Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-06 / 95. szám
1980. április 6., vasárnap Dunam ali napló 3 KÉPERNYŐ ELŐTT Katonalevelek Nem tudom, mennyien láthatták a pécsi stúdió dokumentumfilmjét, talán sokan, végtére is az ünnep koradélutánja több otthonban is lehet az ejtőző televíziózásé. Aki könnyű szórakozásért kapcsolta be a készülékét, nyilvánvalóan csalódott, de biztosra veszem, hogy ez a „csalódás" mindenkit felvillanyozott, aki a filmet megnézte. Füzes János szerkesztő és Téglásy Ferenc rendező olyan témát emeltek ki a témák rengetegéből, amely a magyar családok nagy részét közvetve vagy közvetlenül érinti, pontosabban érintette, de ebben az esetben a múlt idő könnyen, s gyakran vált át jelen időre. A második világháború időtartamának csaknem hétszeresét éltük rneg azóta, de lám, a könnyek még mindig megindulnak néhány szótól, az emlékezet érintésére még mindig elcsuklik a hang, föllobban a gyanakvás és a félelem, újraéled a csodálkozás: hogy is bír ki ennyit egy ember. A háború, amely hazánk történetében indulatok, tévedések, mulasztások, öröklött nyavalyák iszonyú tisztítótüze is volt, de az emberi tisztesség, a hősiesség, a helytállás példáit is megtermetté, értelemszerűen nem mosta egyformává az embereket. Az egyenruhás tömeq messziről egyneműnek látszik, de közelebbről szemügyre véve előtűnnek a döntő különbségek. Ma, amikor megerősödött a törekvés történelmünk valódi, vagyis árnyaltabb megismerésére és amikor a jelen számára is eljött az az idő, amikor van már szem-fül-figyelem az egyénre is, ez a film úgy nyúlt bele a katona leveleket őrző régi ládába. ahogy azt a saját kora rezdüléseire érzékeny művészetnek tennie kell. A háború egyik kevesebbet tárgyalt „epizódjáról", a végső összeomlás előtti pillanatban Németországba hurcolt magyar katonák megpróbáltatásairól szólnak a dokumentumfilm hősei. Nem hősök ők persze a szó eredeti értelmében, csak egyszerű emberek, többnyire parasztok, de legalábbis kétkezi munkások, akik egyszercsak ott találták magukat egy pokoli katlanban, ahol leégett róluk a ruha, ahol nem a holnap, de a következő perc is bizonytalan volt. s ahol valami ördögi hatalom játszott velük, annak gyanús és többnyire ért. hetetlen jelszavait szajkózták nekik tisztek és mindenféle elöljárók. Az iskolázatlan embereknek nem voltak információik, de volt ösztönük, s ez az ösztön rendszerint megóvta őket a legrosszabbtól .Ez az ösztön azt súgta, hogy a háború őrült dolog, mert a normális dolog az, ha az ember az otthonában van, szántja a földet, térdére ülteti a gyerekét és akármilyen egyszerű ételhez jut is, azt békességben, asztalnál ülve eszi meg. Az emberek ezért hát — miközben ide-oda ráncigálták őket, miközben fele súlyra so- ványodtak — folyton arra gondoltak, hogy jó lenne túlélni ezt az egész dolgot. Kosarat fontak, csikket gyűjtöttek, zsírpapírra hazavezető térképeket rajzoltak — s, mindezekkel „üzleteltek”, elcserélték ennivalóért. Nem voltak hősök, valóban nem. De gazemberek sem. Normális emberek voltak, olyanok, akikből a legtöbb van, akik nem csinálnak csudadolgokat, de akik nélkül parlagon hevernének a földek és állnának a gyárak. S akik, ha szembe kerülnek a kérdéssel, segíteni vagy elfordulni, többnyire a segítést választják, Ilyenkor se hasonlítanak a hősökre: behúzzák a nyakukat, ügyetlenkednek, szoronganak, s ha az üldözött, akit megmentettek, már másokra van utalva, fölsóhajtanak a megkönnyebbüléstől. De mondom, ők vannak többségben, ők a tömeg, a nép, amelyet megfélemlíteni lehet, de egyaránt bűnössé tenni nem. A hajdani, el nem küldött levelek írói majdnem mind ilyenféle emberek, s hogy végre róluk is beszélünk, nagy dolog, segít elűzni az árnyakat, segít végleg begyógyítani a sebeket Egyetértek a rendezővel: ,,nem a gyors ítélet, hanem a pontos elrendezés" az, amire ma szükség van, s ehhez volt adalék ez a részleteiben, szerkesztésében, ízeiben is élvezetes film. H. E. Pécsiek, csak szűkszavúan...! Az SOS-telelonszolgálat ingyen hívható Az mór bizonyos, hogy még az első félévben szaporábban kattog a telefon számlálóberendezése: Komló után Pécs város közönségét is ránevelik a szűkszavúságra. A nevelés eszköze a forint — a helyi beszélgetés három percenként kerül ennyibe majd, vége szakad hát a vége-hossza nincs traccsolá- soknak, pontosabban . .. Meg kell fizetni. Dr. Bányai Sándor, a Pécsi Postaigazgatóság Távközlési Osztályának vezetője adott tájékoztatást erről, ígéretet téve egyben, hogy az új számlálás bevezetésének pontos idejéről még számot adhatunk olvasóinknak. Volt azonban valami, amely sehogyan sem illeszthető be a képbe: vajon a Pécsett oly népszerű SOS-telefonszol- gálat ezentúl hogyan működik?-Három perc sok mindenre elegendő, meg lehet beszélni egy programot, egy randevút, el lehet dönteni egy válást vagy egy házasságot, de semmiképpen sem elegendő egy szorongó, gátlásos, kétségbeesett ember gondjainak megoldásához. Mi lesz hát? — Ezt a számot, a 12-390- et akárhonnan hívják az új számlálási rendszer bevezetése után — mondta az osztályvezető — a számláló berendezés nem működik. Nem marad tehát egy forint a SOS hívása, ingyen hívhatja bárki, akár a kétjegyű segélykérő telefonszámokat. Ha tehát nyilvános telefonfülkéből hívják a lelki segélyszolgálatot, a készülék a forintot visszadobja. És nem bont három perc után, a rászoruló a szükség szerinti időre veheti igénybe a telefont. — És még csak annyit: tudjuk és ismerjük ennek a szolgálatnak a szerepét, belátjuk szükségességét. Az új telefonkönyv első oldalán, ahol a fontosabb telefonszámok találhatók meg, ott szerepel majd a 12-390 is. Filmjegyzet Békeidő Attól a jelenettől kezdve, hogy a községi párttitkár egy nemzetiszínű és egy vörös zászlócskát, valamint egy plakátot ad a hentesnek, aki egy avas szalonnadarabba tűzi azokat, nem tudtam komolyan venni Vitézy László Békeidő cí. mű filmjét. Pedig ez a jelenet még egészen a film elején van. De bezzeg a film főhőse, - Ben- csik, a tsz-elnök „kényszervágat” egy marhát, s máris boldog á mészáros, továbbá a film apraja és nagyja — vihetik a húst kilószám. S a néző is láthatja, milyen belevaló gyerek a tsz-elnök, s mily kisszerűén nevetséges a párttitkár. Mert kérem, ilyen egyszerű a helyzet ma Magyarországon: van egypár jószándékú, becsületes, energikus, kezdeményező, bátor, a nép sorsát és a termelés hatékonyságát szívén hordó vezető, s vele szemben ott vannak az óvatos, sunyi, alattomos, önös érdektől vezérelt, szűklátókörű, kényelmes, fejbólintó, irigy tisztségviselőik. Ja, igen és a nép is, az istenadta nép, aki a háttérben csendesen iszogat és csórikál. A gunyoros hang ellenére talán sikerült azt is érzékeltetnem, hogy valóban úgynevezett égető kérdésről szól a film. Olyanról, amelyik bárhol megtörténhet, vagy éppen megtörténhetett. A történet ilyetén hi. telességét azzal is jelzi a rendező, hogy a tsz-elnököt egy valódi- tsz-elnök játssza, a járási párttitkárt is valódi járási párttitkár, csak a községi párttitkárra szerződtetett hivatásos színészt. Kérdés, hogy ha ennyire valódi minden a filmben, a témától kezdve a1 szereplőkig, akkor miért nem lett mégis hiteles a film is. Számomra legalábbis. Mert fogadjuk el, va. lóban vannak ilyen emberek, valóban megtörténhet velük ilyen eset. Minden valódi, olyan mint az életben, s mégsem vá- lik hitelessé. Talán éppen ezért. Hiányzik az ábrázolásnak az a „csalása”, ami hitelessé avathatja a valóban megtörténtet. Ezt a hagyományos „csalást" elutasítja a fiatal filmesek egy csoportja, köztük Vitézy László is. Ők dokumentumokat igyekeznek készíteni, ezért is zsúfolják tele filmjeiket ilyen valóságos dolgokkal. Csak egy vc- lami nem valóságos o valódi helyszíneken, valódi emberekkel játszatott valódi történetek közepette. Ez mago a filmkészítés: a kamera, a stáb. S iáképp a rendező, aki’ megrendezi o valóságost. Nézetem szerint a valóságot csak a valóság képes ,,megrendezni”. Pontosabban a valóság történik. Ennek rekonstruálása már nem a valóság, hanem maga a rekonstrukció. És ez még nem is baj. A valóság képéből ismerve a leképezés törvényeit — helyreállíthatja a néző magában a valóságot, A baj akkor történik, ha a valóság képe nem a valóság képeként akar fukncio. nálni, hanem az eredetije helyett. A Békeidő című film ilyen, maga lép a valóság helyébe. De mivel nem az mégsem, ezáltal válik hiteltelenné. Persze lehet, hogy bennem a hiba. Tö'bbé-ikevésbé ismerve a „maradi” leképezés törvényeit, az eddigi „csalásokat", ebben az esetben is vissza a ka ok következtetni a tényleges valóságra. Pedig ez nem leképezéssel készült. Csak azt tudnám, hogyan. Mert azt nem tudta elfeledtetni velem Vitézy László, hogy mégiscsak a moziban ülök. Bodó László Emlékezés Justus Pál íróra Hetvenöt évvel ezelőtt, 1905. április 7-én Pécsett született Justus Pál, a csak kevesek által ismert és szinte már elfelejtett társadalomtudományi író, költő, műfordító. Bölcsészeti tanulmányait Olaszországban, Bolognáiban és Franciaországban Párizsban végezte 1924— 1927 között. A tanári pályára akart lépni, de abban az időben sehol sem tudott elhelyezkedni. így pedagógus helyett a felszabadulásig kénytelen volt magán- tisztviselőként megkeresni mindennapi kenyerét. Budapesten az egyik bankban dolgozott. Mindössze húszéves volt, amikor már bekapcsolódott o magyar munkásmozgalomba, amelynek keretén belül főleg oktatási kérdésekkel foglalkozott. Ezért 1944-ben Borba deportálták. A felszabadulás után, 1945-ben a Szociáldemokrata Párt központi titkárává választották meg és ő intézte a kulturális ügyeket. 1948— 49-ben a Magyar Rádió, majd a Magyar Távirati Iroda alel- nöke lett. Szerkesztője volt a „Szocializmus" című lapnak, országgyűlési képviselőnek is megválasztották. Az MiKP és az SZDP egyesülése után tagja lett a Magyar Dolgozók Pártjai központi vezetőségének. Tevékenyen részt vett a Kassák Lajos vezetése alatt állott Munkáskör munkájában. Számos közgazdasági és szociológiai tanulmánya jelent meg a magyar és a külföldi folyóiratokban, sok politikai füzetet is írt. 1949-ben, a személyi kultusz idején, kőholt vádak alapján letartóztatták és bebörtönözték. 1955 végén szabadult, és ekkor Justus Pált rehabilitálták. Élete végéig a Corvina Könyvkiadónak a felelős szerkesztője volt. Kivette részét az „Lgyült” (1927—29), valamimtől „Munka" (1929—30) című folyóirat szerkesztéséből. Mindkettőben számos értékes tanulmánya jelent meg.. Politikai tevékenysége mellett jutott ideje az irodalommal való foglalkozásra is. Két verseskötete jelent meg. Az egyik 1925-ben „Fekete ormok alatt" címmel. Ebben még a hagyományos versformákat követte. A második verseskötete 1930-ban: „Az utak éneke" címmel hagyta el a sajtót. Ebben viszont mind a tartalom, mind pedig a versforma szempontjából már forradalmian új hangot ütött meg. A kötetben megjelent versein erősen érződik Kassák Lajos hatása. Justus Pál sokoldalú írói egyéniség volt. Nemcsak verseket írt, külföldi írók műveit is lefordította magyarra. Fordított Toller-színműveket és ezeket még a felszabadulás előtt munkás színjátszók adták elő. Fordított ■ még Majakovszkij, Gorkij, Martinov, Puskin, Sartre, Voltaire, Maupassant, Cocteau, Baudelaire, Verlain, Heine, Weitling és Dobzinszky műveiből. Lefordította továbbá Shakespeare szonettjeit is. 1959-ben pedig ő szerkesztette a „Mai francia költők" című antológiát. Versei és műfordításai mellett Justus Pál társadalomtudományi, közgazdasági és szociológiai tanulmányokat is irt. Budapesten 1945-ben jelent meg: „A szocializmus útja" című tanulmánykötete. Egy évvel később, 1946-ban ugyancsak a magyar fővárosiban hagyta el a sajtót: „A monopolkapitalizmus gazdasági szerkezete" c. tanulmánykötete. Justus Pál tizenöt évvel ezelőtt, 1965. december 28-án, a romániai Bánságban, Temesvárod örökre léhunyta szemét. Halála nagy vesztesége volt a magyar irodalomnak és társadalomtudománynak egyaránt. Születésének hetvenötödik évfordulóján Justus Pál, Pécs város szülötte megérdemelné, hogy a városi tanács Lvov-.Kert- városban utcát nevezzen el róla. Pusztai József Kiállították a komlói-sikondai városrész terveit Sikonda felé terjeszkedik Komló. A következő ötéves tervekben a 80 hektáros új városrészben 4000 lakást építenek majd fel. A terület beépítésére hirdetett országos tervpályázatra 27 tervet nyújtottak be, melyek közül a négy első helyezett művet és a négy megvásárolt tervet állították ki a komlói úttörőházban. Az Állami Tervbíráló Bizottság Megy- gyesi Tamás, és Dima András tervét részesítette első díjban, a második díjat Hajnóczy Péter munkacsoportja kapta, míg. a harmadik helyezést Róth János és munkatársai kapták. A kiállításon Martini József, a Komlói városi Tanács műszaki osztályvezetője elmondta, hogy a nyolc pályamunkát április 15-ig tekinthetik meg a komlói üzemek, vállalatok dolgozói. Véleményükre is kíváncsiak a város vezetői, ezért csoportos látogatásokkor a műszaki osztály munkatársai tájékoztatást adnak a tervekről. A beérkezett 27 pályaművet egy későbbi alkalommal a komlói Május 1. Művelődési Házban tekinthetik majd meg a város lakói. Rádió mellett. ... Egyébként nem állt volna el a lélegzetem, ha a ZALAHÚS Vállalat . derék képviselője megelégszik azzal, hogy elmondja, ennyi és ennyi füstöltsonka jut a megyének, ennyi meg ennyi pedig a fővárosnak szállítandó — öregbítve ezzel — hozzáteszem joggal! — a vállalat termékeinek jó hírnevét. De a rádióriporter kérésére azt is elmondta —, háziasszonyoknak szánt szakmai tanácsként —, hogyan kell megfőzni a húsvéti sonkát, hogy az jó legyen, jóízű legyen, hogy — s ezt már én mondom — benne legyen a nagy-magyar-húsvéti-hanguHúsvéti sonka lat. Tehát: forró vízbe kell föltenni a sonkát és annyiszor ötven percig kell főzni, ahány kiló, majd utána kiemelni a vízből és kész. Ekkor állt el a lélegzetem, és meglepetten kiáltottam feí magamban: most már értem, miért nem jó az állami főttsonka?! Miért — néha ehetetlent — sós? Miért száraz? Miért íztelenebb minta „maszek" sonka? Biztosan azt gondolja az olvasó: „Na, most jön a Rab a nagy dumával!" Igenis jövök. A sonkát hideg vízbe kell fölrakni, hogy a benne levő sófölösleg kioldódjon és a túl- erős füstös íztől megszabaduljon. Aztán ezt a — néhány percig forralt vizet —le kell önteni és csak a következő fázisban kell — valóban forró vízbe — állítani és főzni. Végezetül: a sonkalében kell kihűlnie a sonkának, hogy visszaszívja magába az ízeket és a korábban kiadott nedvességet. Elnézést, de ezt nem én találtam ki, hanem az öreganyámtól tanultam — még csak nem is saját anyámtól —, mert van egy-két dolog, amit az ember az öregektől tanul meg és adja tovább, ha akad, aki odafigyel rá. Ez azért lényeges, mert a a húsvéti sonkának megvan a maga szertartása és hangulata, fűződnek hozzá — ha úgy tetszik — szokások, amelyekre hosszú évek múltán jó visszaemlékezni. A nagy kerek és lapos kosárba — amelyet zsenge tavaszi fűvel bélelt ki — sonkát, kolbászt, tojást rakott, és nagyszombaton besorolt a hajnali misére igyekvő sokaságba — erdőn keresztül vezetett az út a szomszédos falu kis templomába, az asszonyok fejükön cipelték a kosarat, cipőjüket pedig a vállukra vetették, amit csak a templom kapujában húztak fel csupasz lábaikra — a férfiak fekete ünneplőben, nyakig gombolt fehér ingben feszengtek, frissen borotválva, a zakó kiöblösödött zsebében otellóval és nohával töltött borosüvegek vártak sorsukra, és ezek az istentelen férfiak a templom előtt félrevonultak, várva a mise kezdetét, amelyen persze nem vettek részt, csak az öregebbje, akik érezték, hogy már ideje megismerkedni az Úrral a nagy találkozás előtt. . . Mise után a pap megszentelte a Három-négy sorba egymás mellé rakott kosarakat, sonkát, kolbászt és egyéb húsvéti eledelt, szólt az orgona, kék füstje volt a tömjénnek és az asszonyok cérnahangon énekelték el a szép húsvéti dalokat . . . Mikor aztán a falu népe hazatért, nagyanyám is begyújtott a nagykatlanba, az üstbe kútvizet öntött, bele a két sonkát, a többit meg hát, ugye, már tudjuk . . . Mindezt csak azért mondtam el, mert bár a húsvéti sonkafőzés nem nagy ügy, de nem is nagyon egysze'rű dolog. Mellesleg jó öreganyám is zalai volt, régebb óta mint a ZALAHÚS. De hát ez sem lényeges. Rab Ferenc
