmélyebben a morális tartalmak iránt vonzódik, könyve bevezetőjében kertelés nélkül bevallott kritikusi, olvasói eszménye „a korszerű tartalmakat fölmutató realista irodalom”. Mindehhez rövid jellemzésül, benyomásaink rögtönzött sorába idekívánkozik még néhány szq Tüskés. Tibor kritikusi alapállásáról, munkamódszeréről. Ez a munkamódszer - jóllehet nagyszámú, markáns elődével és néhány kortársával is rokonítható - meglehetősen eredeti. Erre utalnak már a bevezetőben megfogalmazottak is: „Nincsenek mintáim, példaképeim, előítéleteim, föltételezésem, se az értékelésre, se a megírás módjára vonatkozóan: mindig a mű érdekel, a műből szeretek kiindulni. Az értékeket keresem, s értékelve is az irodalmat kívánom szolgálni." Felfogása nagyban emlékeztet a pozitivizmuséra, amely máig élő érvénnyel szentelt megkülönböztetett figyelmet a tényeknek, olyannyira, hogy a „tényeken” kívül úgyszólván nem is érdekelte más. Nyilvánvaló, hogy a pozitivizmus nem élhetett meg hosszú életet, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy a Mérték és mű szerzője nem kívánja magát a pozitivistákkal azonosítani. Sőt, mintha eleve kerülné azokat a helyzeteket, amelyek bármilyen „-istává" tehetnék. Tiszteletre méltó, hogy minden esetben az adott műből indul ki, alaposan számba véve annak alkotóelemeit, egyéni, társadalmi és történelmi összefüggéseit. A „sterilitás” megőrzésének szándéka azonban ott munkál a tanulmányokban, recenziókban, széljegyzetekben és csak-csak fölveti a hovatartozás, az alapállás milyenségének a kérdéseit. Bár mindez mintegy végső kéfíféshalmaz- ként fogalmazódik;;:"j’meg az emberben, mert ezeknek a tanulmányoknak az olvasása közben nem sok lehetőségünk adódik az ilyen kérdések fölötti töprengésekre. Hiszen író szól hozzánk! Színes, szép előadások tanúi vagyunk, minden mondat mögött nagy távlatokat láthatunk, érzékelhetjük a mondatok formálójának személyes jelenlétét. Az a „pozitívizmus", amely így tudna bánni a tényekkel, így tudna szólni hozzánk, mint ahogyan Tüskés Tibor teszi, ma is élne. Tüskés azonban eredendően elkötelezett író. Elsősorban az irodalom elkötelezettje, ezen keresztül pedig a társadalomé és a humánumé. Tanulmánykötete szerkezetileg négy fő részre tagolódik. Az első fejezet a Mesterek, a második az Elődök, a harmadik a Kortársak, nemzedékek, a negyedik pedig Az át kezdete címet viseli. Mindezt csak azért soroltam fel, hogy az előbbi gondolatmenethez kapcsolódva elmondhassam: eljátszottam kicsit azzal az ötlettel, mi lenne, ha Tüskés Tibor neve is szerepelne a tartalomjegyzékben. Melyik fejezetben eshetne szó eddigi munkásságáról, esszé- és tanulmányírói pályájáról? Szerintem a három első fejezet közül kellene választani egy „neki való" rubrikát, azt hiszem, azt, amelyikben a mesterekről szól. Mert Tüskés Tibor most megjelent könyvével (akarva- akaratlanul) sikeres mestervizsgát tett. A tény talán még számára is meglepő, hiszen korban és rangban szinte észrevétlenül vált mesterré, észrevétlenül nőtt a mai magyar irodalom egyik mértékadó kritikusi személyiségévé. * Mérték és mű. A kötőszót közrefogó fogalmak előkelő helyet foglalnak el mind a köznapi tudat, mind a tudományos gondolkodás tárgyai között. Az, amit a köznapi tudat ért e fogalmakon, alig hozható kapcsolatba azzal, aminek a tudomány, az esztétika látja, láttatja őket. Ha mármost a kritika mibenlétének másfajta meghatározásait is számba vesszük, fölidézzük például Be- linszkij állítását, amely szerint a kritika mozgó esztétika, ismét visszatérhetünk a már fölvetett kérdéshez: van-e kritika, van-e mérték önmagában. Elegendő, elfogadható és érvényes lehet-e az a kritikusi álláspont, amely csak a puszta művet és a — bármilyen vonzó tartalmakat hordozó és bármilyen magas erkölcsiség alapján működő, ám mégiscsak szubjektív — kritikusi mértéket veszi számba? Mert végül is ez kérdőjeleződik meg bennünk. Nem Kantra, Hegelre, Lukácsra, Hartmannra való utalásokat hiányolunk ezekből az írásokból, hanem az esztétikát. Az esztétikát általában. Az esztétikát, amely szinte kétségtelenül post festum kötődik, alkalmazkodik a műhöz, művészethez, de amely nélkülözhetetlen a csak cseppet is objektív igényű és érvényű kritikai megközelítéshez. Ez az, ami lehet, hogy láthatatlanul benne van ezekben a tanulmányokban, de nem érzékelődik, nem nyilvánul meg bennük. Konkrétan egyszer sem. így nem tudhatom, mit jelent itt a címlapon szereplő mérték és a benne rejlő érték. Nem tudhatom, mi a mű (műalkotás). Nem tudhatom, mi az egyébként kivételes meggyőző eiővel kifejtett, élményszerűen elsajátítható kritikusi vélemények alapja. Ebben még az sem hagy megnyugodni, hogy végül is világosan kirajzolódik előttem — a szerző óhajával tökéletesen megegyező kép, az a kritikus egyéniségéről, igényéről, szellemi arculatáról". Nem is akármilyen kép ez! De a Mérték és mű olvastán fölvetődött kérdések sem akármilyenek. Lehet, hogy csak a majdani teljes életmű adhatja meg rájuk a választ. (Szépirodalmi 1980.) Bebesi Károly
