Dunántúli Napló, 1980. május (37. évfolyam, 119-148. szám)

1980-05-11 / 128. szám

DN HÉTVÉGE 8.

IRODALOM

1980. MÁJUS II.

Bertha Bulcsu

Tatay Sándor és a bazalt színe

A

mikor az ember összetalálkozik Tatay Sándorral, szeme felcsillan, arcvonásai kiszabadulnák a ráncokból, rossz 'kedve megenyhül, szorongásai semmibe vesznek. Nyitott szívvel és kíváncsian várja mozdulatait, mondatait, töredezett, félmondatokban felvonultatott tudósításait az él étről. Amikor az ember összetalálkozik Tatay- val, önéletrajzi regényének a lapjain, angyalföldi tudósításaiban vagy novelláinak, elbeszéléseinek nagy mesélője- ként, ©Iámul, csodálkozik, gyermekké válik, de felnőtten is gondtalan emberré, mert Tatay úgy ír, hogy az olvasót beveszi a játékba. Ott vagyunk vele, mi is látjuk az élet egyszerű csodáit, aiz ember lelki védtelenségét, félelmét és megbocsátható gyarlóságait. A könyvekben megnyilatkozó író, és o hús-vér személyiség között gyákorta nagy a különbség. Nem arra gondolák, hogy

(Részlet)

egyik vagy másik író nem úgy él és viselkedik az életben, ohogy ír, amit művei sugallnak. Csak jelezni szeretném, hogy a megfogalmazott mondatok íze, kicsengése, és az írók személyisége, testi megje. lenese között nincs mindig egybeesés, Más az író feje és más az élőlény, Oki a fejet hordozza. Tatay Sándorból csak egy van. Szellemi, írói személyisége pontosan olyan, mint a földön járó, gyűléseken mosolyogva interpelláló, máskor onOkdotázá, bort kortyolgató Tatay Sándoré. A személyes találkozások alkalmával, hirtelenjében elmondott élményei, tapasztalatai, töprengései ugyanolyan érvényesek, mint a műveiből Ismert történetei, legfeljebb nem véglegesek, s a megfogalmazásuk nem olyan gondozott. De az élet ízei, s a törvény keménysége már bent van. Ta- tayval minden találkozás ötöm és élmény. Amit mond, az mindig meglepi az embert, s az öröm közepette is gyakran zavarba hozza. Tatay mond valamit és a pályatárs, különösen, ha fiatalabb, nem tudja,

hogy o közöltek után hogyan ikell viselkedni. Mit kell mondani? Hogyan kell nézni? A találkozás szituációinak öröme és félfókozottsága, sók esetben a váratlanságán alapszik, s erre épül Tatay mindig meghökkentő közlése. (...)

A Nyugat harmadik nemzedékéhez tartozik, de a; Nyugatban nem jelent ímeg írása. Tiszteli a Nyugat köré tömörült írókat, de végül a Kelet Né- pé-nél talál megértésre. Szabó Pállal, Simlka Istvánnal, Féjö Gézával, később Veres Péterrel dolgozik együtt, Budapestre költözése után egész szülői örökségét, egy hóid földet, majd nővére egy hold földjét

is a Kelet Népe életben tartására áldozza. De amiért senki sem irigyli Tatay Sándort, az a háború vége, amikor mindenét elvesztette. Harmincöt évesen a Badacsony tetején egy turistaházban dolgozott. Vizet hordott a konyhára. Itt élt 1953-ig. Negyvenhárom évesen jött le a hegyről, de csak úgy íélig-meddig, mert köziben megszerette a hegyet, a1 hegyi embereket, s íréként is belőlük 'írta történeteit. így született meg .kicsit lejjebb Tatay háza1, szőlője a szikláik alatt. És egy kemény, de teljes értékű élet. Ha nem tudott írni, okkor követ fejtett, akácfáikat vágott ki saját, tenyérnyi erdejéből, melyekből aztán egész télen át korát hasogatott.

Tatay Sándor állástalan ember, úgy is 'mondhatnám, hogy profi író. Profi életet el. Fő állásban, pontosabban fő elfoglaltságban ember. ír, szőlőt művel, fát vág, permetez, és

gondolkodik. A hegyről körülnéz. Messzire lát. Mindig, minden órában tesz valamit, cselekszik. Jó novelláikat, elbeszéléseket, regényeket ír. Minden sora hiteles, megrázó, megdöbbentő. Ha olvassa az ember írásait, kedve támad élni, részt venni valamiben, ami emberi.

Most, hogy Tatay Sándor hetvenéves lett, én a szepezdi hegyoldaliban, azzal! ünnepelem író barátomat, hogy Tűzoltó Ferenc kőfaragó történetét olvcsam. A szétesett bilkö szikla belsejét tapogatva, vajon ki mondja azt, hogy ez a bazalt 'igazi színe? Tűzoltó Ferenc vagy Tatay Sándor? Formailag Tűzoltó Ferenc, de Tatay Sándor szói hozzám a színek, és a nyugdíjas bányászok értője. Amíg akad egy-egy író, aki tudja, hogy milyen, a bazalt igazi színe, van remény. Tatay Sándor nagyon jól ír, és sókat tud.

A Jelenkor májusi száma

A Pécsett szerkesztett irodalmi és művészeti folyóirat új számának szépirodalmi anyagá'ban többek között Galctmbosi László, Keresztu- ry Dezső, Vasadi Péter, Weöres Sándor és Zelk Zoltán verseit, valamint Mándy Iván és Tatay Sándor elbeszélését olvashatjuk.

A tanulmányok, esszék sorában Bertha Bulcsu írása a hetvenéves Tatay Sándort köszönti. Bori Imre jugoszláviai irodalmi eseményekről

számol be, Béládi Miklós az új magyar film problémáiról, Becsy Tamás budapesti, Pá- lyi András pedig pécsi színházi 'bemutatókról ír. Szalay Károly Moldova György írásainak humorát és szatíráját elemzi.

Az „Irodalom a gyorsuló időben" sorozat vitatémája a krimi a Rakéta regényújságban. Erről fejti ki véleményét Bata Imre, Béládi Miklós, Sükösd Mihály és Szabó B. István.

Zelk Zoltán

ARNYAK

Egy ötesztendős gyermek árnya bolyong a templomfalakon, lehajol, malterdarabokkal játszik, aztán a villámhárítóra lép.

Ikertestvére a fagerendás szobában a mély ablak függönyére vetül, míg ki nem húny a petróleumlámpa és dunyhaszagú lesz az éjszaka.

Aztán évek és évek s bátyjuk május visszhangzó boltívei alatt

öreg szakik árnyékai közt lépked a vagongyár s a gubaszin között.

És évek, évek, évek és árnyak, árnyak, árnyak Nagybánya piacán, zuglói kertek rácsain, angyalföldi tűzfalakon, toloncház és börtön vasajtaján, s a láthatárig nyúlva tengernyi hómezőkön.

De oly nagy e család, ki tudná megtalálni és fölsorolni rejtekhelyüket?

Csak annyi bizonyos: árnyékaink túlélnek minket, mindennap föltámadnak.

És jő a perc, mikor majd egycsapatba gyűlve menetelnek a tuják sorfala előtt — ha mások nem, ők eljönnek sírunkhoz.

Árnyékvirágok. Arnyékkoszorúk.

Gyere, most megmérlek — mondotta Csetti —, mert azaz érzésem, amíg engem itt igyekeznek felerősíteni, te odahaza, egymagádban napról napra romiasz.

Valóban ez a legalkalmasabb időpont volt: a beteglátogatás vége. A járóbetegek kikísérhették látogatóikat, akár az udvaron át a külső kapuig, a fekvők elnyújtóztak a fogadás fáradalmai után. A régi épület tágas, boltozatos folyosóján csak ketten voltak. Kicsinyek és könnyű testsúlyúak, akik, ha történetesen sokan akarnak méredzkedni, okvetlen lemaradnak, mert nem alkalmasak a brusztolásra.

— Lépj fel, drágám, állj egyenesen és mozdulatlan, Szilárd! Hiszen nevedben a helytállás. Ez bizony csak negyvenhat és felet mutat, vagyis fél kilót fogytál. Most pedig te mérj meg engem.

— Hagyjuk, tudom, hogy te híztál hál1 istennek, de félek, meglátnak.

Amitől félt, bekövetkezett. Csetti harminckilenc kiló volt, tehát gyarapodott éppen fél kilóval, ez rendben is lett volna, hanem, míg hintáztatta feleségét az embermérlegen, a folyosó nyugati végén kitárult az ajtó, és szétvetett lábakkal megjelent benne Zsebella nővér, hatalmas, gazdag testével jól be is töltötte. A már lapos napsugarak átszúrták könnyű műanyagból készült fehér köpenyét, kombinéja köldökig sem ért, combjainak deltájában szálason csüngött a fekete sörény. Szilárd nem először látta, már ismerte ezt a képet, sőt, megjelent néki rossz álmában, mert a szőrzet hosszúsága volt hihetetlen és nyomasztó.

Az erkély, melyet Zsebella ellenőrzött, nem maradt-e ott kinn látogató, vagy dohányzó' beteg, azért készült olyan szélesre, hosszúra, mert volt idő, amikor a tüdőbetegeket ott levegőztették télen-nyáron, ha kellett, többszörös pokrácte- kercsben. Azóta teljesen megTrischler Ferenc rajza

változott, korszerűsödött a gyógyítás metódusa. Az erkélyek elvesztették jelentőségüket elöl- hátul. Karbantartásukra nem futotta a kórház szűkös kerete. A könyöklők téglái megbomlottak, itt-ott lepotyogtak. Az erkélyeket birtokukba vették a galambok, meghintették szürke ürülékükkel. Némely helyen jelentős réteg épült fel ebből a tartalmas madártrágyából, és

só pillanatban vették csak észre, hogy az R épület második emeletének erkélyéről, a rács mögül köpködnek rájuk a bolondok.

— Pfuj, pfuj, piszkos tüdőbajosok!

Valaha az R épület is a tüdőbetegeké volt, de elvették tőlük, ami a legtermészetesebb volt, hiszen hála a sikeres gyógymódoknak, a tébécés beTatay Sándor

Csetti és Szilárd

(Résziét)

apró bogárkák nyüzsögtek benne. Mert elég volt takarítónőt kapni arra is, hogy keresztfára terített ronggyal . feltörölje az ágyak alját, nemhogy galambszart vakargasson az erkélyen.

— Többszörösen áthágták az intézmény rendtartását — harsogta Zsebella nővér, és ujjal mutatott rájuk. Először is a látogatási idő letelt, a házastársnak nincs helye az épületben. Másodszor házon kívüliek nem használhatják a mérleget. Harmadszor nem is rendeltetésszerűen használták, mert cipőben rálépni tilos. Ami a leghqjme- resztőbb: ketten álltak rá egyszerre! Na, mit tudnak felhozni a védelmükre? Ennyi bűn egyrakáson, te jóisten!

— Ne szólj egy szót se — súgta Csetti. — Ha valóban ketten álltunk volna rajta egyszerre, akkor sem tettünk ki egy testes embert, tudom, de ne szólj.

— Megfogta a férje kezét, és lehajtott fővel osontak ki a lépcsőházba. Zúdultak lefele a magas márványlépcsőkön. Any- nyira megindultak, hogy óvatlan lesodródtak az alagsorba. Ha már így történt, egymásnak estek, mielőtt gondolkodtak volna, mit is cselekszenek és milyen veszélynek teszik ki magukat. Olyan szorosan fonódtak, hogy hiába volt minden erőfeszítésük, képtelenek voltak elszakadni egymásról. A félelem végül is megkettőzte erejüket. Csetti volt, aki előre indult, most már felfelé.

— Gyere, édesem, mi kicsinyek vagyunk, ez a szerencsénk, hogy alig észrevehetők. Mentsen is meg Isten, hogy felfigyeljenek ránk, a kicsi embereknek legfőbb oltalma, biztonsága az észrevétlenség.

Arcuk forrósága múlott, amint kiléptek az épületből, s megcsapta őket a könnyű szél. A dombok felől esti illat szállt, ám ők nem sóhajtottak elégül- ten, mint ilyenkor szokás. A természet jelenségeire nem sokat adtak. Mondhatnánk, nem voltak békében a természettel a méltatlanság után, mely történt velük nászéjszakájuk hajnalán: hogy Csetti vércseppet köhögött. Egészen halkan köhögött, és mégis . . . Azóta elválasztották őket, és csak égtek egymásért, amilyen kicsinyek voltak, olyan nagy lánggal.

Végre sikerült kicsit lazítaniuk, karonfogva andalogtak, de még annyira elmerülve, az utoltegek egyre fogynak, viszont a bolondok szaporodnak, most ilyen korban élünk.

Kicsiny testfelületüknek köszönhették, és fürgeségüknek, hogy el tudtak osonni a köpések között és szerencsésen túljutottak hatósugarukon. Ott leültek egy fenyő tövében a támlátlan padra. A függő tekével játszódó pizsamásokat figyelték, vagyis csak bámultak arrafelé, mert a saját sorsukkal voltak elfoglalva.

— Valamit meg kell vallanom — mondta Szilárd hosszas hallgatás után.

Ez kicsit félelmesen hangzott. Csetti rosszabbra számított:

— Sosem lesz belőlem autóbuszsofőr.

— Hogyhogy?

— Mindenben megfeleltem volna nagyon is, de a lábam végzetesen rövid. így fejezték ki magukat.

Csetti két tenyere közé fogta a férje arcát.

— Ne búsulj, angyalom, az Isten akarata. Őszintén szólva rettegtem is, hogy sikerül. Nem nékünk való az a nagy felelősség. Maradj te csak jegyszedő. Igaz, a kereseted jóval kisebb, de ügyes vagy, behozod. Végig a Duna mellett észak—dél irányban naponta átszeled az országot. Ismeretséget kötöttél máris sok vidéki jóemberrel. Mindig akad olyasmi, ami ott olcsóbb, itt drágább, vagy megfordítva. A termetedhez is ez a leghozzáil- lóbb. Ki tudna más olyan köny- nyen forgolódni az utazó tömegben táskával a nyakában. A vidéki asszonyok manapság nagyon kövérek, és te éppen ott végződsz, ahol ezek az asz- szonyok annyira megdomborodnak. Engem úgy neveltek, hogy a szerénység a legkifizetődőbb dolog a világon. Aki szerény, annak minden nap ajándékot tartogat, de mikor elégítik ki a telhetetlent?

Csetti ekkor ismét kézen fogta Szilárdot és vezette. Némi kerülővel, bokrok között vezető gyalogúton közelítették meg a felső kaput. Egy helyen megálltak.

— Oda nézz — szólt Csetti —, vagyis ne fordulj arra, csak a szemed sarkából figyeld. Látod azt a lyukat a kerítés alján. Kutyák vájták-szakították, lehet, de az is lehet, hogy valaki szerelmes ember.

Átölelték egymást, de lépteket hallottak.

Hamarosan megérkeztek a

portásfülkéhez, de ott is nehéz volt elválniok, csak társalogtak semmitérő dolgokról, mert mást mit is tehettek, míg a portás meg nem sokallta és kiszólt.

— Hagyják abba kérem, mert nem tudok koncentrálni!

összerázkódtak, de nemhogy továbbálltak volna, csak szorongtak ott, hogy most mi lesz. Végül Szilárdnak ötlete támadt. Fekete táskájából egy konyakkal teli kétdecis üveget vett elő, és odavitte a portás ablakához.

— Uram, ha meg nem sérteném . .. kárpótlásul, hogy megzavartuk koncentrálásában.

A portás lecsavarta az üvegcse kupakját, és szinte nyelés nélkül eresztette le a torkán teljes tartalmát. Megköszönte tisztességgel, sőt, vissza is adta az üres üveget.

— Meg kellett volna kérdezned, mire is koncentrál olyan feszülten — szólt Csettiből az asszonyi kíváncsiság, de Szilárd ezt helytelennek találta.

— Jobb az ilyen dologba nem avatkozni.

A portás viszont előjött fülkéjéből és hozzájuk lépett. Az a két deci nyilván feloldotta feszültségét, mert készségesen társalgóit.

— Nékem kicsit szokatlan ez a hivatal. Nem szegődtem én ide portásnak, ki sem bírnám sokáig. A halottakkal foglalkozom, az a dolgom. Csak megbüntettek azzal, hogy most itt vagyok, mert kint hagytam a kocsin magában a halottat, míg bementem a kantinba két üveg sörért. Hát ennyi volt az egész vétkem. De röhögök rajtuk, mert két hónapig tart csak a büntetés, és milyen két hónap ez a szép nyári? Egy halott, ha akad naponta. Majd szeptemberben kezdődik, aztán megy fölfelé. Február, március, az az igazi. És a mi szakmánkban nincs felső határ, darabszámra dolgozunk, meg amit a hozzátartozók adnak... Én nem felejtem el, ha valaki jó hozzám.

Ismét szorosan összekapaszkodott a két sorsüldözött. Csetti teste mindig sebesen hevült, pedig láza már nem volt hetek óta.

— Ha mégis eljössz, kívülről megleled azt a rést a kerítésen, ott, ahol a kétágú villany- oszlop áll. Ha eljössz pénteken, amikor az Angolkisasszonyok féle toronyban az esti harang megkondul, akkor hozd magaddal a szolgálati bundádat. Ne törődj vele, ha meleg is a nyári est, azért csak hozd.

Erről a bundáról álmodott Csetti egész éjszaka. Betakarta, és ótmelegedett benne a nyugtalanító nyirkosságig. Érezte birkaszagát, és a gázolaj illatát, melyet összeszedett az autóbuszban. Elégedett álom volt ez,- csak a hajnali ébredése volt fullasztó. Mert a hajnali takarítónő akkorra ráborított a testére három széket sorjában. Ekkor vette észre először, hogy összemegy. A három szék mind ez ideig az állótól a lábujjáig tartott. Most hiába nyújtózott, semmilyen erőfeszítés árán sem érte el a harmadik, keskeny kórházi szék szélét, hüvelykje tehetetlenül tapogatott a szék lapján, és félelem fogta el .. .

«