Dunántúli Napló, 1980. május (37. évfolyam, 119-148. szám)
1980-05-11 / 128. szám
1980. MÁJUS I I. BELPOLITIKA DN HÉTVÉGE 5. Beszelgetesek Baranya építészetéről (a.) Fotó: Csen László Épül a komlói piramisház Művészet, amit nem lehet meg nem történtté tenni „A műszaki tervezők, az építőművészek .. . törekedjenek esztétikus, változatos, a kör- nyeízettel összhangban álló építészeti megoldásokra." (Az MSZMP KB 1978. október 12-i határozatából.) Baranya megye építészetének helyzetéről ezúttal az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztériumban beszélgettünk. Dr. Dalányi László műszakitervezési főosztályvezető irodájában színes fokok vannak az ország minden tájáról, új épületekről. Az egyik falon négy képen pécsi építészek munkái: Tillai Ernő Ivov-kertvárosi tévéházai, Gettó József Ivov-kert- városi és szigeti vórosrészbeli óvodái és ugyancsak Gettó József nagykanizsai általános iskolája. Ez az összeállítás egy kicsit jellemzi azt is, ami annak idején a végrehajtó bizottsági előterjesztésben, majd annak vitájában is megfogalmazódott, s ami e beszélgetéssorozatban is hangot kap: a pécsi építészek munkájának java része „idegenbe” kerül. Az említett végrehajtó bizottsági vitában felszólalt dr. Da- lányi László is; méltatta azt, hogy első ízben tárgyalt az országban megyei végrehajtó bizottság erről a témáról, s azt is elmondta, hogy javasolni fogják más megyéknek is: tűzzék napirendjükre e fontos kérdés megtárgyalását. Egyebek között arról beszélt, hogy az építészet az a fajta művészet, amit nem lehet meg nem történtté tenni, s ami ha sikerült, mindig az örömünkre szolgál, de ha sikertelen, kínnal tűrve kell elviselnünk. Utalt arra is, hogy a szerkezet még mindig gyakran lefogja a szárnyalni vágyó építészt, s még mindig Dr. Dalányi László ÉVM-főosztályvezető: „Hz építőipar ne legyen közömbös az ország arculatát formáló tevékenység iránt!” nehezen megy a tömeges építés és a változatosság összeegyeztetése. Mostani beszélgetésünk is főleg általános építészeti kérdéseket érint, ezek azonban lényegüket tekintve nagyon is szorosan kapcsolódnak megyénk építészetének problémáihoz. Az is, amit először kérdeztünk: — Mit várunk ma az építészettől, az építészektől? — Az építészet mindenkor az adott társadalom által rendelkezésre bocsátott eszköztárral tud dolgozni. A mi építészetünket a társadalom részéről megnyilvánuló tömegigény szolgálata jellemzi. Ezt az igényt csak magasfokú ipari felkészültséggel lehet kielégíteni, ami viszont részben korlátozza, részben azonban — ha jól él vele — segíti az építészt. Ebből következik, hogy az építész nem lehet közömbös az eszköztár iránt. Mi most azt a korszakot éljük, amikor az építés-iparosítást a humanitás felé kell fordítani. — Ez viszont szoros együttműködést kíván az építésztől és a kivitelező ipartól. — A hatodik ötéves tervi koncepciónkban meg is fogalmaztuk, hogy az építészet és afi ipar nem tevékenykedhet elkülönülten. Az építőiparnak aktív alkotópartnerként jelen kell lennie már a program meghatározásánál, hogy ehhez tudja alakítani, fejleszteni a maga eszköztárát. Álláspontunk szerint a tervező dolga az, amit építünk, az iparnál működő tervező szerv dolga pedig az, ahogyan építünk. Ez a fajta munkamegosztás teheti őket alkotótársakká. Egyébként is: fel kell keltenünk az építőiparban a becsvágyat, hogy ne legyen közömbös az ország arculatát formáló tevékenység iránt. — Az építészetről szóló vitákat hallgatva úgy tűnik, még mindig nem dőlt el: mennyiség vagy minőség? Mi a helyes értelmezés? — Változatlanul elsőbbséget kell kapnia a tömeges építésnek, de azért most már arra is kell figyelnünk, hogy ezt az igényt hogyan, milyen építészeti megfogalmazásokkal tudjuk kielégíteni. Amikor az építész egy bizonyos társadalmi igényt építészetileg megfogalmaz, azzal semmi esetre se akarjon többet, mint amennyit a társadalom akkor el tud viselni. De amit csinál, az olyan legyen, hogy az utánunk következők is jól tudják használni, netán bővíthessék is, esetleg új tartalommal tölthessék meg. Ne feledjük: a ma eszközeivel a holnap társadalmának kell értékeket nyújtani, ez pedig roppant nehéz dolog. — A baranyai vb-vita szerint is nagyon fontos a tanácsok és az építészek közötti jó együttműködés ... — Valóban így van, hiszen Korszerűbbé válnak a tanácsi ntak Baranya másfél millió négyzetmétert kitevő tanácsi úthálózatának egyharmadát már új aszfaltszőnyeg borítja, a fő- közlekedési utak sárfelhordásának megszüntetésére eddig 223 útcsatlakozás készült el, átépítettek 10 hidat, folyamatosan készülnek a megye tanácsi útjainak törzskönyvei.. . Ha csak ezeket soroljuk fel, akkor is elmondható, hogy megérte létrehozni a Baranya megyei Tanács Útfél ügye letét. Megérte, mert az útkorszerűsítésre szánt járási és községi pénzek többsége így összevontan, hatékonyabban szolgálja a célt, a szakember útfelügyelők a felmérésen túl biztosítják a kivitelezőt, a munkák során a műszaki ellenőrzést és a végén ellenőrzik a számlákat. Az 1976-ban létrehozott Út- felügyelet a megyei útkeretből eddig 85 millió forintot költött a már felsorolt munkákra a járásokban, községekben. A városok önálló gazdálkodást folytatva maguk tervezik tanácsi útjaik korszerűsítését — műszaki segítséget kérhetnek és kaphatnak is az Útfél ügyelettől. A járdák, földutak felújítása, átépítése a községekben továbbra is a helyi anyagi erőforrások függvényében történik, bár most mégis lényegesen egyszerűbb az ügymenet, mint 1976 előtt: a tanács csak a megrendelőt írja meg és a végén átutalja a szükséges őszszeget, a közben levő sok-sok tenni, intézni és ellenőrizni valót, elvégzi helyettük a körzeti útfelügyelő. Az utak tervszerű megelőző karbantartása jó ütemben halad, az Ütfelügyelet eddig 14 község és 8 nagyközség (Má- zaszószvár, Pécsvárad, Sásd, Beremend, Villány, Boly, Szent- lőrinc és most legutóbb Sellye) tanácsi úthálózatának korszerűsítését végeztette el. Idén még kb. 5 millió forintért felújíttatja Kétújfalu — itt már dolgozik a kivitelező KÉV — és Vajszló tanácsi úthálózatát a Baranya megyei Tanács Út- felügyelete. M. L. a tanács közvetítheti a társadalmi igényeket az építészhez. E tekintetben fontosnak tartanánk, ha a megyék, a nagyobb városok létrehoznának építészeti bizottságokat, amelyek az építészet fontos folyamatát figyelemmel kísérnék- Tagjai nemcsak építészek lennének, hanem művészek, tudósok, pedagógusok, városüzemeltetők, tehát akiknek lehet valami mondanivalójuk az építészettel kapcsolatban, s akik a társadalmi ajánlásokat közvetítenék egyfelől, a társadalom fogadó- készségét segítenék másfelől. — Miért tartja ez utóbbit lontosnak? — Közvetlenül vagy közvetve mindenki építészetet csinál — kezdve a különféle hatóságoktól —, a tervezői akarat ezért egy-egy létesítményben alig 50 százalék erejéig jelenik meg. Ebből is látható, hogy az építészet közügy. Világos tehát, hogy fel kell kelteni a társadalom érdeklődését a jó építészet iránt. Annál is inkább, mert a vizuális kultúra nálunk még mindig gyerekcipőben jár, nem úgy, mint pl. a zenei nevelés. — Egyik beszélgetőpartnerünk felvetette: nem lehetne-e a műszaki-gazdasági normák szabta keretek között is a város jelentősebb pontjain igényesebb, netán kissé drágább épületeket építeni. Hogy állunk e tekintetben a műszaki-gazdasági normákkal? — Amikor felmerült a Váci utcai foghíjbeépítések gondolata, a Fővárosi Tanács felmentést kért az MGN alól, amit mi habozás nélkül megadtunk, mert tudjuk, hogy a Váci utca fővárosunk olyan része, ahol nem szabad akármit építeni. Ez érvényes más városokra is. Az MGN valójában egyfajta igényszintet jelent, ami a túl merev élelmezés miatt nem tud kellőképpen differenciálni. Az MGN merev alkalmazásával mi sem értünk egyet, ezért most azon vagyunk, hogy a tanácsok differenciálókészségét fokozzuk. A város területén belül kell gazdálkodni az MGN- nel, nem pedig egyes épületekben gondolkodni. A jövőben funkcionális normatívákat akarunk megállapítani, amiknek legfontosabb előírása: mit tudjon az épület. Megmarad ugyan a költség orientáló jellege, de emiatt nem jöhet létre csökkent értékű valami, amivel a jövő gondjait szaporítjuk. Hársfai István Vájárból lett igazgató A nyugdíj nem egyenloa tétlenséggel — Dehogyis akartam én igazgató lenni, pláne gyógyszerészeiben. A bányában szerettem volna maradni, ott valamilyen műszaki képesítést szerezni, tovább folytatni édesapám foglalkozását — mondta Szabó Pál, a Baranya megyei Tanács Gyógyszertári Központjának immár nyugdíjas igazgatója. Akkor már túl volt a meghatottságon, de hangjában még ott rezgett a búcsúzás szomorúsága, az alig fél órával beszélgetésünk előtt lezajlott elköszönés hatása. Sokszor voltam már hasonló esemény szem- és fültanúja, de ilyennek még sohasem. Harminc év alatt egy eleinte kilátástalannak tűnő csatát nyert meg úgy Szabó Pál, hogy nemcsak az ország legjobbjai közé segítette a megye gyógy- szerészetét, hanem megszerezte a legtöbbet: környezetének, munkatársainak őszinte szere- tetét. Tizennégy éves korában már napszámosként dolgozott kőművesek mellett, majd hentes és mészáros szakmát tanult, de nem tudta befejezni az iskolát. Édesapját 1937-ben nyugdíjazták és negyvenöt évi föld alatti munka után 31 pengő 84 fillér nyugdíjat kapott. A héttagú család ebből nem tudott megélni, így ő is a bányába ment. Szászváron volt csillés, ugyanitt lett segédvájár, majd vájár. Letette később a robbantómesteri, majd a bányamentői vizsgát. 1946 óta tagja a pártnak. 1950 júliusának végén a megyei párt-végrehajtóbizottság a gyógyszertárak államosításával bízta meg. Az államosítás sikeres befejezése után a megyei pártvezetés a népjóléti miniszterrel egyetértésben rábízta a vállalat vezetését. Azóta töltötte be az igazgatói tisztet egészen idén május 1-ig. — A bányászat meglehetősen távol esik a gyógyszeré- szettől. Mit jelentett ez a megbízatás akkor egy huszonnyolc éves fiatalembernek? — Érthető, hogy tele voltam szorongással és tanácstalan- sággcj. Háromszor próbáltam meg visszautasítani a kinevezést, de nem ment. így aztán nekiláttunk a munkának úgy, hegy kezdetben az egész „vállalat: központ” állt egy igazgatóból, egy főkönyvelőből és egy adminisztrátorból. Később alkalmaztunk egy szakelőadó gyógyszerészt, 1950 végén pedig 83 gyógyszerész, 42 laboráns plusz a kisegítő személyzet, összesen 178 alkalmazottja volt a vállalatnak. Akkor 14 milliós forint forgalmunk volt, most 154 gyógyszerésszel megközelítjük a félmilliárdot. — Hogyan sikerült elfogadtatnia magát a munkatársakkal, beosztottakkal? — Hát eleinte nem volt könnyű — nevet. — Láttam, hogy megbökik egymást : „Itt jön a kis bányász.” Aztán az sem volt ritka, hogy igyekeztek egymást befeketíteni az emberek. Hát erre én kitaláltam egy pár módszert. Ha valaki bejött hozzám, hogy valamit susterogjon a másikra, akkor az érintett felet is behívtam, nos, tessék, mondja el szemtől szembe. Vagy pedig türelmesen végighallgattam, aztán megkértem, hogy mindezt írja le, és írja alá. Fél év alatt megszűnt az effajta áskálódás. — Innen hát a szeretet, a ragaszkodás a volt munkatársak részéről? — Az életben nem mindig ilyen élesen rajzolódnak ki a problémák, ma különösen nem. De nekem mindig a bizalom volt az elvem. S ha valaki tévedett, botlott, sohasem ütöttem bélyeget a homlokára. Nem akkor kell felfigyelni az emberre, amikor már beleesett a gödörbe, hanem előtte kell kézer ragadni, figyelmeztetni a helyes útra. — És a szakmai elfogadtatás hogyan sikerült? — Hagytam gondolkodni a szakembereket, megbíztam bennük. Ha volt egy jó kezdeményezés, amellett tűzön-vízen keresztül kiálltam. — Nem volt ez mindig kockázatmentes . . . — Sohasem féltettem az igazgatói székemet. Bányamentő vagy robbantómester bármikor lehettem volna. A csákányt sem vette volna ki senki a kezemből. És mindig tisztában voltam a szándékaimmal. Sohasem akartam rosszat sem az embertársaimnak, sem a nagyobb közösségnek. Mindenkinek megadtam a megfelelő segítséget és ők is segítettek. — Hogyan tovább? — Sole még a megkezdett, be. fejezetien fejlesztés, nem lehet ezeket csak úgy sorsukra hagyni. Messze még az az idő, amikor nem lesz mit tennem... Kurucz Gyula A FŐVÁROS ESTI FÉNYEINEK „ORVOSAI”. A Fővárosi Vegyesipari Szolgáltató Vállalat neongyáregysége Budapesten hétezer-ötszáz neonberendezést tart karban, emellett évente tizenötmillió forintért készít fényreklámokat.
