Dunántúli Napló, 1980. május (37. évfolyam, 119-148. szám)
1980-05-25 / 142. szám
1980. MÁJUS 25. IRODALOM DN HÉTVÉGE 9. Teremtmények Az idei könyvhétre jelent meg Galambosi László újabb verskötete a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában. A 217 lapnyi terjedelmű munkát a szerző több ciklusra bontotta : Alyafiság, Bálványsirató, A tájdalom kapujában. Teremtmények találkozása. A címadó utolsó rész életrajz. költői pályakép, ars poetica. Egyben történelmi számadás is, tóvlatnyitás a jövőre. A tizedik kötetben illik visszatekinteni életfolyamatára, költészetének kezdeteire is. Talán ezért választotta most Galambosi a magyar verselés kötöttsége helyett a szabadversformát. De csak látszólag, mert az áthajlásos sorokon most is átizzik a hangsúlyos verselés melegének kifogyhatatlan képgazdagsága. Úgy érezzük, Galambosinak joga van visszaemlékezni az első tíz esztendőre, az első kötetpublikáció várásóra, a Lengő fényhidakra, amelyet 1967-ben első önálló kötete, a Sárkányok és fűzfák, követett. És a múló éveknek majdnem mindegyike egy-egy új kötet megjelenésének örömét teremtette meg a szerzőnek A láng örömein, A forrás lányain, Az irgalom ágain át a kilencedik kötetig, a nemrég megjelent flöpíefőig. Galambosi László költői fejlődését figyelve, az az érzésem, hogy a harmonikusan fejlődő költők közé tartozik, akinek versalkotó tehetsége évről évre csiszolódott, akinek a néplélekből lelkedzett, eredeti hangvételű költészete elérkezett nagy költőink gondolatvilágához. Az első kötetek képcsokrai csak távoli tartalmi asszociációkat fogantak, később azonban túllépve e művészi öncélúságon, mind gyakrabban észleljük és élvezzük verseinek belső harmóniáját, a verskompozíció korrektségét, mondanivalójának súlyosbodását. Eleinte úgy éreztük, hogy halk tónusú dalainak füzérei túlszínezett szóteremtő erejükkel már-már megfojtják, elsikkasztják a gondolati tartalmat. Most már azonban a meleg hangulatú interieurök mellé, a szelíd neoromantikus képsorok közé belopakodnak a reális élet viszolygásai, az emberiség sorsa feletti aggódás feszülései. E kötet egyik ars poeticájaként vallja: „Az aranyásó szerszámán megcsendült az érc, megmosva tartotta a Naphoz, hogy tükrözhesse egyet- - len rögben a kezdettől fölosztható világot." A versek többségét áthatja a népköltészet csillogása, s ennek hatását csak ritkán töri meg egy-egy mitológiai motívum (pl. Eszkimódal, Kocitus- kút). Mesefogantatású, balladaszerű versei (Bárdos bíró, A kővé vált lakodalom, Fütyö- résző, Mese a fakadásról, Jégballada) csaknem többségükben nem vérbeli mesék, balladák, hanem kopogós tartalmi mondanivalót időzítenek. Az Ady Endréhez írt Havat ziháló szélben c. vers végigvonultatja történelmi múltunk minden csonkaságát, de azért re- ménytkeltően hirdeti: „Nem lehet veszéshez szokott fajta többé a magyar, ha a fegyver-állatok torkából kilépve a föloldozás bizonyosságában a megméretés hazájában munkálni akar." Galambosi a Dünnyögő című versében még érezte, hogy eddig „virágból szószéket épített", de új elszámolással hirdeti: „Neki kellene vágnom újra a világnak." Mert az egyre erősödő történelmi szelek új feladatokat rónak a költőre. A szerző a sajátmaga alkotta fülszövegben is erről szól: „A ma prófétája elszán- tabb, éhesebb vadállatok társaságában védekezik a pusztulás ellen. A halál fekete fái helyett zöldelljen vetés, ne fojtson sivatag, ne döfjön kés. Sokasodjanak, s gazdagodjanak a boldog szeretők!". Ezért hoz erős váltást, változást és vállalást'ez a kötet találkozása Galambosi László verskötete Galambosi László verseinek eddigi tematikájában. Ki tud már szakadni szubjektív világából, hogy az egész magyarság, az egész emberiség sorsáért aggódó, nagyon a mához szóló kérdéseket tegyen föl (Hódolat feketében; Daráéban; Piros szárnyú út; A fájdalom kapujában; Afrika küzdői; Rózsa-lámpák Garda Lorcának). * A törvényhozókhoz című verse ódái szárnyalású himnusz, programadás a törvényalkotóknak, életféltés az emberiség jobb sorsáért felelősök számára, hogy a „szomjoltó poharat, a szájtól szájig érkező edényt ne söpörje le szög-ujjú, tördelő támadó." Miként Galambosinak minden verse, ez is természeti képekkel teli, üde égzengés, merész fölcikázása mindannak, amit a természet nyújthat számunkra. Kis falusi tanítói lakásokban az anyatejjel együtt szívta magába a baranyai apró falvak tündértájai iránti szerelmet és az anyanyelv édességét. Meg lehetett mindez őseiben is, de ő költői ösztönével visszaérzi, és újjászüli verseiben mindkettőt. A hangok, a szavak hangversenyében Galambosi versei nemcsak szervesen kapcsolódnak a magyar nyelven írt költők hangszeréhez, hanem nyelvi bravúrjaival el is kápráztat bennünket. Szimbólumerdői a szép szavak virógfüzé- reiből zsongva, csapongva lopakodnak hozzánk, akárcsak a mesék világának tündérei. Új kötete őrzője a réginek, büszkesége új értékeinknek. E munkájából is anyanyelvűnknek évszázadok óta őrzött olyan kincsei gyöngyöznek föl, amelyeket a költő képteremtő erejével pazarul szór elénk. Minden versébe jut a szivárvány színpompájából számunkra egy-egy szalagrojt. Dr. Tóth István Bolydító Cikázó hópehely elolvad. Láng-bokros menny virul maholnap. Hóvirág, ibolya csillaga harmatoz, muzsikál éjszaka. Hallgasd a fészkelő hangokat. Virággal telik a szél-vonat. . Lépked a menyegző pirosán. Járják a hódolót rangosán. Kopog a ropog a kőpadló. Tükrösre vásik a vaspatkó. Bársonyba huppan a mátkapár. Megnyíló holdfényben hova száll? Fodrozó rózsákban rózsavér. ( Ezüstös porban a bakszekér. Párban ring a fülemüle, fürgén csattog. Hajlékokban arany tüzet bölcsen raktok. Mélyre merül a szakasztó selymes lisztben. Szénázgató bárányokat ad az Isten. Halihó! Halihói Barkaágon a rigó. Csőrét tátja, sárga lába billeg a lomb magasába. Madaras fény hintájában ringatózni jól Pendül a víz, itt is, ott is fölakad. Tulipánból bicegnek a bogarak. Gally-koszorús forrás mellé ül a nyúl. Sugár-ingű tajték-szobor szertehull. Lépked a menyegző pirosán. Járják a hódolót rangoson. Pámás lócán megpihen a mátkapár. Lovat nyergei, holdas úton tova száll. Cikázó saspehely fölrepül, mennyei virágban elmerül. Bényi László rajza Bárdosi Németh János Egy fájdalmas újsághírre Mint puskalövés riasztott föl a hírek közömbös soraiból, hogy hajnali négy után a komlói bánya síri mélyén leomlott egy halom földdarab és hátába fogta a halál Égető Miklós és Kincses István bányász emberi szép életét. Óh, fojtogató fájdalom, a dolgos kezek összeszakadtak, nem markolnak több fekete gyémántot, és nem osztanak kenyeret a család terített asztalára. „Bányásznak halni” .... nem, nem, ne dudorásszuk könyelműn a dalt, ha a világűr iszonyatában madárként lebeg az ember, legyen a föld, a föld mélye és a tengerek árja mindenütt biztosabb talpazat, segítse a teremtő ész is, hogy a dologtevő kéz legyőzze a maga sárkányait Szokolay Zoltán Kései akt Ablakunk az éjre tárva fejed alatt fény a párna nézlek nem alszom veled fázol lelked összehúzod szerelmünk a földre csúszott alszol nyitva a szemed Az áruház igazgatójának a dolgozószobája. Az asztal mögött az igazgató, előtte a vásárló. Az igazgató felpillant a papírról. — Mit óhajt, panasza van? — Nem, csak azt szeretném javasolni, hogy az üzletben ... — A javaslat. Akkor kérem, írásban fejtse ki javaslatát, és dobja be azt az e célra rendszeresített ládába. Az az eladótérben van. — De úgy gondolom, hogy . . . közvetlenül, hogy úgy mondjam ... — Sajnos, nálunk az a szokás, hogy a vásárlók minden javaslatukat, vagy panaszuRoland: Panaszláda kát leírják, és bedobják a panaszládóba. — Értem én, de mivel már úgyis itt vagyok, úgy gondolom, hogy egyszerűbb lenne, ha röviden elmondanám... — Egyszerűbb, őzt mondja? De akkor mi szüksége van énrám? Formalitásból? — Hogyhogy formalitásból? Nem ... — Pedig ez így van. Ott van az a láda a javaslatok részére, maga meg szóban akarja kifejteni javaslatát. Minek akkor a láda? Formalitásból? És aztán tudja maga, mennyi anyag van abban o ládában? Nem? Na tessék! És még maga beszél! Kell hozzá furnérlemez, legalább tíz deka szög, fekete és sárga festék... — Értem én, de hiszen, ha már úgyis itt vagyok. így mi a különbség? — Az a különbség, hogy minden üzletnek ki van adva az úkáz. Tudja maga, mi az az ukáz? No tessék! És még maga azt mondja: szóban! — Na jól van, ha ma bedobom a ládába a javaslatot, mikor tudom meg az eredményt? — Az eredményt? Nem értem, miről beszél? — Hogyhogy miről? Mikor vizsgálják ki a javaslatom? — Á, erről van szó. Sajnos, ezt egyelőre nem tudom megmondani. Tudja, még nincs olyan emberünk, aki a ládával foglalkozna ... Fordította: Juhász László Mihail Solohov hetvenöt éves Mihoil Solohov 1905. május 24-én született Vjosenszkájá- ban. Ma is itt él, ebben a Don menti kis falucskában, mintegy bizonyítékául annak a ragaszkodásnak, mely népéhez, szülőföldjéhez köti. Szinte gyermekfővel harcolt a polgárháború frontjain, első megrázó, az írót ébresztgető élményeit fiatal vöröskatonaként szerezte. Amikor 1926-ban megjelent korai elbeszéléseit tartalmazó kötete, o Doni elbeszélések, az új hangra figyelők azonnal tudták, hogy nagyra hivatott író indulásának tanúi. Történetein ugyan még érződött a friss élmények naturalizmusa, de erőteljes, láttató leírásai, emberábrázolásának plasztikussága, s az a törekvése, hogy az életet a maga drámai mozgalmasságában, a fájdalmas igazságokhoz is hűen mutassa be, már sejtették a kivételes tehetséget A Doni elbeszélések egy-egy epizódot elevenítettek meg a polqárháborús évek viszontagságaiból, a1 kozák nép életéből. Solohov érezte, hogy a felhalmozódott élmények ennél sokkal többre elegendők. Nagyszabású necjpny körvonalai bontakoztak ki előtte. 1926-ban azzal az elhatározással fogott a Csendes Don megírásába, hogy a kozáksáq történelmének huszadik századi „eposzát” alkotja meg. A mű első két kötete méq az évtized végéig napvilágot látott, további fejezetei — mivel a történet egyre bővült — úiabb évtizedet veitek igénybe. így a Csendes Don csak a negyvenes évek elejére készült el. Solohov ezzel a regényével valóban kolosszálisát alko*ot*. A történelem viharába került ko- zákság hánvódásokkal teli útját ábrázolta az első világháborútól egészen a polgárháború befejezéséig. A karakterisztikus vonósokat a főhős, Grigorij Meljehov alakjában testesítette meg. Meljehov sorsa a kozák nép sorsa. Iszonyatosan nehéz volt o cár kegyeit élvező kozákoknak rádöbbenni a forradalom igazságára, megküzdeniük az évszázadok óta beléiük nevelt felfogásokkal, szembefordulni testvérrel, ooával, ha az ellenséqgé vált. Solohov ezt a gigantikus küzdelmet érzékelteti hatalmas drámai erővel, s mindig úqy, hogv a történtek a legaDróbb részleteikben is megfeleljenek a könyörtelen valóságnak. A harmincas években a kollektivizálás következtében új konfliktusok támadtak a fejlődő szocialista társadalomon belül a Don-yidéken is. Solohov egyidőre abbahagyta a Csendes Don írását, mert a jelentkező problémák friss élményekkel gazdagították, s ezekről is szólni akart. Hamarosan megírta a Feltört ugart — magyarul Új barázdát szánt az eke címen ismertük meg — mely az életformaváltás gyötrelmesen nehéz útjának hiteles krónikájaA második világháború idején, mint haditudósító járta a frontokat. Tapasztalatait, élményeit A hazáért harcoltak című regényében dolqozta fel. Ennél a művénél azonban jóval jelentősebb az a hosszabb terjedelmű elbeszélése, melv 1957-ben látott napviláqat. Az Emberi sorsról van szó. Az első olyan alkotás volt ez a negyvenöt utáni szoviet irodalomban, mely az időközben uralkodóvá, sok tekintetben hamissá is vált he- roizáíás helvett az emberarcú hőst mutatta meg a háború poklában.' Eaész nemzedékeknek adott Déldát Solohov a háború eseményeinek reális ábrázolására ezzel a művével, s elindította azt a folyamatot a művészetben, mely felszabadította az iqazságra érzékeny alkotóerőket. Amikor 1965-ben Nobel-díj- jal jutalmazták munkásságát, ebben az efimerésben benne volt annak a tudomásulvétele is, hogy Solohov egy új, szocialista ihleteftséqű művészet kimagasló alkotója. Kovács Sándor
