Dunántúli Napló, 1980. május (37. évfolyam, 119-148. szám)

1980-05-25 / 142. szám

DN HÉTVÉGE 8.

KULTÚRA

1980. MÁJUS 25.

Folyóiratszemle

KORjApS ygißgiijj

Korzáti Erzsébet emlékezete

Eddig ismeretlen dokumentumokat közöl Kabdebó Lóránt Szabó Lőrinc és Vé- kesné Korzáti Erzsébet szerelméről a Kortárs májusi számában.

A huszonhatodik év szonettjei Szabó Lőrinc legismertebb művei közé tartoznak, de hősnőjükről s e hosz- szú és bonyolult kapcsolat 'konkrét tényeiről mindmáig szinte semmit sem tudunk. Vékes Ödönné Korzáti Erzsébet 1950-ben öngyilkos lett, fiának, Vékes Endrének írjo meg Szabó Lőrinc a temetés utáni napon e szerelem külső, életrajzi eseményeit. Megrendítő, felkavaró sorait nem lehet puszta irodalom- történeti adaléknak tekinteni, mint ahogy a kapcsolat első harmadából való Korzáti Er- zsébet-levelek hatása alól sem könnyű szabadulni: per. zselő őszinteségük, szenvedélyes hangjuk előkelő helyet biztosít számukra a gazdag magyar szerelmeslevél- irodalomban.

„Eltelt az első éjszaka, az első a föld alatt Őneki.” — kezdi Szabó Lőrinc az emlékezést. Tépett, kapkodó mondatai csak szándékukban tárgyilagosak, minduntalan átüt rajtuk a friss gyász, a fájdalom. s ez a kettősség teszi e r.magánhasználatra'' szánt írást sodró, nagy erejű olvasmánnyá, már-már kerek, önálló irodalmi művé. A kapcsolat kezdete, ahogy az ismerős házaspár (Vékesné Szabó Lőrincné barátnője volt) két tagja az ismeretségen, majd barátságon át a szerelem felismeréséig és vállalásáig jut: részletezőbb, tár- gyilagosabb. „Megkezdődött a hazugság, o leleplezés, a bújdosás 'korszaka. Eddig nyugodtak voltunk együtt, most bűntudattal rejtekezve. így kellett, hogy ki ne derüljön semmi.” — írja a költő, s innentől egyre vázlatosabb a rajz, egyre ziláltabb az emlékek felidézése. Szakítási kísérleteik, házasságaik sikertelen mentése szinte tőmondatokban jelenik meg, egyre erősebb a lelkiismeretfurda- lós hangja, önvád és utólagos szerelmi vallomások vál. takoznatk száraz tényközlé- sekkel egészen az utolsó szavakig: „S tegnap a temetés. Vele temettek.”

A közölt dokumentumok teljes szövege a Petőfi Irodalmi Múzeum sorozatkiadványaként a Népművelési Propaganda Iroda kiadásában jelenik majd meg.

alföld Tanulmányok a vizuális költészelröl

Nem egyedülálló az utóbbi évek folyóiratirodalmában az Alföld érdekes vállalkozó, sa, hisz Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor vizuális költeményeit, texte-jeit többek között a Jelenkor és az Életünk is közölte. Még a gyakorlott versolvosó is hök- kenten. tanácstalanul szemléli e műveket; bevált megközelítési módjaival nem tud mit kezdeni. Szükséges hót, s már-már a közölt műveknél izgalmasabb is a kommentár: az Alföld májusi számában Béládi Miklós: A vizuális költészet vagy a költői újitás határai és Aczél Géza: Képversek a magyar költészetben c. írása.

A három Párizsban élő magyar művész a párizsi Magyar Műhely munkatársa, tevékenységük ismertebb Nyugat. Európában, vagy akár a szomszédos Jugoszláviában, mint nálunk. Holott munkásságuk nem előzmény nélküli a magyar költészetben sem. Ezeket az előzményeket vázolja fel rövid tanulmányában Aczél Géza Szenczi Molnár Alberttól (aki Janus Pannonius Pythagoras betűje c. epigrammáját formálta kal- ligrammá, képverssé), a Magyar Műhely szerzőiig, vagy a jugoszláviai magyar sym- posionisták Bosch-f-Bosch csoportjáig. Persze ez az „ív” korántsem töretlen, olyanyr- nyira nem, hogy az első kal- ligrammok és az Alföldben közölt szövegek között lényegi összefüggés alig-alig fedezhető fel.

A vizuális még a dadaizmusban. az avantgarde sokat vitatott irányzatában is — mint Aczél Géza írja — minden pontján az irodalmi szöveg logikájának van álá- rendelve. A továbblépés a nemrég meghalt Tamkó Sirató Károly nevéhez fűződik, aki Kassák és Moholy Nagy László nyomán megkísérelte megalkotni „az irodalom vizuális tendenciájának teóriáját". Innen már körülbelül egyenes út vezet Bujdosó Alpár, Nagy Pál és Papp Tibor szövegirodalmához.

Mint Béládi Miklós tanulmányának történeti része teszi, meg kell különböztetni a politikusabb, szociálisan mo. tivált „történeti avantgarde”- ot a későbbi, nagyjából o húszas évek közepén kezdődő „új avantgarde”-tól, mely inkább az emberi személyiséget a nyelvet, a kommunikáció problémáit állítja előtérbe. Bár ez utóbbi is csak előtörténete a mai texte-irodalomnak, a Magyar Műhely triásza mégis ide kapcsolható leginkább.

Az általuk képviselt szövegirodalom „felhasználja a nyelvet, de csak nyersanyagnak tekinti, s ha kell a nyelven kívül helyezi magát.” Megkísérlik a szöveg térbe állítását — írja Béládi Miklós —, Bujdosó Alpár például egy bűvös kocka darabjaira ragasztott apró betűs kivágatokat, megnövelve ezzel a lehetséges olvasatok számát. A nyelvi anyagot megtoldják tipográfiai és írásjelekkel, térképábrákkal, rajzokkal, „beszéltetni” akarják a sorok közötti üres teret, a vizualitást kiemelik másodlagos szerepéből, az írással egyenrangú funkciót ruháznak rá. Van ebben játékosság, „balhé” is bőven, de feltétlenül benne van a mái kor óriásira duzzadt vizuális kultúrájának hatása és kihívása is.

A jelenség, a texte-iroda- lom nem is újkeletű jelensége létezik, hat, nem olvassák, nem is fogják tömegek olvasni, mégis érdemes a figyelemre. Ahogy Béládi Miklós írja tanulmánya elején: „Lehet kikacagni őket, esetleg földhöz vágni és megtaposni a folyóiratszámot. .. — de szó nélkül nem mehetünk el mellettük."

Parti Nagy Lajos

Ingrid Bergman és liv Ullmann az őszi szonáta című filmben

Filmlevél az Őszi szonáta ürügyén

Kedves „Ny. polgári iskolai Tanár"!

Nemrégiben abban a megtisztelő szerencsében részesülhettem, hogy levelet írt egy korábbi írásom kapcsán. Ebben arra hívja fel a figyelmemet, hogy Isten helye nem üresedett meg, s erről magam is meggyőződhetek, ha felkeresek templomokat. „Igaz, léteznek nem hivő emberek" — engedi meg, kedves Tanár úr, de mint írja: „Nézetük indító oka nem egyéni meggyőződés, hanem külső ráhatás. Hasonlattal földrengésnek nevezhetném. melynek epicentruma Moszkvában van ..."

(Külön vita lehetne, hogy létezik-e egyáltalán olyan egyéni meggyőződés, ami nem külső ráhatás eredménye. „Moszkvát" sem kívánom védeni, mert teljességgel ártatlan — s különben sem szorul az én védelmemre — ebben a vitában. A hagyományosan humán műveltségű emberek — s gondolom, ön ilyen — szokták volt mondogatni, hogy a klasszikus görög kultúra már mindent kitalált. Talán nem veszi zokon, ha emlékeztetem rá, hogy az ateizmust, sőt a materializmust is.)

Mivel nézetkülönbségünk egy művészeti produkció okán bukott ki, folytatódjék hát egy másik művész gondolkodási rendszerének felhasználásával. Legyen ez a művész Ingmar Bergman. Azért választom az ő művészetét, mert annak középpontjában éppen a hit kérdései szerepelnek, s főképp azért, mert rákényszerített, hogy azzal foglalkozzam magam is, noha — mint korábban hittem — semmi dolgom a hittel. De erről később.

A svéd. Ingmar Bergmant mi filmrendezőként és íróként ismerjük, legutóbb Őszi szonáta című filmjét mutatták be, s a napokban láthatjuk majd a Kígyótojás című alkotását. Legjellemzőbb filmjeinek forgató- könyvei egy kötetben nálunk is megjelentek. (A későbbi idézetek is ebből valók.)

Ingmar Bergman egy hagyományszerető, vallásos családba született. Olyannyira vallásosba, hogy oz édesapja lelkész volt. Protestáns, természetesen. így hát feltehető, sőt bizonyos, hogy a fiatal Bergman is vallásos nevelést kapott (lásd: külső ráhatás), s az is bizonyos, hogy a felnőtt Ingmar legalábbis istenhivő volt. Erről éppen a filmjei győznek meg. A gondolkodás kiváltója, mint minden esetben, a meg nem felelés, a diszharmónia — az ellentmondások felismerése. S a huszadik század emberének — két világháború, tömegmészárlások és atombomba után — ugyancsak volt oka elgondolkodni például az isteni célszerűség tökéletes alkotásáról, Bergman elgondolkodott, és azt mondja: ha van isten, az nem lehet más, csak rút és gonosz — különben nem szabadítana a földre ennyi borzalmat, az emberekre ennyi gyűlölködést. A Trilógia első filmjében, a Tükör által hoA hit bergmani tétele

mályosan címűben a hősnő így találkozik Istennel: „Az ajtó kinyitott. Kijött rajta az Isten. Egy pók volt... Undorító és gonosz arca volt... Láttam az Istent."

De e^y pók-isten nem lehet hit tárgya, marad a kétségbeesés; a kiüresedett hit negatív lenyomata. Erről beszél a nyomorék templomszolga az Úrvacsorában, a Trilógia második részében: „Amikor Krisztust a keresztre feszítették, és ott függött a kínjai között, akkor felkiáltott: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?« Akkorát kiáltott, amekkorát csak tudott. Azt hitte, hogy mindaz, amit tanított, hazugság volt. Iszonyatos kétségek gyötörték Krisztust percekkel halála előtt. Hát nem ez volt a legborzalmasabb kínja? Az Isten csendjére gondolok."

Ilyen, krisztusi, emberi kiáltás Bergman Trilógiája is, melynek harmadik része, a Csend az „isten csendjében” szenvedő, magányos emberről szól.

De Bergman, hőseivel egyetemben nem akar belenyugodni ebbe a csendbe, a magányosságba: ha istenben nem hihet, hát hitének más tárgyat választ, a szeretetet. A szeretet lép az emberi kapcsolatok középpontjába, mint remélt megváltó erő. A Trilógia óta mást sem tesznek a Bergman-hő- sök, mint vágyakoznak a magányt feloldó szeretet után.

Mindhiába.

Másról sem szólnak azóta a Bergman-filmek, mint arról, hogy nemcsak „isten csendje", hanem — ennek analógiájára — a „szeretet csendje" is meghatározza társadalmának, benne az egyének életét. A Persona című filmben így fogalmazza ezt meg: „Hitünknek és kétkedésünknek a sötétséghez és a csendhez intézett rettentő kiáltásai a leg- szörnyűbb bizonyságai elha- gyatottságunknak és halálra rémült öntudatunknak", a Színről színre címűben pedig így: „Tudom, hogy a magányosság . . ., hogy az emberek ... bátran tűrik a magányosságot. Mint a gyerek a sötétben, aki elhatározta, hogy nem kiabál, mert attól talán még jobban fél, hogy kiabál és senki sem jön. Uralkodik magán, és csendben sir magányosságában."

Miért, hogy Bergman ily „pesszimista”? Miért nem állítja egyértelműen: a hit, legyen tárgya akár a szeretet, megválthatja az embert? Azért, mert Bergman igazi művész, nem hazudhat, sőt, nem támaszthat új hitet sem, azt állítva, hogy isten helyett a szeretet a megváltó. Nemcsak azért nem, mert az isten és a szeretet fogalma egybemosódik (főképp nem éppen Berg- mannál), hanem azért, mert rájött arra, hogy csak a bigott

vak hit nem csalódhat. A valóság dolgaira figyelő hivő előbb-utóbb feloldhatatlan ellentmondásba keveredik. Mint ahogy abba keverednek az Őszi szonáta hősei is, akik a szeretetben hisznek.

Ök is sírnak a sötétben, félnek magányosságukban. Egy vidéki parókián él, látszólag kiegyensúlyozottan a lelkész(!) és felesége, Éva. Ők gondozzák a súlyos beteg Helénát is, Éva testvérét. Éva meghívja régen látott anyját, de csakhamar kiderül, hogy ezeket az embereket nem a szeretet, hanem a gyűlölködés és meg nem értés „fűzi” össze, s a tehetetlenség. Hiszen a lelkész férj sem tud segíteni feleségén, enyhíteni kínjait. A „szeretet csendjében”, azaz űrjében, hiányában élnek.

Ráadásul mindezt a legszorosabb emberi kapcsolat, anya és gyermeke viszonylatában mondja Bergman. Nem lehetne annál kedvezőbb „terepet” választani, hogy a szeretetet megváltó erejét bemutathassa Bergman, hiszen hősei hisznek, hinni akarnak ebben a szeretetben.

De Bergman nem hisz, ezért is vádolták, vádolják dekadenciával, pesszimizmussal. Hogy nem hisz az emberben. S hogy ezzel tagadni látszik az emberi lét értelmét.

De nem, Bergman a hívők, a hinni akarók gyökértelensé- géről szól, s saját társadalmának ellentmondásairól. Hősei jellegzetesen és tipikusan polgárok; a polgári jólét anyagi gondtalanságában élnek.

Azért kerülnek ki innen hősei — túl a személyes élmények súlyán —, mert a polgárságra a legjellemzőbb az ilyen értelmű, kiüresedett „hitélet”. Hogy kétségünk ne maradjon efelől, idézzük a Szégyen című filmje kapcsán adott nyilatkozatából: „A leszálló ágon vagyunk. Lehetetlenség feltartóztatni ezt a folyamatot, amely már épp elég messzire jutott. Túlságosan elszigeteltek, rosszul szervezettek, védtelenek, ügyetlenek azok az erők, amelyek még gátat vethetnének ennek a folyamatnak. Nincs mit tenni többé — tudjuk, hogy a nyugati világ elkorhadt, és gyorsan hanyatlik." Az őszi szonáta ennek a nyilatkozatnak újbóli művészi megtestesülése.

Talán sikerült önnek, kedves Tanár úr eddig megmutatni, hogy nemcsak egyféle gondolati rendszer él, mégpedig a szilárdan istenhivő emberé, mint amilyen az öné, hanem vannak olyan emberek is, akiket kétségek gyötörnek. Bergman esetében azért, mert társadalmának hagyományos, bevett erkölcsi kategóriáit üresnek találja. S mert emiatt magányosnak látja embertársait, nem hazugságokkal vigasztalja őket, hanem tudatosítani igyekszik bennük magányuk okát.

Nagyon is tudatosan. Mert - fogadja el, Tanár úr —. nemcsak hívők és kétkedők, hanem tudók, vagy tudni akarók is vannak. Olyanok, mint Bergman. Tudásuk biztos alapja pedig éppen a kétkedés. Erről szólnak filmjei, kérem, nézze meg azokat.

ön most bizonyára furcsállja, hogy közös nevezőre jutottam az ilyesformán egzisztencialista Bergmannal, holott világról alkotott felfogásunk mégiscsak különbözik. Pedig létezik egy közös nevező, s ezért szeretem Bergman művészetét.

Ő bírt rá ugyanis annak vizsgálatára, hogy szembenézzek materialistának vallott világnézetem esetleges hitjelle- gű vonatkozásaival, általában pedig a „valamiben való hi- vés” kérdéseivel.

Mert, amit nem tud, mert éppen még nem tudhat az ember, de mégis szeretné, hogy úgy legyen, azt hite tárgyául választja. Bergmannál isten is, a szeretet is tárgya hinni akarásának. Ilyesformán sok mindenben lehet hinni: szerelemben, békében, sőt o materializmusban, társadalmi folyamatokban is.

Mivel ezek a hitek valójában léteznek, gyakorta elkövetjük a hibát, hogy hitünk tárgyát is aszerint tekintjük létezőnek. De a valóság többnyire olyan új tényeket produkál, amik ellentmondanak ennek a képnek. És ezek a tények nemcsak az istenhivőt ejthetik kétségbe. A „hivő materialista” is megzavarodhat hitében, és annak tárgyában, például egy új fizikai felfedezés hatására. E század bőven sorol erre példákat. Egyúttal arra is, hogy a „tudó” materialista be tudja illeszteni világnézetébe ezeket,

A hit létezik, jelentőségét sem akarom lebecsülni. De megtanultam Bergmantól veszélyeit is: a hitben benne rejlik a csalódás, a csalódásban pedig az el hagyatottság érzése. Az ötvenes évek egyik mellékes tanulsága éppen az, hogy a politikai gyakorlat sem építhet tartósan egy új társadalom építése során a „hitére: 1956 zűrzavara megannyi Bergman-hőst produkált, csak éppen ők nem „isten csendjétől” szenvedtek, vívódtak, hanem a „mozgalom csendjétől”.

Végül is kevés szó esett az Őszi szonátáról. De hót a vita köztünk, tisztelt Tanár úr, azon kezdődött, hogy ön csak egyféle gondolati rendszert tart jogosnak és valójában létezőnek, a szilárdan istenhivő emberét. Kérem, fogadja el, vannak kétkedők, s tudni akarók is — tanúm rá Bergman a „moszkvai földrengéstől" függetlenül is.

Bodó László