Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-07 / 155. szám
1980. június 7., szombat Dunántúli napló 3 Kojak Budapesten A poéngyilkos köztünk van... Nem szeretem Kojak-et. Tudom, hogy ez minden bizonynyal nem túl népszerű kijelentés, de a „fodrászreklám- fejű’’ hadnagy eddigi filmbéli ténykedései alapján kevés jelét adta annak, hogy Teliy Sa- va/as polgári foglalkozása pszichológus. „Bravúros" nyomozásait inkább a brutalitásba Kojak eszközeivel nem is lehetséges. Talán majd egyszer a „kopott ballonkabátos hadnagy” is ellátogat Budapestre. Ö azokat a Poirot-féle kis szürke agysejteket is használni szokta. Reménykedjünk, hogy majd az ajtóból visszafordul, és leleplezi a gyilkost, aki köztünk van. Szilárd István Termékeny szemlélődés a világért, a világban Képeinken balról: Kampis Péter, Meliorisz Béla és Parti Nagy Lajos hajló fizikai erőszak, mint a szürke agysejtek mozgatása jellemezte. Be kell vallanom, ebben a műfajban Agatha Christie Néprajzos generációk nevelője Arcok Hercule Poirot-ja az, aki szim Bálint Sándor professzor Németiben, bosnyák asszonyok között Bálint Sándor professzor emlékére a könyvhétről pátiámra számot tarthat. Ezért örültem - látatlanban is - Kállai István és Szálkái Sándor filmjének. A film címe — Kojak Budapesten — olyan szatíra lehetőségét rajzolta fel, melyben a karikírozottan sajátos magyar viszonyok között a Kojak-féle bűnüldözés stílusa és eszközei anakronisztikussá, nevetségessé válhattak volna. A jó krimiparódia megszületésének lehetősége -, ráadásul olyan krimiparódiáé, melyben a szatirikus elem hordozója társadalmi indíttatású —, adott volt alapötletként. Kállai István és Szálkái Sándor kvalitása és a felsorakoztatott parádés szerep- osztás mind a siker lehetőségét ígérték. És Kojak gépe meg is érkezett Budapestre. Kitűnően landolt Ferihegyen, de öt perccel érkezése után a néző számára már csak a remény maradt a hátralévő másfél órában: hátha valami meg is valósul abból, amire okkal számított.. . Mert Hernádi Gyula agycsavarja után (ti., hogy Isabella Peron disszidens magyar férfi az író Átváltozások c. darabjában) már nem eredeti, épp ezért nem is meglepő igazából, de azért még „ül” az, hogy Kojak is magyar —, ami viszont a későbbiekben minden funkcióját és értelmét elveszíti. A meglepően rosszul összevágott kettős szálú történet egy rejtélyes körülmények között meghalt professzor gyilkossági ügyének nyomozásáról és két — Kojak ellen fölkerült — „tétó" maffiózó esetlenségeiről regél, „andante”... A „nagystílű” nyomozás során emberünk fölfedi társadalmi visszásságaink közül azokat, melyek már a Ludas Mofyí-ból is kikoptak. Esztergályos Cecília gondoskodik a film tizenhat éven felüli színvonaláról, Harsányi Gábor pedig nevét és gesztusait adja egy meg nem írt néma figurához. Pesti tartózkodása alatt Kojak mindent megold, és semmit sem old meg. (Ez utóbbiról igazán nem Inke László az, aki tehet.) Legfőképpen nem oldja meg azt a rejtélyt, hogy miért rosszak a magyar krimiparódiák? Hisz jelen esetben is a „tetthelyen" ott volt minden, ami szükséges, sőt annál messze több: karakter és funkció nélküli epizódszerepekben olyan színészegyéniségek is vergődtek, mint Gobbi Hilda, Keres Emil és Pécsi Ildikó. Rejtély, miért volt rájuk szükség, és rejtély, hogy ha már szerepet kaptak, az miért nem volt hozzájuk méltó. Rejtély, hogy. .. de talán ennyi is elég. Úgy érzem, ezek megoldása Nincs egy éve, hogy lapunkban egy öreg, fehérbajszú Szeged vidéki magyar társaságában jelent meg a fényképe. Dolgozott akkor is, dolgozott utolsó pillanatáig. Tudós volt, pedagógus, és ami ritka: élvezetesen, olvasmányosan olkotó tudományos szakíró. Személyében a magyar néprajztudomány egyik legnagyobb alakját veszítettük el. Szeged legarchaikusabb részén, Alsóvároson született 1904. augusztus 4-én. Mindvégig Szegeden tonult, ugyanott szerzett egyetemi tanári címet is. Kora ifjúságától eljegyezte magát szülővárosával. Pályakezdésétől haláláig a szülővárosa iránti elhivatottság jellemezte: néhány kivétellel minden munkája a „szögedi nemzetről”, a Városról, oz onnan kirajzott telepesekről szól. A délalföldi népéletet kiválóan ismerő tudós megannyi kötetében ír erről a vidékről, népéről. Főbb művei: Népünk ünnepei (1938), Szegedi Szótár I—II. (1957), Szeged városa (1959), A szegedi paprika (1962), A szegedi nép (1968), Karácsony, húsvét, pünkösd (1973), Tom- bácz János meséi (1975), Ünnepi kalendárium I—II. (1977), valamint o Szögedi nemzet I—II. kötete, amelynek harmadik kötete most van nyomdában. Ezeken kívül félezernél is több ki- sebb-nagyobb tonulmányt írt, amelyek többnyire a Nyelvőrben, az Ethnográfiában, a Néprajzi Értesítőben, valamint hazai és külföldi szaklapokban és folyóiratokban jelentek meg. Végtelenül szerény ember volt, aki elsősorban a munkájában élt. Az utóbbi években egyre többször mondogatta, „én őzt hiszöm, nem tudom majd befejezni ezt a sok munkát, ami még énrám vár". Tárgyi vonatkozásban is kedvenc témájában búvárkodott, aminek eredményeképpen igen gazdag szakrális „házi múzeumot” alakíthatott ki otthonábon. Ennek legértékesebb (jobbára pótolhatatlan) darabjait még életében a Szeged, alsóvárosi templomnak adományozta, hogy majd oz ott létesülő egyházi múzeumnak megbecsült darabjai legyenek. Bálint Sándor a nyilvánosságot nem nagyon szerette, főleg az ünneplés elől menekült. „Nem érdemlőm én azt mög” — mondta gyakran. Ezért csők 1978-ban vált lehetségessé, hogy o MAFILM Szögedi nemzet címmel dokumentumfilmet készítsen vele. A televízióban éppen egy évvel ezelőtt láthattuk, hallhattuk őt, amint Trog- mayer Ottóval beszélgettek a Legszögedibb szögedi címmel. Ebben a műsorban megismerhette őt az egész ország. Nem sokkal később a ródióbon Erdélyi Zsuzsanna köszöntötte 75. születésnapján. Bálint Sándor néprajzos nemzedékeket nevelt nemcsak a katedrán, hanem az életben, beszélgetések közben éppen úgy, mint meghívott előadóként, szerte az országban. Boranyába mindig kivételes szívességgel jött. Főként Pécsre igen szoros, szinte rokoni szálak kötötték. Innen barátaival, tanítványaival gyakran kirándult a megyébe „szögedi nemzetöt” keresni, de nagy buzgalommal gyűjtötte oz» ott élő népek életére vonatkozó emlékanyagokat is. A hatvanas evek elején a főiskolai diákkörben gyakran tartott előadást a néprajzi kutatás módszereiről. Előadásainak témája leginkább a magyarság szakrális néprajzának valamely területe volt, amelyeket európai kitekintésekkel gazdagított. Ugyané témákból születtek örökfényű alkotásai, amelyek nemcsak a magyar, hanem oz egyetemes néprajztudományban is állandóan világító pilácsok maradnak. Szülővárosában, oz alsóvórosi temetőben helyezték örök nyugalomra. Ifj. Lele József Kampis Péter Kampis Pétert bemutatni nehéz vállalkozás. Két okból is. Egyrészt mindenki ismeri, hiszen másfél évtizede újságíró. Cikkeinek állandó olvasóközönsége volt nemcsak nálunk, hanem később Győrben is, amikor a Kisalföldnél dolgozott. Másrészt könnyed, szarkasztikus stílusa után egy száraz portrészöveg aligha árul el újabb titkokat Kampis egyéniségéről. „Harminckét éves, tanulékony fiatalember. Küllemre kissé kor- pulens, de még nem kövér, enyhén kopaszodik ..." — írta magáról o Szépirodalmi Könyvkiadónál tavaly megjelent Orrügy című könyvében. Ami a testi adatokat illeti, szinte semmit sem változott, legfeljebb néhány esztendőt hagyott moga után a kézirat leadása óta, de azt is csak a hosszú nyomdai átfutás miatt. Tanulékonysága is a régi. A Dunántúli Naplónál eltöltött évek után a győri lapnál is hamar beilleszkedett, most oe- dig — újra Pécsen — egyetemi lapot szerkeszt. Egyszer, évekkel ezelőtt, arról panaszkodott, hogy a napilapoknál szokásos tempó energiája nagy részét fölemészti, alig marad ideje nagyobb tervei megvalósítására. Szociológiai tanokkal ismerkedett, szociológus-barátságokat keresett, anyagot gyűjtött közben, és fittyet hányva a panoszkodás logikájára, egymás után jelentek meg novellái, szociográfiai írásai, majd legutóbb a könyve. Kampis a kívülálló számára talán „ciki" ember. Fanyarnak, néha kifejezetten gúnyosnak tűnik a modora1, s ez az írásaiban is tükröződik. Csak aki egy kicsit jobban ismeri, vagy írásai mélyére gondolt, azt tudjo, hogy a voltaire-i álarc mögött mennyire érző, ideg-ember él. Meliorisz Béla Ügy képzelem, hogy ha egy költőnek kötete jelenik meg, csapot-papot otthagyva rohan a könyvkéreskedésbe és első li- hegésében azt kérdezi: hol von?!! Ezzel szemben Meliorisz Béla, aki éppen most kapta meg a hírt, hogy negyedmagával írt antológiájuk megérkezett a könyvesboltokba, alig szaporázza meg lépteit a Széchenyi tér felé menet. — Igen itt van — állapítja meg tárgyilagosan, mintha orról volna szó, hogy elállt a szél. Egy példányt a kosárba tesz és beáill a sorba a pénztár előtt. — Akadnak, akik nem tartanak elég keménynek — mondja. Az igaz, hogy inkább szemlélődő típus vagyok, mert számomra a költészet elsősorban a világ, a valóság megismerését jelenti. Érdekelnek a jelentéktelennek tűnő dolgok is. Azt hiszem a nagy összefüggések ezeken keresztül sokkal árnyaltabban foghatók meg. Győri származású, középiskolás kora óta ír. Az irodalmi folyóiratokon kívül négy antológiában jelentek meg eddig a versei. Az istenkúti nevelési központban tanít magyart és rajzot. Mint mondja, o rajzot is a tinédzser-kori nagy önkifejezési vágy választatta vele. Néhány éve elvégezte az egyetem magyar szakát, s most olyan helyre vágyik, ohol felkészültségének minden tartalékát mozgósíthotná. Prózát ritkán ír, de már évek óta hordoz magában egy szociográfiai témát. — Egy iparszerű termelésre áttért mezőgazdasági nagyüzem munkáját figyeltem hosz- szú időn keresztül — mondja. — Bő anyagom gyűlt össze, lásson hozzá kellene kezdeni az íráshoz. Csorba Győzőt Meliorisz a fiatal Radnótira emlékezteti. „Szelíd, szemlélődő egyéniség, akinek a szavára azonban érdemes odofigyelni, mert a csöndben meghall és elmond igen lényeges dolgokat is” — írja róla. Lehet, hogy nem is olyan sok idő múlva a mondat végéről már elhagyja oz ,,is”-t méltatója, sőt az is könnyen előfordulhat, hogy Melioriszhoz hasonlítanak valakit. Parti Nagy Lajos Öróla pedig őzt írta Csorba Győző az ÉS-ben — ha jól emlékszem —, hogy az arca olyan, mint jóságos, nagyszakáílú erdei manóé. Ez utóbbin a rokonság egy része felhördült, mert Parti Nagy Lajos ugyan nem tartozik az alacsony emberek közé, de hórihorgasnak sem éppen nevezhető. Illetlenség talán az ilyen intimitások kikotyogása, de mentségemre szóljon, hogy a költő is ugyanezt teszi, amikor megfogalmazza a maga és mások életérzéseit. Kimondani a prózában és más műfajban kimondhatatlant — talán ez lehet Parti Naay költői célja. Nem ír túlságosan sokat, magában hordja o verset, s csak akkor veszi elő a tollat, ha már az utolsó sorát is tudja. — Lehet, hogy sokaknak úgy tűnik, a költő csak sétafikái, fúiatja magát a széllel, s általában nem csinál semmit. Pedig csak arról van szó, hogy a munkája más. mint a oróza- íróé, aki kemény oldalakat ver le többször is, amíg az elfogadható változatot megtalálja. Parti Nagy Lajos a képesítését tekintve tanár, de eddig könyvtáros volt, most pedig a Jelenkor egyik szerkesztőjeként dolgozik. Versei leggyakrabban — folyóiratán kívül — a Kortársban és a Napjainkban jelennek meg, de szívesen fogadta jelentkezését az Élet és Irodalom is. Efső kötete a Magvetőnél van. öt hónapja várja a választ. H. J. Képernyő ••• áfdii Egy díjazott Estéről-estére futnak a miskolci tévéfesztivál díjazott filmjei, köztük azok is, amelyeket annak idején nem láttunk. Ilyen volt egyik este a Nem emlékezem és nem felejtek című film is, aminek első hosszú képsorai láttán hatalmába kerített a kedvetlenség. Mire kapta ez a film a díjat? Az általánosságokra és közhelyekre, amiket a gyerekekből kigyötörtek, vagy az erőszakolt képi metaforára a lovak közt csetlő- botló csikóval, amely egyszer még hatásos lehet, de sokadikra már kimódolttá válik? Azután az élet betört a frázisok ingatag építményébe, ösz- szedöntötte, nyomóban a film stílust váltott, alkotói akaratából, vagy annak ellenére, mindegy. Kiderült végre, hogy miről van szó: egy nevelőotthonról, amelynek vezetője — egy köznapi külsejű, egyszerű beszédű, ősz férfi — meghallott ta a valóság segélykiáltásait, % a maga lehetőségei közt megpróbált válaszolni. Két fontos dologra jött rá az igazgató: hogy a nevelőotthonokban talán lehet tudományos alapokon, elvileg helyesen és más efféle módon is nevelni, de a lényeg nem ez, hanem az, hogy a gyerekek a való élettel szoros kapcsolatban, az eredeti család helyett mintegy kibővített család keretei közt felnőve több eséllyel birkóznak majd a „felnőtt élettel” is. A másik dolog pedig: az igazi családból se úgy dobják ki a gyereket, hogy nesze, itt a szakmunkásbizonyítvány, menj, amerre látsz . . . Ennek a két egyszerű fölisme: résnek a birtokában az igazj gató szerződést kötött a helyi tsz-szel, és a gyerekeit oda! küldte dolgozni. A fiúk mesterséget tanulhatnak, dolgozhatnak kint a földeken, munkát találhatnak, letelepedhetnek a faluban később, addig is fölszólalhatnak például a zárszámadáson („Én a lovakhoz szeretnék hozzászólni” ...), egyszóval megannyi kapcsolatba kerülhetnek a valósággal, az öreg kovácsmestertől kezdve a falubeli lányokig. Az igazgató (és persze a munkatársai, akik, úgy tűnt, mind követik őt ezen pofonegyszerűnek látszó, ám bizonyára nem könnyű úton) ennélfogva még odáig is eF mentek, hogy a nevelőotthonban felnőtt fiú és a hazulról ki* tagadott „megesett” kislány esküvőjét bent az intézetben rendezték meg. Egy ilyen rendhagyó, már-már partizánakciónak minősíthető esemény mellesleg azzal is jár, hogy az intézetben dolgozó asszonyok hazulról hoznak ezt-azt, hogy finomabbra sikerüljön a lakodalmi vacsora, az a sok anyátlan-apát- lan kölyök pedig ott ül az asztaloknál, befalja a sok finomságot és közben valami olyan élményhez jut, amihez enélkül soha. Minden túlzás nélkül azt hiszem, ezeknek az „élet diktálta” ötleteknek olyan közösségnevelő hatása lehet, ami persze nem mérhető, de ami ezerszeresen megtérül. A filmbeli igazgató valami nagyon nagy dologra jött rá: nem bölcseket kell mondani a jelenségekről, hanem cselekedni kell. Egyszerűségében lenyűgöző magatartása, tetteinek sora ősrégi igazságon alapszik, ma mégis újra olyan korszerű, hogy aktualitásába belekáprá- zik a szemünk. Megértettem, miért díjazták a filmet, s az kü» Ionosén megdöbbentő, hogy a közönség díját is megkapta. Úgy látszik, értjük mindnyájan, miről van szó. H. E.
