Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-12 / 100. szám
1980. április 12., szombat Dunantmt napló 3 Két iskola uralja a mezőnyt Mészáros János: Önarckép Országos középiskolai fotókiállítás A fotóművészet — hasonlóan a többi művészeti ághoz — aligha köthető életkorhoz. Van aki évtizedek szorgos tanulása mellett sem tudja elsajátítani azt a látásmódot, amellyel egy jó fotósnak rendelkeznie kell. És akad olyan fotóművész, aki a technikai tudnivalókat röpke hónapok alatt magába szívja, aztán állandó kísérletezéssel kialakítja a rá jellemző kifejezés- módot. Hogy a tehetség menynyire nem az életkor függvénye, arról a Nagy Lajos Gimnáziumban látható képek is tanúskod. hatnak. Tizenötödik alkalom, mai hirdette meg a pécsi gimnázium az országos középiskolai fotópályázatot, amelyre az idén 71 tanintézetből 180 szerző küldte el képeit. A zsűri végül 70 fotót tartott alkalmasnak a kiállításra, ezek láthatók az első emeleti folyosón. Az egyik tanteremben pedig a 15 év leg. jobb terméséből válogattak a rendezők. Érdemes ezekkel a tablókkal kezdeni a szemlélődést. Tény, hogy 15 évvel ezelőtt, 10 évvel ezelőtt is tudtak fotózni a diákok. Kevesebb ugyan a technikai bravúr, ezüstpapírt is csak egyet látni, de a kompozíciók, a témák hű tükrei az akkori középiskolások életének, gondolatvilágának. Az idei kiállítást is a budapesti Képző- és Iparművészeti Szakiskola fotósainak munkái uralják. A legtöbb tiszteletdíjat ők vitték el — teljesen megérdemelten. Szinte valamennyi fotón érezhető, hogy a gép el- kattintásakor a pillanat rögzítésén kívül valami mást is ki akart fejezni a szerző. Szombati Tibor Auljáró és Harmóni- kás című sorozatai tetszettek itt a legjobban, de említhetném Mészáros János önarckép I—III. vagy Bényei Tünde Park I—III. című sorozatát is. A képzőművészetisekkel csak a pécsi 500-as Ipari Szakmunkásképző Intézet fotósai állják a versenyt. Nem véletlen, hogy ez a két iskola nyerte el az idei pályázat fődíjait. Sági Tamás Hajrá és Győztes című iképe, Nagy Zoltán Utca és Ritzel Zoltán Szántás című felvétele érdemel mindjárt első látásra említést. A többi iskola fotósai által beküldött képek között is találunk érdekeseket, szépeket — Nagy Károly (Mezőkövesd) He- geauvirtuóz; Tukora Gábor (Kaposvár) Stop; Az út vége — de ezeket már keresni kell a sok gyengébb között. Talán érdemes volna azon elgondolkodni, mennyire fair play, ha profikat, jelen esetben a képzőművészeti szakközépiskolásokat közös pályázaton díjazzák el az abszolút amatőrökkel. Ha jól tudom, semmilyen más művészeti ág diákversenyein nem jellemző ez, kár a fotóművészetben kivételt tenni. H. J. Sanzonest a Sárváriban Ismét Karódi! — hirdették a falragaszok Karádi Juditnak, a Szegedi Nemzeti Színház művésznőjének sanzonestjét. Most mégis inkább ezt a címet írjuk e jegyzet élére: Ismét Piaf! A Karády-névazanosság csak felszín, és Karádi Judit csupán egyetlen Karády Katalin dalt énekelt el április 8-án este, az egyre kezdeményezőbb szellemű pécsi Ságvári Endre Művelődési Házban. Ragyogó jelenség, széles hangterjedelmű, megbízható hangerejű és sajátos színpadi levegőjű művésszé érett. Nem „ismét" Karádi tehát, hanem „a” Karádi Judit. így aztán sajátos, egyedi estet hallhattunk Halász Miklós szerkesztésében és műsorvezetésével. A bejelent-meghajol- kimegy konferanszié és az „alájátszó" zongorista helyett Halász Miklós — de Háry Ferenc zongorakísérő is, aki remekül érezte és játszotta a sanzonműfajt — együtt labdázott és egymásnak is játszott a műsor gondolataival, s így megemelte Karádi Judit önálló estjét. Ezek a gondolatok az énekesszínész emberi-művészi portréjáról, a manapság nálunk szegény sorsú sanzonműfajról szóltak, de kissé felemelték az ajtót a színészélet csapdáiról is. A lényeg persze mégiscsak a sanzon volt, s ebben Karádi Judit — ígéret. Szép estjén ugyanis még többet éreztünk belőle, egyelőre rejtett lehetőségeket is. Mély hangjainak ereje, szépsége például egyenesen elkötelezi a sanzonnak. Kár, hogy a régi Karády-da- lokból — talán mivel szopránnak könyvelték el — keveset mert énekelni. Azért kívánkozik az est címének inkább az, hogy „Ismét Piaf", mert a „párizsi veréb" dalaiból többet énekel és a műsorban ezekkel is aratja legnagyobb sikerét. Műfaj- megmentők az ilyen estek, különösen a Halász Miklóséhoz hasonló, pergő, szerves ötvözetű szerkesztésben, előadásban. A sanzont feltámasztani pedig — megéri! Földessy Dénes Filmjegyzet A „sabadabada',-nak az égvilágon semmi értelme nincs, hasonlatosan Claude Lelouch filmjeihez. Az értelmetlen 'betűtorlódás mégis ismerős sokhelyütt, hiszen első nagy sikerű filmjének, az Egy férfi, egy nő címűnek kísérőzenéjében szerepelt, mint a refrén „szövege”. De ha értelme nem is,’ hangulata mégiscsak volt a dallamnak és a filmnek — még ha vitatható minőségű is. A Robert és Robert című filmnek még hangulata sincs. Ez, ha másból nem, abból mindenképpen kiderül, hogy a film végén felhangzik a hí. rés, hangulatos sláger: „sabadabada, sabadabada ...” — Lelouch sem bízott e filmje hatásában, mentőövként beli Sabadabada II dobta1 hát az önmagára való hivatkozást. Pedig témája’ miatt lehetett volna még oly hangulatos, talán még olyam giccses is a Robert és Robert, mint volt az Egy férfi, egy nő. Hiszen még a séma is ugyanaz: két ember félszeg találkozása, különféle nehézségek és a boldog vég. A különbség csak annyi, hogy itt két férfi barátságának történetén kellene meghatódnunk. A fél- szeg kezdet azt is a szájába rágja a nézőnek, hogy a két Robert tulajdonképpen nősülni szeretne. De a házasságiközvetítő iroda szolgáltatásainak igénybevételével mégsem arára, hanem egymásra lelnek. Oh, beh szép. Illetve az lenne, ha unalmas nem lenne. Nem mintha a standardfilm nem az lett volna, ott azonban a történés, a jellemábrázolás és a mondani, való hiányát lehetett palástolni a hosszadalmas szerelmi jelenetékkel. Egy szép nő és egy jó kiállású férfi közreműködését egy ágyban egy darabig szívesen elnézi az ember. De hogyan pótolhatja ezt Lelouch két csúnya férfi esetében. Sehogy. Bajos ilyesformán feltupírozni az ötletet. Az űröket kabarétréfákkal próbálja áthidalni a rendező, olyanokkal, amik már vissza se köszönnék. Marad téhát a „sabadabada", amely — ha így megy tovább — lassan értelemmel telítődik meg. (bodó) Községpolitika és közművelődés Dunaszekcsön Próbál a Dunaszekcsői Művelődési Ház tánccsoportja Megtalálni a kulcsembereket • • Örvendetes együttműködés az üzemekkel, intézményekkel Mi a feltétele annak, hogy eleven, eredményes kulturális élet alakuljon ki egy községben úgy, hogy az minden réteg, minden korosztály érdekeit szolgálhassa? Ügy tűnik, figyelemre méltó példát találtunk erre Dunaszekcsőn, ahol a tanácsi irányítás sok évvel ezelőtt odafigyelt e kérdés fontosságára. Még 1961-ben kezdte el a tanács átfogó kulturális programját. Olyan komplexumot akartak megvalósítani a művelődési házra építve, amely szolgáltatásaival átfogja a község kulturális, közművelődési életének egészét. E program megszervezésénél a mai napig konkrét részfeladatokat kaptak az egyes tanácstagok és a községben működő üzemek kulturális megbízottai. 1974 fontos esztendőt jelentett ebben a folyamatban: megépült a művelődési ház új szárnya, s ezzel az épületben helyet kapott a felnőttek, a lá- nyok-asszonyok, a nyugdíjasok klubja, az ifjúsági klub, de ideköltözött 'korábbi szűkös helyiségéből az azóta szépen felgyarapodott könyvtár. Gondoltak a helyi lakodalmakat igénylő lakosságra is egy nagyteremmel, ugyanakkor helye van a színházi előadásoknak és a mozinak is. Van hol szervezni a kisebb összejöveteleket, gyűléseket, tanfolyamokat, s otthonra találnak a különféle kamarakiállítások is. Ottjártunk- kor fejeződött be a könyvtár bővítése, ahol most fogják kialakítani az olvasótermet, A hetvenes évek elején pályázta meg a tanács, s a múlt évben a majd 18 ezer kötetes állomány elnyerte a Petőfi Emlékkönyvtár címet. Háromezer ember él Dunaszekcsőn. Vagy ezren vannak, a'kik a helyi, illetve a mohácsi, pécsi, bátaszéki, szekszárdi, bá- ri üzemekben dolgoznok. Egy másik ezres létszámot tesz ki a gyermekkorú, a fiatal s egy harmadikat az idősebb népesség. Ezen túl számos kisebb- nagyobb közösséget ad a foglalkozások, az életmód szerinti megoszlás. — A legnagyobb fantáziát a művelődési ház köré toborzott különféle csoportokban látjuk — mondja a dunaszekcsői tanácstitkár, Erdei Katalin. — Ezek a csoportok, klubok élnek, jól működnek. A nagyrendezvényekre pedig a mienknél nagyobb településeken is ráfizetnek, még telt ház esetén is, noha a színházi előadásokat általában telt ház előtt játsz- szák Dunaszekcsön. Most a Pécsi Nemzeti Színházzal szeretnénk évi három előadást lekötni - a Népszínház ugyanis többször okozott csalódást az itteni közönségnek. A tanács, a népművelő, a helyi intézmények, üzemek kulturális megbízottai között örvendetes együttműködést sikerült kialakítani Dunaszekcsön. A munkatervet, az éves programot nem a népművelő találja ki, ez 'közös töprengések és viták eredménye. A „kultúrta- nács”, az asztalos ktsz, a tsz, a kesztyűvarróüzem és persze a községi tanács képviselői elmondják, mit kérnek: tanfolyamokat, kirándulást, politikai, szakmai vagy egészségügyi előadást — a népművelő pedig az összekötő szerepét vállalja. Schiszler János 1974, az újjáépítés óta vezeti a művelődési házat, (qy beszél erről a közös munkáról: — Eleve kudarcra van ítélve az a népművelő, aki mindent egymaga akar csinálni. Meg kell találnia a kulcsembereket, akik segíthetik: a tanárt, a szakmunkást, a könyvtárost, a helyi értelmiséget. Az a lényeg, hogy az emberek tudják, meg lehet keresni a művelődési házat — ahol aztán mii megszervezzük, amire szükség van, amit közösen elhatároztunk. Most még nagyobb szükség van mindenütt a ‘helyi energiák összpontosítására, hiszen szűkösek az anyagi lehetőségek. Kevesebb lett a tiszteletdíj is, a szokikörvezetők azonban így is vállalták a munkát, mint Hetényi Ádám- né például, aki három csoportot vezet a tónckörben. Sokat segít az általános iskola többi pedagógusa és a könyvtár jelenlegi vezetője, dr. Schmidt József né is. A községben lakó mintegy 80 főnyi értelmiségi a különféle előadások, tanfolyamok vezetését vállalta. Éveken keresztül folyt a községben a felnőttoktatás. E téren most nyugvópontra értek — 40 éves korig mindenki elvégezte az általános iskolát. Kevés község, város mondhatja ezt el magáról, s ez is a tanács, a művelődési ház, az iskola és az üzemek közös, összehangolt munkájának gyümölcse. — Korlátozottak az anyagi lehetőségeink — összegezi a tanácstitkár —, most ötletekkel, a helyi erőkből kell gazdagabbá tenni a község mindennapi életét a kultúra területén is. Ez pedig meghozza a gyümölcsét, hiszen ha ma olyan lehetőségeket kínálunk a lakosságnak, amiért nem kell messzire utazniuk, akkor a fiatalok jó része is ittmarad, ragaszkodni fog a községhez. Gállos Orsolya Településszerkezet Településszerkezet és életmód — ezt a címet viselte a legutóbbi Tudósklüb összejövetele, amelyben közgazdászok és szociológusok ültek egy asztalhoz egy megyei tanácselnökkel és a szóban forgó téma egyik „megszállott” író-szakértőjével, Lázár Istvánnal. Gajdócsi István nem is akármilyen megyét képviselt, hanem azt a Bács- Kiskunt, amely csaknem páratlan sikerrel és az országos „átlagtól” messze eltérő ésszerűséggel oldotta' meg a kistelepülésék problémáját. A fenti cím mögött ugyanis tulajdonképpen az a téma rejtőzött, hogy az elmúlt években hazáikban végrehajtottunk egy különben jogosnak és indokoltnak tűnő programot: a körzetesítést. Csakhogy, mint o kérdés egyik legjobb szakértője. Enyedi György közgazdász mondotta: ezt sajnos úgy hajtottuk végre, mint a kampányokat immár hagyományosan szoktuk. Vagyis sok helyütt differenciálatlanul, meggondolatlanul, ha kell — ha nem alapon. Ebből az következett, hogy sóik kisközséget mesterségesen ítéltünk 'halálra. A közigazgatás után „elköltözött” a faluból az iskola — az alsó tagozat is —, majd a többi szolgáltatás, amit összefoglalóan alapellátásnak nevezünk. A helyzet nemcsak emberi sorsokban okozott károkat, hanem gazdaságilag is 'bebizonyosodott már a tarthatatlansága. S mint Lázár István kifejtette: abban mindnyájan egyetértünk, hogy széles területeken lökni kell, a'hhoz, hogy ott a szükséges termelés is folyjék, továbbá, hogy szívesen szólunk, szívesen ítélkezünk arról, hogy mennyire nem mennék falura az emberek, például és különösképp az értelmiség: de ha elvisszük a faluról a kultúrát, még kevésbé számíthatunk orra, hogy odamenjenek, s így circulus vitiosus jön létre. Sok szó esett a vitában a ránk maradt, hagyományos — haqyományosan rossz! — településszerkezetről, az ennék nyomán kialakult életmódkü- lönbséqekről. A nérők telefonjai fellobbanó keserűségekről, indulatokról tanúskodtak. Miért az elektromos áraimban mutatkozó árkülönbség a települések között? Miért a munkáskeresetek alacsonyabb átlaga például Miskolcon, mint Budapesten? A lakásellátottság különbségei? Ezekre a kérdésekre nemigen akadt más válaszuk a szakembereknek, mint az, hogy rengeteg e téren a tradicionális elem, és sokat közülük nem lehet rövid távon megszüntetni. Ilyen — mondta ki Enyedi György, a talán tájékozatlan nézők helyett is — például a csecsemőtej -el Iá tá sban örökölt, egyébként egyetlen érvvel sem indokolható 'különbség is. Értékikategória-e a méret? Izgalmas kérdés, de a lehetséges válaszadás még izgalmasabb. élért szavaikban mindenki azt vallja: nem lehet érték, kategória. Am a gyakorlat mégiscsak azt mutatja, hogy többnyire az. Mekkora város akar lenni Kecskemét az ezredfordulóra — hangzott el a „provokatív" kérdés. * Kecskemét ma 90 és 100 ezer lakos között van, de a fejlődést nem a népességgyarapodásban látja — válaszolt Gajdócsi István —, hanem abban, hogy jól lakható, komfortos város legyen, ahol o lakosok jól érzik magukat. Ám ha malíciózus akar lenni, hozzáteheti — mondta —, hogy úgy látszik, mégiscsak azoknak van igazuk, akik a méretet tekintik mércének: fölfailják, bekebelezik a környező kistelepüléseket, s ezáltal több fejlesztéshez, más elbíráláshoz jutnak. Ismét föltehető a kérdés: értékkategória-e a méret? A téma olyan aktuális, olyan fontos, annyira összefügg továbblépésünk lehetőségeivel, hogy jellemző módon a Tudós- klub szerda esti ülését „elvágólag” kellett berekeszteni. H. E. Ismét Piaf
