Dunántúli Napló, 1980. június (149. évfolyam, 178. szám)
1980-06-22 / 170. szám
DN HÉTVÉGE 6. TÁRSADALOMPOLITIKA 1980. JÚNIUS 22. Nem jó, ha csupán beszédtéma Kinek az érdeke? e Az érdek, mint a társadalomtudomány annyi más fogalma, eléggé fura helyzetbe került a köztudatban. Érdekember, mondják arra, aki mindig csak a saját érdekeit igyekszik érvényesíteni, önzetlen - mondjuk arra, aki valamiért áldozatképpen képes lemondani saját érdekei érvényesítéséről. Mindez így — többé-kevésbé — igaz is. Csakhogy a köznapi tudat túloz, az érdeket egyfelől eleve pejorativ értelemben emlegeti, mondván, ha valaki valamit érdekből tesz, az erkölcsi értelemben rosszban sán- tikál. Másfelől: újabban divat az egyéni érdekre mindenütt, minden körülmények között hivatkozni, mint valami tabura. Mindkét véglet túlzás. Az egyiket a túlvilág! jutalmakra spekuláló vallásos szemforgatás. a másikat pedig a racionalista gondolkodásnak álcázott gátlástalanság, önzés oltotta be a> közfelfogásba. Az érdek önmagában nem képvisel sem pozitív, sem negatív tartalmat, az érdek tény. ként van jelen a társadalomban, az emberi életben. Olyan tényként amit a szükségletek szülnek és tartanak fenn. ami a szükségletek kielégítése közben módosul, átalakul, de valamilyen formában mindenütt jelen van, ahol emberek vannak. Az érdekek, mint anyagi mozgatórúgók szövik át, meg át a társadalmakat, irányítják az emberek, osztályok és rétegek cselekvéseit a legrégibb koroktól napjainkig. És az érdek, mint a társadalmat alkotó emberek cselekedeteinek mozgatója, minden bizonnyal még belát- hatatlanul sokáig jelen lesz világunkban. Az érdekeken keresztül hosszú évezredeken át lehetett manipulálni az embereket, és lehet ma is. Sikerült őket szembefordítani tulajdon érdekeikkel és megtagad, tatni velük égető szükséglete, ik kielégítését. Ebben a vallás nem kis hatékonysággal működött közre, különösen a középkorban, amikor az volt a feladat, hogy elképesztő végleteket: a nyomort és a gazdagságot kellett valamiképpen prolongálni szentesíteni. Az egyház akkor a földi szükségletek kielégítésének a minimumát tartotta üdvösnek a mósvilági életért. Ugyanakkor a mennyei boldogságról csak uraik pompázatos életét látva alkothattak némi fogalmat maguknak a nyomorgó kisemberek. A kőnk,rét emberi szükségleteken nyugvó, a mindenkori társadalmakban kialakuló és jelen lévő érdekkel, mint fon. tos társadalomtudományi fogalommal a marxizmus klasz. szikusai kezdtek máig ható érvénnyel foglalkozna. Megmutatták, hogy bár a cselekedetek konkrét kiváltói lehetnek elvont célok, elvek és érzelmek, de ezek csak a köz. vetlen indítékok. A fontosabb az, ami kialakítja, kiváltja ezeket a célokat, eszméket és érzelmeket. A marxista történelmi materialista felfogás szerint az emberek tartós, lényegi tevékenysége az érdeken alapul. Az érdek ott munkál az emberben, érvényesítése, kielégítése az ember céljává válik. „Az emberek a politikában mindig az ámítás és önámítás együgyű áldozatai voltak és lesznek, amíg meg nem tanulják azt, hogy akármelyik erkölcsi, vallási, politikai, szociális frázis nyilatkozat, ígéret mögött felismerjék az egyik, vagy másik osztály érdekeit" — írta Lenin. És ez ma sincs másképp ott, ahol az „emberi jogok” oltalmazóinak pózában tetszelegve évről évre nagyobb ősz. szegeket költenek nukleáris fegyverekre, ahol a be nem avatkozás politikájának hangoztatásával a fél földgolyót hálózzák be katonai támaszpontokkal. Ahol a társadalmat „szabad individuumok”, vagy a múltszázadi nagy por. hintő Bauer szavaival szólva „önös atomok” alkotják, amit az „általános államiság” tart össze. Az érdekek lehetnek tudatosultak és nem tudatosultak. Kifejlődési tendenciájuk elvileg együtt jár a tudatosulásukkal: jelet adnak magukról, megnyilvánulnak, érzékeltetik a jelenlétüket. Létezésük nem függ attól, hogy tudunk-e róluk, vagy nem. Az érdekék „nem veszik szívesen”, ha csupán beszédtémaként tartjuk számon őket, az érdekek érdesek és bizonyos lappangási, tűrési határokon túl érvényesülnek, utat törnek maguknak, ha tetszik, ha nem. Az érdekeket rangsorolni sem lehet önkényesen. Megpróbálták ezt sokan a történelem során. Megpróbálták meghamisítani őket. Lásd: „A magyar népnek létérdeke, hogy a németek oldalán har. coljon a második világháborúban.” Vagy: „a nyugati társadalmaknak elsőrendű létérdeke az, hogy a Szovjetunió háborús törekvéseivel szemben megvédjék magukat”. Vagy egy korábbi. „Az Egyesült Államoknak alapvető érdeke, hogy Vietnámot megvédje..." (önmaga ellen?) És most: „az USA-nak létérdekei fűződnek a Perzsaöbölhöz”. Az „érdek” kifejezéssel, szó. val való ilyetén dobálózás azért veszélyes, mert ha valahol, a polgári társadalmak, bon ugyancsak tisztában van. nak az emberek az érdek kérlelhetetlen voltával, objektív jelentőségével, erejével. Az érdek ott pénzt, hatalmat, jó. létet jelent. Tehát nem akármit. Hogy azután a hamis érdektudat hogyan, mikor és milyen áron tisztázódik, arra ugyancsak jelentős példákat sorakoztathatnánk föl. Most, amikor a nyugati világ lakosainak zömével, ismét sikerült elhitetni, hogy az előbbi fejezetben említett globális, összemberi érdekeknél fontosabbak az „önvédelem” hangzatos kifejezésébe csomagolt fegyvergyárosi profitérdekek, ismét veszélyes játék kezdődött a tudatunktól függetlenül létező objektív tényekkel, így például az emberiség tényleges, alapvető érdekeivel. Hogy ezért kik? mikor? és milyen árat fizetnek? Olyan kérdés, amire történelmi pél. dák alapján meg lehetne pró. bálni választ adni. Az igazi választ azonban csak maga a történelem adhatja meg. Bebesi Károly & o V„A munka és a család örömeim forrása" n nyugtalan ember Horváth Ede 56 éves, és nem kíméli magát. Másokat sem. Személyét, munkáját viták és dicséretek övezik. Szívós és fáradhatatlan. Negyvenkét munkásesztendő áll mögötte. A Magyar Vagon- és Gépgyár vezérigazgatója, pártunk Központi Bizottságának tagja. Esztergályosként kezdte, huszonhat évesen Kossuth- díjat kapott, kiérdemelte a Vörös Zászló Érdemrendet, a Szocialista Munka Hőse címet, a Magyar Népköz- társaság Érdemrendjét, a Szocialista Magyarországért Érdemrendet. A Munka Érdemrend arany fokozatát háromszor tűzték ki a mellére. A közelmúltban Állami Díjat kapott. Beszélgetés Horváth Edével- Kivételes életpálya az öné. Abban a gyárban volt inas, ahol most vezérigazgató. Mire emlékezik a legszívesebben? — Azt, hogy kivételes, nem merném mondani. Emlékeim azonban szép számmal vannak. Jók és rosszak. Nehéznek tűnő feladatok, és a megoldás öröme egyaránt kijutott. Negyvenkét évvel ezelőtt léptem ót először a gyárkaput. Akkoriban sokkal többen jelentkeztek inasnak, mint amennyit felvettek. Itt dolgozott az apám is. Igyekeztem a nyomdokaiba lépni. Az autógyárban lettem esztergályos. Régi, szeszgyári épületben dolgoztunk, ahol valamikor szarvasmarhákat hizlaltak. Minden új gép érkezése esemény volt az üzemben. Annyit és úgy dolgoztam, ahogy tudtam. Ma is büszke vagyok rá, hogy sztahanovista lettem. Akkoriban nehéz idők járták. Kevés volt a szakember, így lettem műszaki vezető. Most is dolgoznak még néhányon itt a gyárban azok közül, akikkel együtt kezdtük. Mindössze három-négy hónapig voltam műszaki vezető, amikor Gonda György, aki ma államtitkár, behivatott a megyei pártbizottságra és közölte: „Maga lesz a szerszámgép- gyár igazgatója". Nem szerénységből mondom, nem akartam elfogadni. Ügy éreztem, nem értek hozzá. És az autógyárat sem akartam otthagyni. Végül is meggyőztek. Nehéz helyzetben voltunk. Nagy feladatokat kaptunk, feltételeink pedig silányak voltak. Nem nyugodtunk bele. Akkoriban az autógyárat fölhelyezték Budapestre. Helytelen döntés volt. A futóműgyártás azonban itt maradt, Győrben. Ezt meg a Vagongyárban tartották „mostoha gyereknek”. Fájt a szívem érte. Fölmentem hát Pestre, jelentkeztem a Minisztériumi Kollégiumnál. Fölajánlottam: ha mi gyárthatjuk a futóművet - fejlesztés és beruházás nélkül —, 50 százalékkal növeljük a termelést. Hozzájárultak. így utólag is érzem, nagy volt a kockázat. A gépipari vezetők közül nagyon sokan, szinte minden fórumon hangoztatták: tönkremegy a magyar autóipar. Hidasi Ferenc, az akkori iparigazgató — dokumentumaim vannak róla — írt a pártközpontnak. Nagy bajok lesznek még ebből ... A többi gyár vezetője-kalandornak, meg mindennek elmondott ... Nem telt el fél esztendő, az iparigazgató újra írt egy levelet. Visszavonta korábbi véleményét, és mellénk állt. Korrekt, becsületes ember volt. Amikor a szerszámgépgyár és a Vagongyár egyesült, még izgalmasabb esztendők következtek. A feladatok egyre nőttek, s nekünk ehhez kellett igazodnunk. Azt hiszem, nem kell szégyenkeznünk, tavaly három milliárd forint volt a nyereségünk. A gyárban dolgozó 22 ezer ember többségének ma is a járműgyártás adja c kenyerét. I- Úgy hírlik, többször hívták magasabb beosztásba, mégis a gyár mellett dönI tött. Melyek azok a szálak, | amelyek ide kötötték? — Nézze, volt, amikor nagyon komolyan hívtak, de arra is volt példa, amikor a közvélemény csak kitalálta. Lehet, hogy szerettek volna megszabadulni tőlem. Korábban előfordult nálunk is olyan, hogy valakit följebb tettek csak azért, hogy ne azon a helyen legyen, ahol eddig. Nekem mindig az volt a véleményem, hogy mindenki azt csinálja, amihez ért. Én sohasem az íróasztalhoz, csak a gyárhoz ragaszkodtam. Itt kezdtem, itt nőttem fel, ezt ismerem. A hivatali munkát sohasem szerettem. Nem vagyok ellensége a papírmunkának, mert szükséges, és sajnos, muszáj csinálni. De ha lehet, én inkább a gyárat választom. Közelebb van az élethez. Ennek köszönhetem, hogy itt vagyok, és nem annak, hogy mindig ellen tudtam állni.- Azt is mondják, könnyű Hon/áth Edének, mert az elmúlt 15 évben az állam pénzéből kapott vagy 15 mil- liárdot. Hogyan is van ez tulajdonképpen ? — Tizenötmilliárdot valóban felhasználtunk, de azt tagadom, hogy kaptuk. Felhasználtuk. Azzal egyetértek, hogy ez az állam pénze, mert a gyár is az államé. De ezeket a pénzeket mi hitelre kértük, versenyeztünk érte, és rendesen, az utolsó fillérig visszafizetjük. Tehát mi nem ajándékot kaptunk, hanem hitelt! Amit minden gyár kaphat, ha ésszerű kockázatot vállal és tisztességesen gazdálkodik. — A negyedik ötéves tervben kétszer annyit termelt a gyár, mint a harmadikban. Az ötödikben pedig megduplázza a negyediket. Megítélése szerint hol van ennek a felső határa? — Országos vezetők is megkérdezték ezt már tőlem, most is csak azt tudom mondani, amit akkor. Ha valami rossz és eladhatatlan, kettőt sem szabad gyártani belőle. Ha pedig jó, a piacon haszonnal értékesíthető, vállalni kell az ésszerű kockázatot. Az ilyen termékből annyit kell gyártani, amennyi gazdaságosan eladható. Arra azonban ügyelni kell, hogy a gyár többféle termékkel alapozza meg vállalati stratégiáját. így nem érheti meglepetés. Át tudja hidalni az időszakosan jelentkező piaci gondokat. — Köztudomású, hogy rengeteget dolgozik. Az élete csupa rohanás, naponta 10- 12 órát tölt ntunkában. Egyszer valahol azt mondta: készülni kell a nyugdíjra, mert akit váratlanul ér, bele is rokkanhat. ön 56 éves. Condolt-e már erre? — Nem érzem azt, hogy rengeteget dolgozom. Teszem a dolgomat, korán kezdek és este hagyom abba. Minden óra hoz valami újai, örömet, gondot, egyszóval feladatot. Azt csinálom, amit szeretek. Amikor este 7 után befejezem, nem érzem azt, hogy használathatatlan vagyok. Ne vegye túlzásnak, még mindig nem fáradok el estére. A nyugdíjra készülni? Sok példa áll előttem. Jók is, rosszak is. Egyet azonban eldöntöttem. Én addig szeretném ezt csinálni, amíg úgy érzem, meg tudok birkózni a feladattal. Ha netán azt venném észre, nehéz, már nem úgy megy mint régen, mindegy, hogy hány éves leszek, ötvennyolc, hatvan, magam szólok: elfáradtam. Ha azonban még birom, természetesen ezen túl is szívesen vállalom. A nyugdíj azonban eljön. Én sem fogom kikerülni. Nem fog felkészületlenül érni. Akkor sem kelek majd későbben, akkor is elfoglalom magam, akkor sem járok a Baross útra panaszkodni a többi nyugdíjasnak. Házam van, szép kertem, családom, unokám. Munkám és teendőm akkor is lesz. I — Mi jelenti önnek az igazi pihenést? — Pihenni? Igen, azt is kell. Számomra az jelenti a pihenést, ha a gyárban rendben megy minden. Itt töltöm életem nagy részét. Ha hazamegyek, ott is ritkán ülök a fotelba. Győr-Ménfőcsanakon lakom, s akinek családi háza van, tudja, mindig van valami tennivaló a ház körül. A kétkezi munka, legyen az szerelés vagy betonozás, az igen, az pihentet. Talán csak egy dolgot nem szeretek. Kapálni a kertben. De ha nagyon bíztat a feleségem, ezt is elvégzem. Ilyenkor azonban a szokásosnál is jobban sietek, hogy ne tartson túl sokáig.- Népszerű ember. Budapesten is, másutt is észreveszik az utcán, megfordulnak, összesúgnak az emberek. Milyen érzés a népszerűség? — Zavar engem. Nagyon zavar. ( - Vannak példaképei? — Nézze, ezen nem gondolkodtam. I - Az édesapja például? — Igen. Bizonyos tekintetben ... Szenvedélyesen szerette, amit csinált. Munkásember volt. Szívós és lehetetlent nem ismerő. De azért mindenben nem szeretnék olyan lenni mint ő... I - ...? — Túlságosan precíz ember volt. Heten voltunk testvérek, és ő olyan szigorúsággal bánt velünk, amihez hasonlót azóta sem láttam. Nekem szerencsém volt, mert amikor tanultam, intézetben laktam, de a testvéreim sokat meséltek róla, és magam is láttam. Amikor este kikérdezte a leckét, nem lehetett tévedni, megakadni a válaszokban. Ha a füzetnek fölhajlott a sarka, ahogy akkor mondták, szamárfüle nőtt, megfogta és egyetlen kézmozdulattal széttépte. Reggelig újra kellett írni. Ebben nem akartam követni. Kézügyességét, szorgalmát, szakmaszeretetét azonban szívesen vállalom. — Esztergályosként kezdte, vezérigazgató lett, a Szocialista munka hőse, húsz kormánykitüntetése van, most kapott Állami Dijat. Boldog ember? — Igen. De nem vagyok elégedett és elbizakodott. Természetemből adódik és a mai gazdasági helyzet sem engedi, hogy egy pillanatra is erőt vegyen rajtam az elégedettség. Személy szerint is többet szeretnék tenni, és tudom, hogy a munkatársaim is többre képesek. Nekünk itt a gyárban, akik ilyen sokat fejlesztettünk az elmúlt években, kötelességünk, hogy átlagon felül dolgozzunk. Ami a kérdés személyes részét illeti, nagyon nagy elismerésnek érzem ezeket a kitüntetéseket. Az ötvenes években kapott Kossuth- díjnak még ma is örülök, arra pedig, hogy Állami Díjjal honorálják munkámat, a legmerészebb álmomban sem gondoltam.- Keveset tudunk Horváth Edéről, a magánemberről. A családról, a gyerekekről, a barátokról. — Mi tagadás, nagyon kevés barátom van. Ismerősöm annál több. A szó igazi értelmében vett barátom talán nincs is. Számomra a munka után a család minden öröm forrása. Szerencsés ember vagyok. Kiegyensúlyozott családi életet élek. A feleségem megérti, hogy sok az elfoglaltságom. A fiam üzemmérnök, itt dolgozott szerelőként a motorgyárban, most a MOGÜRT egyik külföldi szervizének vezetője. A lányom kozmetikus. Férjével együtt velünk élnek. Csendesen, talán az átlagosnál kissé zárkózottabban telnek hétköznapjaink. Testvéreim Győrben vannak, gyakran látogatjuk őket, és ők is jönnek hozzánk. Természetesen, ha mások keresnek fel bennünket, nagyon szívesen fogadunk mindenkit. Megvallom, közben kicsit hiányzik is a társaság. De ehhez idő kell, sokkal több, mint amivel én rendelkezem, és ezt is valahol a családtól kellene elvennem. Számomra azonban a munka után első a család. A baráti kapcsolatok ápolására így nem marad időm.- Azt hallottam valahol, hogy otthon a felesége a „parancsnok". Es helyettese a nagylánya.- Hát. . . Van benne igazság. Az utóbbi években alakult így, én is érzem, de megmondom őszintén, nem is bánom, így van talán ez rendjén . . .- Azf hiszem, nem túlzók, ha azt állítom, mindent elért, amit egy nemzetközi hírnévre is szert tett nagy gyár vezetője elérhet. Mégis, ha most, mint a mesében, három kívánságát teljesítenék, mit kérne?- Azt tartanám nagyon jónak, ha mindenki úgy dolgozna, ahogy képességéből telik, és megértené, hogy az egyén boldogulása nem képzelhető el az ország felemelkedése nélkül. Másodikként azt kérném, hogy a gyár a jövőben is úgy tudjon helytállni, mint ahogy eddig. Harmadikként: gyermekeimnek olyan boldog és kiegyensúlyozott családi életet, amilyenben nekem van részem, és valamennyiünknek, ha lehetne, jó egészséget és dolgos, munkás esztendőket. Puskás Csaba
