Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-27 / 115. szám
DN HÉTVÉGE 8. MŰVÉSZET 1980. ÁPRILIS 27. Bondarev: A part Minek mondjunk mást, mint amit érzünk? Az ember vállal egy várost, ott él. Ha színházba megy — ott megy színházba. Többnyire. Jön a föladat: írni arról, amit o színház bemutat Kritikát? Talán. Újabban a kritikához papírt is követelnek, minősítést, bizonyítványt. Jogosítványt, ha úgy tetszik: valahonnét egy pecsétes papírost, hogy jogom van véleményt mondani. Nemrégiben levelet is kaptam, nem színházi kritika, más kritika után: honnan veszem a jogot, hogy véleményt alkossak? Akik a műsort csinálják, azoknak van jogosítványuk. Nekem van-e? Pecsétes papírosom persze nincs. Nem tudom, van-e értelme, hogy mindenhez ezt kérjünk, hogy mindent betáblázzunk, megszervezzünk, lemerevítsünk. Csak azt tudom, hogy Fábry Zoltánnal értek egyet, a stószi remetével, aki már 1926- ban így írt egy sértett félnek (megjelent Fábry Zoltán válogatott levelezése, 1916—46): „Abban a pillanatban, amikor kritikát írok, nem ismerek barátot, istent, testvért. írok, ahogy érzem. Ha fáj, nem törődöm ve. le. Ez a kritika. Mint katonáék- nál a szolgálat... És csak így lehet igaz. Vannak helyzetek — mikor a köztünk lévő ellentétek adják a kritikát. Mentalitás- különbség. Ennyi az egész. De rosszakarat — soha." Mármost: megnéztem a Pécsi Nemzeti Színház előadását, Bondarev A part című regényéből azt a színházi bemutatót, amit Kazán István írt át, alkalmazott színpadra. Ismerem a regényt: jó regény, becsületes regény, új hangú regény, a szab. vány háborús ábrázolások után vagy közepette új hangot ütött meg, az őszinteség, a szókimondás, a dolgok lényegéig lemenő igazmondás hangját. Arról szólt, hogy az ember az ember, hogy egy német lány és egy szovjet tiszt körött lehetett igazi szerelem is, hogy a hősök nem mindig győznek látványosan, néha meghalnak idő előtt, néha felőrli őket az élet rájuk nehezedő súlya. Néha meg nem tudnak kész válaszokat adni az eléjük tornyosuló kérdésekre, mert végső soron a hősök is — emberek. A halál nem válogat, nem törődik sem az elhivatottság, sem a mindenáron élni akarás — sokszor elaljasító — érveivel. A halálnak az érvek nem számítanak. Az életnek talán igen. Ebből a regényből írt színművet Kazán István, s állította színpadra Pécsett. A színlap tanúsága szerint azért, mert a regény nagy hatást gyakorolt rá. Miért? „Sokszínű jellemek, igazi konfliktusok, valóságos helyzetek, drámai szituációk sora teszik izgalmassá a témát. Számomra a cím: A PART —szlm. bolikus jelentőségű. Valamifajta megosztottságot, valamifajta kettészakítottságot Is jelent, hiszen ahol a part végződik, ott valami más kezdődik” — írja a rendező. De mi az a valami más? Ne kérdezzük, erre nem kapunk semmiféle választ az előadásból. Még arra sem, mi is az a part, hol van ez a part, mit választ ketté ez a part. Kapunk azonban egy szokványos háborús „sztorit”, amely többszörös keretjátékba ágyazva jelenik meg, a gyengébbek kedvéért foltos-terepszínű tapétával bevont díszletfal előtt. A stilizált egyenruhás katonák ól. tál eljátszott események mögött vetített képek mutatják az eredeti (?) jeleneteket, amelyek annyiban különböznek a színpadon zajló képektől, hogy ott valódi (!) egyenruhát viselnek a hősök, s mögöttük nem a terepszínű tér, hanem egy csomó bútor, ablak, ajtó stb. látható. Szintén a gyengébbek kedvéért Ezek az egykori események dupla keretjátékba ágyazva jelennek meg, a hamburgi — a múltat fölidéző — keretbe és az otthoniba, amely se nem viszi elő. re a drámai eseményeket, se nem ad hozzá művészi élményben semmit. Ha én felkészületlen, semmiféle előzetes információval nem rendelkező színházi néző vagyok, ugyan mit tudok meg ebből az előadásból? Hogy a háborúkért egész népeket felelőssé tenni nem lehet. (Tudtam ezt eddig is? Tudtam.) Hogy mindamellett a második világháború — német és szovjet oldalról legalábbis — gyógyíthatatlan sebeket okozott. (Tudtam ezt eddig is? Tudtam.) Hogy az emberi sors temérdek véletlen eredője. (Ezt is tudtam.) Hát akkor mit adott nekem, a nézőnek ez az előadás? Érthetetlenül csúf díszletet, érzelgős, nem-tudni-miért belekerült zenét, vegyes színészi játékot. Egy drámai csomópontoktól sterilen mentes, vagyis nyúlós, emiatt — mondjuk ki: — unal. más történetet Sokszínű jellemek, drámai szituáoiók?... Még a legmarkánsabb jellemeket Galambos György és Lukács József valósították meg, de nem azért, mert „sokszínűek”, hanem azért, mert legalább jellemek voltak: egyikük a mindig gyanakvó, merev, békülni sose képes szovjet hajdani-katona, másikuk az élelmes, élni akaró, morális aggályokkal nem terhelt, vagyis életszerűen erkölcstelen katona szerepében. A többiek? Ki így, ki úgy tehetsége, jó szándéka szerint megoldotta a szerepét. Bemutattak valamit, amit harmadnapra elfelejt a néző, vagyis történt valami, de „nem történt semmi”. Tudom, hogy jobb lenne azt írni: tisztességes szándék, színvonalas megvalósítás, izgalmas mondanivaló. De nem tehetem. „Ez a kritika." Minek mondjunk mást, mint amit érzünk? Lehet, csak „mentalitás-különbség. Ennyi az egész. De rosszakarat — soha.” ' HWMIigJWHB—MBBrnm Inkább talán egy kis szomorúság. Hallania Erzsébet ■■■■■■■ Fürtös György: Kerti plasztika Fejlődés a képzőművészetben A Baranya megyei tárlat megnyugtatóan objektív metszetét aidja a megyénkben élő alkotók mindennapi munkájának. Ez a koncepciójához most szigorúan ragaszkodó zsűrinek is köszönhető. Minden ilyen stációnál joggal tartanak igényt elemző kritikára. Művész és közönség egyaránt. Ezúttal a kiállítási anyag sugallja azt a dialektikát, amivel adekvát leírhatjuk vizsgálódásunk pontosított eredményét. A tárlat kiállított darabjainak és egészének esztétikailag kedvező hatása váltja iki legkövetelőzőbb hiányérzetünket. Kevés a plasztika. Ez nem lebecsülése a látható alkotásoknak. Trischler Ferenc „bronzképei” nemrég már oda. figyelésre késztettek. Most is gyönyörködtetnék. Az Álom és Farsang kisméretű keretezett relief, öntörvényű művek. A téma és az anyag látszólag régebbi korba utalja. A kidolgozásban ókori technjkai elemeket vélünk felfedezni. Az ösz- szehasonlítás még.is mai. Soltra Elemér ,,in memóriám” érmei, a műfaj élvonalába tartoznak. Az intellektuális művész hosz- szan érlelt gondolatainak eredményei. Az az érzésünk, hogy amit a Radnóti- és az Einstein érem mond, azt mi is tudjuk, csak még nem mondtuk ki soha. A kiállítás, „a tárlat” komolyságát nem veszélyeztetik Kertészti Ágnes színes játékai. örülünk, hogy itt láthatjuk Beton játszóplasztiikáit és a két Szivacsjátékot. Derűs foltok, a színeiben amúgy is vidám anyagban. Irigyelhetjük azt a játszóteret, ahol ezeket felál. Irtják. Farkas László Szózata egyenértékű újrafogalmazása hajhatatlan „mintájának". Zenében találkozunk néhány si. keres transzponálással. A művész itt megtalálta „a bölcsőben, a koporsóban, a keresztben és lepelben" azt a kulcsot, amelyik minden fogékony leiket épp olyan észrevétlenül nyit, mint híres „eredetije". Az Uitz 1925 tisztelgés a nagy előd emlékének, ‘amely városunkban érthetően élőbb mint máshol. Tudom, az iparművészet körébe tartozik, mégis itt említem meg, hogy Uherkovich Ágnes bútorai tetszettek a legkevésbé. Semmi olyat nem találtam bennük, ami indokolná szerepeltetésüket. Ezt akkor is állítom, ha ismerem konkrét helyükön betöltendő funkciójú, kát. Az a szikra hiányzik, amelyik műalkotássá tenné a 'berendezési tárgyakat. Külön kellene foglalkozni a kerámiákkal. Oka van, hogy nem teszem. Az egyik, hogy a Fürtös- bútorok példázzák a műalkotáshoz szükséges többletet. A másik ok a most kiállítók itt látható műveiben rejlik. Ezek szerint a kerámiában beszélőé, tünk „pécsi iskoláról”. A Zsol- nay gyárat, mint közös műhelyt véve alapul, és ezen túlmenően, olyan közös stílusjegyek, amelyek az egyéniséget nem, hogy nem csorbítják, hanem kibontakozni segítik és hotáro- zottabbá teszik. Példa rá R. Füzesi Zsuzsa, Knoll Éva, Molnár Sándor és Pattantyús József „egymás mellett" szereplő alkotása. Nem zavaró, sőt megint tetszik Pattantyús Abla. ka, amit már a közelimúltban láttunk. Felfedezzük Molnár Jelet hagyni című tányérját, ahol az anyag és a megörökített, a formáiba öntött életcél különleges találkozása adja a művészi élményt. R. Füzesi úgy formálta a Harangokat, hogy mozdulatlanul is csengenek. Fazekas őseikhez hasonlóan kialakították azokat az ismertető jegyeket, amelyek mindenhol és mindenkor megkülönbözteti őket. Ami a textilművészek gobelin alkotásait látva meggyőződéssé válik, hogy él és dolgozik egy pécsi műhely. A nagyszerű rendezés jóvoltából a nagy terem fő helyén láthatjuk R. Fürtös Ilonától a tudás fáját. Nagyszerű mű. A nagyvonalú szerkesztés, az aprólékos kidolgozás egésze és részletei •kiforrott művészegyéniségről tanúskodnak. A visszafogott színek tompa ragyogása is mutatja a klasszikus szépségért megszenvedett művészi emberséget. Másik alkotása a József Attila: ősz, csak annyi extravagáns elemet hordoz, mint a mű, amelyik ihlette. Zs. Kovács Diana a Szabadulás című gyapjúgobelinnel szerepel. Élénk színeinek formába rendezése egy derűs egyéniség fegyelmezettségéről szól. Bicsár Vendel Jelei nekem semmit nem jelentettek. (Jel I—II.) Az üres nagyméret nem szuggerál. ta a kevés szavú em'ber 'bölcsességét. A gobelinekben is felismeHhetőnek tartom, akár a neves szőnyegszövő műhelyek alkotásaiban, a minőséget fémjelző kizárólagosság jegyeit. A grafikai anyag egyenetlensége tartogatja a legnagyobb meglepetést Rétfalvi Sándor élményszámlbo menő hét ceruzarajza, a Szobortervek József Attila verseire, magas rangot biztosít ennek a műfajnak. A költő gondolatainak ‘ mélyét megmutató ceruza láttán erősödik a hiányérzet: szobrászról van szó — hol a szobor? A tömeg kőbe komponált sokasága mindent fel tud mutatni o vers gondolataiból. Sorolhatnám a Maimát, a Kései siratót — méltóak a versekhez. Hibátlannak találom még Lantos Ferenc Vi. szonylatok I—V. sorozatát. Weöres: Négy korál-jából a II-,ban találok irodalmi párjára, ahol a homlok, drágakő és láng szavaik a „lakik és emelkedik” állandóságában variálva teremtik a maradandó szépet. Itt azonosak a négyzetek, ívek és színek. Játékosan változik, mennyiségét és helyét tekintve o fekete-piros. A részletek modorossága ellenére szép Bérces Gábor Illusztráció egy megírandó versciklushoz I—IV. című sorozata. H. Barakonyi Klára litográfiáiból tetszett az Emlék egy utazásról, de a Munkásmozgalmi emlékmű még oly kesernyés humorát nem tartom időszerűnek. Pinczehelyi Sándor Sertés II. című szerigráfiá. ja nagyszerű példája a kevés eszközzel sókat mondó jó műnek. A Magyar kenyér és Csillag szimpatikus indulatai, nem plakáton, inkább egy felszólalásban érdemelnének helyet. Horváth Dénes Meleg- hideg háború A, B, C című sorával szintén közvetlenebbül politizál, mint áhogy a mű. alkotás elbírná. Valkó László olyan elvont témákkal foglalkozik, amelyek meghaladják erejét. Az egyszerű és konkrét felől indulva elkerülhetné az itt-ott fellelhető utánérzéseket. Saját mondandójához meg kell találnia egyéni előadásmódját. A festészet anyagának méltatását, nem véletlenül hagytam a végére. Léhet indokolatlan nosztalgia, hogy a régi „nagy szalonok" történelmi helyét a festők és festményeik jelölték ki. Tudom, vannak az erőgyűjtésnek is külön törvényeknek engedelmeskedő időszakai. Mégis több festményt vártam. Amit láttam, az tetszett. Akik az utóbbi két évben festett képeikkel szerepelnek, erős hátországot sejtetnek. BiValkó László: Időmetszetek zse János magateremtette hagyományához joggal ragaszkodva a folyamatosságot is képviseli Mecseki erdőkben című szép vásznával. Lebegő színek, mozgó kontúrok — de a hegyen vagyunk. Haraszti Pál Falusi emlékének mozgalmassága egy szín tónusaival maradéktalanul fejezi ki az „emlék, emlék voltát is”. Erdős János fehér felületeit az egyéni- tett textúra „színezi". Nehogy üres manirrá váljon! Az Irt memóriám húsvét és az Egy esztergályos emlékére bizonyítja, hogy a formai hasonlósággal a látszólagos egyezést éppúgy közvetíti, mint a képek különböző felépítésével a humor és fájdolom árnyalatait. Altorjai István csak a Natalival és a Kredenc tálaló méretével tud újszerűt adni. Gellér B. István Kép I., Kép II. című alkotása hansúlyozott derűjével élénkíti a kiállítást. Dürer emlékére nemtelen anyagával, parlagi megoldásával nem illik egyik művészhez sem. Alkotóhoz sem, „címzetthez" sem. Kolbe Mihály képei egyszerűségükkel tűnnek ki. Tetszik a1 visszafogottság. Az élményt is érezni a művek mögött, Simon Béla képei nemcsak technikájúikat tekintve keltik az elkésettség benyomását. P. Kovács Júliánál az érzelmi töltést nem pótolja a dekoratívnak mondható „posztpoentilista” festési mód. Kelle Sándor érdekessége több nyugtalanító kérdést sugall, mint amennyi megnyugtató választ ad. összefoglalva, ismét az öröm az első érzés, ha a Tárlat egészét végiggondoljuk. A kollektív birtokos öröme: mennyi szép értékünk van. A másikban a köszönet létrehozóinak. Együttesen a maradandó gazdagság élményével búcsúzunk. Körösi Pál Farkas László: Szózat
