Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)

1980-04-27 / 115. szám

1980. ÁPRILIS 27. KULTÚRA DN HÉTVÉGE 7. Portré az életút közben Próvicz Lajos (balról) egy tanácskozáson Právicz Lajos IS000 kőtáblából álló királyi levéltár Az eblai ásatások szenzációs eredményei Hívom telefonon, tegeződünk, egykor ő is újságíró volt. Csak nem akartok már elparentálni, hiszen dolgozom tovább? — Kis szomorúságot vélek hang­jában felfedezni. — Nekem csak a lábammal van baj, nem az agyammal. Hát persze, Právicz Lajos, a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat titkára ugyan január 1 -tői nyugdíjban van, amennyi, re azonban egészsége engedi, továbbra is dolgozik. Korábbi munkájából néhány fontos fel­adat elvégzésére a TIT főtitkára is, a Megyei Pártbizottság is megkérte. Még megvalósíthatja régi ál. mát: Harkányban olyan sza­badidőparkot létesít a TIT, ahol az üdülőhelyen évente megforduló 3 millió ember a fürdésen, az evésen, a pihené­sen kívül művelődési lehetőséget is kap. Lesz itt könyvtár, kiállí­tások, felszerelnek csillagvizs­gáló távcsövet, a természet, és társadalomtudományok tucat­jaiból kaphatnak ízelítőt az ér­deklődők. Azt szeretné Próvicz Lajos, hogy aki betér majd a szabadidőparkba, fél napig ne tudjon onnan kimenni. A pénzt már megszerezte, több mint 9 millió forint van erre. Nem le­het kétséges, nincs olyan ta­karékosság, amelyben ez ész- szerűtlennek tetszene. S aztán a TIT könyvkiadásá­ért is továbbra is felelős ma­rad. Még megemlít néhány dol­got, amit majd továbbra is csi- •nál, vidám kék szemeit nézem, tulajdonképpen kissé tekinté­lyes termetével hihetetlen élet­erőt, optimizmust sugároz, öt- venhét esztendős. Nem mindegy ugyan, hogy ül a széken, érszü- kületes lábát kényelmesen kell elhelyezni, de már rég elmúlt a sokk, amelyet a kórházban érzett. — A gyökerek meghatározók — mondja Právicz Lajos. Beszé. lünk a szülőkről, gyermekkorról, s mindketten érezzük, hogy a tényeket nem lehet olyan szá­razon leírni, hogy a történet elkerülje o sok tízezer hasonló riport buktatóit. Hát persze, hogy munkásszülők gyermeke, s ő is 15 évesen kezdte a mun­kát, mint megannyi társa. A ma- kárhegyi villasoron ma is meg tudná mutatni, mely házakhoz hordta huszonnégyesével a tég. lát a segédek keze alá. Aztán o Kari könyvkereskedő kifutója volt, ott szerette meg a köny­vet. A mázsás papírbálák sem tudták úgy kimeríteni, hogy es­te vagy kora hajnalban a köl­csön vett könyveket ne olvasta volna. Tizenegyen voltak testvérek, öten nőttek fel. Hiába volt a népiskolai végbizonyítvány ki­tűnő, a csermajori mezőgazda, sági szakiskolába csak a szor­galmas gyereket ismerő neves pártfogónak köszönhetően vet­ték fel. ötvenhárom tanuló, a traktoros, aki egyben a gépész és boltos is volt, és a béresgaz. da 650 holdon mintagazdaságot teremtett. Az innen kikerülő mezőgazdasági szakmunkások később mindenütt megállták he. lyüket. Právicz Lajos először a Bara­nya megyei Állattenyésztési Egyesülésnél kapott munkát, in­nen aztán újabb és újabb ál­lomások következtek, újból és újból tanult, mígnem a bara­nyai szövetkezeti mozgalomban dolgozott — szervezőként. Föld­művesszövetkezeteket alapított, aztán a hajdani szentlőrinci já­rásban több beosztásban dol­gozott, az első gépállomás szer. vezésében is részt vett ebben a járásban. Akkoriban nem ment megle­petésszámba, ha a tehetséges munkásfiatalokat egyik napról a másikra korábbi munkájukkal homlokegyenest ellenkező be­osztásba helyezték. Právicz La. jós egyik pillanatról a másikra újságíró lett, bár akárhol is dol­gozott. a népművelést mindig munkája szerves részeként tekin­tette. Az ötvenes évek elején a szigetvári járásban gépállo­más-igazgató lett. Egy eszten­dő alatt az ország egyik' leg­jobb gépállomásának járó ki­tüntetést vehette át. Aztán csi­kókat nevelt Szentegáton, majd szakszervezeti titkárként meg­alakította az almamelléki népi együttest. Ezt követően a MEDOSZ Baranya megyei Bi­zottságának szervező titkára volt. Itt érték 1956-ban az októberi események, amelyek ismét gyö­keres fordulatot hoztak életé­ben: 1965. november 4-én, a szolnoki rádió után, a meszes! torony alatt, vállán géppisztol­lyal, egy amatőr magnetofon mikrofonjába olvasta be a For. radalmi Munkás-Paraszt Kor­mány közleményét. A Pécsi Rá. dió vezetőjének nevezték ki ez­után. Fontos tervekről álmodott, amelyből a német nyelvi adást meg is valósította. Életének kö­vetkező állomása: a megyei pártbizottság agitáoiós és pro­pagandaosztályának vezetője, innen politikai főiskolára küld­ték ... Negyvenévesen az Ok­tatásügy Kiváló Dolgozója ki­tüntetést kapta. Még azonban kissé vissza kell nézni: 1961. április 12-én a me­gyei pártbizottság első titká­rának szobájában 11 munkakör közül kellett választania, ami­kor a rádió bemondta, hogy Gagarin a világűrben kering. Ekkor ismét a szakszervezeti mozgalom kulturális nevelési te­rületén vállalt felelős munka­kört. Tovább mélyült a kapcso­lata a munkásművelődéssel. Nagy lehetőséget kínált 7—8 év múlva az új gazdaságirányítási rendszer küszöbén, amikor a TIT-be hívták. Ügy érezte, bi­zonyos fokú autonómiát élvez, alkotni lehetett. 1968-ban a közgazdaság összefüggései iránt óriási érdeklődés nyilvánult meg, miként a tudomány szinte minden ága a közérdeklődés központjába került, a TIT tö­megméretekben volt képes eze­ket kielégíteni. Életszerűen tud. tak válaszolni a miértre, ho­gyanra. Az értelmiség hallatlan szellemi energiákat mozgatott meg, a természet, és társada­lomtudományok népszerű mű­helyeit hozta létre. Egy régi TIT-munkatervet ke­res, mögötte benézek a szek­rénybe. A piros dobozos kitün­tetések sorát látom és nagy ha­lom gyógyszert. Huszonegy ki­tüntetést számolok, talán fel is sorolnám, nem engedi. Azt mondja: az ember ha arra vál­lalkozik, hogy egész életét ott dolgozza le, ahol született, bi­zonyára nagyon sok barátot szerez magának. Számára a legújabb kitüntetés Is az volt, amint az újból megszólaló Pé­csi Rádióban barátok, ismerő­sök, elvtársak felismerték a hangját, s azt mondták: ez a Právicz Lajos hangja, most már nincs baj. Egyet mutat mégis: a „Bugát Pál” emlékérem a legmaga­sabb szakmai kitüntetés. Az ezért járó pénz is gyógyszerre ment és mégis tele van tenni- akarással, ismét és ismét hajtó, gatja: mennyi mindent kell még tennie ... Lombos! Jenő A közelmúltban egy olasz archeológia! expedíció kiásott az Aleppótól délre mintegy 60 kilométerre fekvő Tell-Mardikh homokdombjáról egy eddig a legrészletesebb történelemköny­vekben is csak néhány sorban megemlített Ebla nevű ókori helységet. Az ásatás több szem­pontból is rendkívüli eredmé­nyekkel járt. Óriási levéltár Az ásatások eredménye volt egy kb. 15 000 kőtáblából álló királyi levéltár megtalálása, összehasonlításul közöljük, hogy Assurbanipol ninivei könyvtára mintegy 22 000 kő­táblából állott és hogy az eb­lai archívumi jelentőségében az amarnai és a marii levéltárak­kal vetekszik, márpedig ezek anyaga felfedezésük idején az ókori történelmi ismereteinket forradalmasította. Az eblai kőtáblák sumér ék- írással íródtak részben két nyel­ven, sumerul és eblaiul, rész­ben csak eblai nyelven. Az eb­lai nyelvet sikerült megfejteni és megállapították, hogy közeli rokona az amoritának, mely Hamurabi óbabilóniai népének nyelve volt és előfutára a ká- naáni dialektusoknak, amelyek magukban foglalják az ugariti, föniciai-kánaáni és héber nyel­veket. Ótestamentumi nevek Régen vitáznak azon, hogy a bibliában említett Szodoma és Gomorra helységek léteztek-e, vagy a pusztulásukról szóló egész történet csupán a hívek okítására szolgáló mese. Ezt a kérdést az eblai kőtáblák egyér­telműen tisztázták, mert azok­ban Damaszkusz, Bejrút, Biblosz és Gáza városok mellett Szodo­ma és Gomorra is meg van em­lítve, ezekről szóló jelentések is találhatók a táblákon. Rendkí­vül érdekes, hogy a kőtáblákon a személynevek közül olyanok is szerepelnék, mint Ab-ra-mu (Ábrahám), E-sa-um (Esau) Sa- u-lum (Saul). Egy eblai király, aki i. e. 2300 körül uralkodott az Ebrium nevet viselte, mely rendkívül hasonlít a Genezisben szereplő Eber névre, aki Noé­nak lett volna késői utóda és az araboknak és zsidóknak őse. Az eblai táblákból kitűnik, hogy az egykori Ebiához egy Ur nevű város is tartozott, mely közel volt magához Ebiához és így semmiképpen sem azonosít­ható a sumér Ur városával. Áb­rahám Ur városából való, szár­mazásának történelmi magja tehát valószínűleg nem az ak­kor még Perzsa-öbölbe folyó Euf rátesz mellett fekvő sumér Ur, hanem minden bizonnyal az egykor Ebiához tartozó — mai Szíria területén virágzott egyko­ri Ur város. Eddig is sok törté­nelmi ismeretbe ütközött a su­mér Perzsa-öböl melletti Űrből való vándorlás elképzelése. A 'korábbi elképzelés az volt, hogy a héber nyelv egy ara- meus dialektusból ered és a zsidóknak Kánaánba való be­nyomulása után a kánaáni nyelvvel való keveredés útján jött létre. Ez tehát egy nyelv változását, illetve nyelvcserét tételezett fel, melynek ellent­mondott az, hogy a viszonylag régebbi bibliai szövegek mu­tattak aránylag legkevesebb arameus hatást. Sőt azok ha­sonlítottak legjobban az egyko­rú kánaáni-föniciaihoz. Az eb­lai 'kőtáblák vizsgálata megerő­síti azt a nézetet, hogy téves volt nyelvcserét feltételezni, ha­nem a héber nyelv is Ebla kör­nyékéről ered és az eblai nyelv­nek — mely mint említettük az amoritának (ammuru közeli ro­kona) — utóda. H JHVH (Jahveh) Istennév eredete Két nagy, egymástól csaknem fél ezer évvel eltérő népvándor­lást ismerünk, amelyben a résztvevők — ósemita nyelven beszéltek. A 'korábbi az amori- ta (ammuru) vándorlás volt, melyhez tartozott többek között a Hamurabi-féle óbabilóniai birodalom megalakulása, és amelynek következtében kerül­tek a hasonló nyelven beszélő népcsoportok a Földközi-tenger partjáig. Ma már azt kell felté­telezni, hogy ezzel a vándorlás­sal kerültek a kánaániak és a héberek is az egykori Kánaán területére. Eddig az volt az ural­kodó nézet, hogy a héberek a későbbi arameus vándorlással, az i. e. XIII, század tájékán ke­rültek erre a területre és ezt a felfogást tükrözi a Deut 26. fe­jezetének ötödik verse is, mely a zsidók származásáról azt írjo: „Vándorló arameus volt az apám". Ez azonban nyilvánvaló mássa I ha ngzó-felcserélődésen olapult, melyet a biblia össze- szerkesztésénél követtek el, ami­kor az ammuru vándorlás em­léke már régen elfelejtődött, de az arameus vándorlás még eléggé ismert volt. Tudnunk kell. hogy a biblia eredeti szö­vegében csak mássalhangzók szerepelnek, így ammuru csők „m,r"-nek, az arameus, azaz aramu pedig „rm’’-nek volt ír­va. Az összeszerkesztés idején nem értették, hogy mit akar az „mr” jelenteni, és ezért írtak nyilván helyette „rm"-et, amely a magánhangzók beírása' után arameusnak olvasandó. Úgy véljük, hogy ezt a kérdést is el­döntötték az eblai kőtáblák, mégpedig az ammuru eredet javára. A tudósok eddig úgy hit­ték, hogy a JHVH más­salhangzókkal jelzett héber istennév (Jahveh) a zsidók­nál az egyiptomi kivándor­lásig, tehát közvetlenül az ókori héber honfoglalásig ismeretlen volt és a zsidók valószínűleg o Sinai-félszigeten hozzájuk csat­lakozott nomád kennitáktól (Jet- ro) vették át és mindaddig is­tennévül a régi sémita Él szót használták. Az eblai kőtóbió- kon azonban 'keresztnévvel ösz- szekötve egyaránt szerepel az Él és a Jahveh rövidítéséül szolgáló Jah szó. Pl.: Gabri-él, és Gabri-jah, melyek mindegyi­ke azt jelenti magyarul, hogy „erősségem Isten”. R hurriták ás a hikszoszvándorlás Az már edig is ismert volt, hogv Ebla közelében hurriták éltek. Erről a népről tudjuk, hogy az Ural-tóji grammatiká­val rokon, aglutinációs nyelven beszéltek. A hurriták marjani néven ismert indo-európai nép­réteggel együttélve, s a közeli sémita népelemeket is maguk­kal sodorva, magját alkották az úgynevezett hikszoszvándor- lásnak. A hurrita népek csalá­di és örökjogát a- nuzi ásatá­sok kőtábláiból ismerjük és o bibliában az ősatyák idején lejátszódó sok eddig érthetetlen szokásról derült 'ki, a nuzi ása­tások után, hogy azok oz egy­kori hurrita jogszabályokon ala­pulnak. Elképzelhető, hogy a héberek ősei a hurritákkal vér- ségileg keveredve a hikszosz­vándorlás egyik hullámában ke­rültek Egyiptomba és amikor a* bennszülöttek a hikszoszokat ki­űzték, kényszerültek elhagyni azt, s ez lenne az Exodus törté­nelmi magja. Az eblai ásatások tehát tör­ténelmi és kultúrtörténeti vo­natkozásban ismereteinket rend­kívül kiszélesítették, és sok min­den eddigi ismeretlent megma­gyaráztak. Sajnos, a kőtáblák legnagyobb része még nincs megfejtve, lefordítva, ez a mun­ka még évtizedekig fog tartani és minden bizonnyal további érdekes kultúrtörténeti vonatko­zásokat feltárni. Dr. Glöckner György A turonyi csata (II.) Kossá Dániel Peczeltől kapott megbízása alapján már május­ban szervezi a gerillacsapatát. Először a volt honvédelmet sze­di össze, akikből már május kö­zepén Mitterpacher Gusztáv siklósi lakos, honvéd százados vezetésével összeáll a fegyve­res csapat. összeköttetést keres és talál Noszlopy Gáspárral, akinek el­ismeri felsőbbségét. Június 1. utón kapcsolatuk rendszeressé válik. Értesíti és felhívja Dráva- vidék falvainak vezetőit, hogy akik az önkéntes csapathoz kí­vánnak csatlakozni, siessenek hozzá a Szilasba. Június elején már ura Ormánságnak és 2-án Bökh József drávapiski jegyző személyében árulót küld Kapos­várra Noszlopyhoz. Bökh a csá­száriak uralomra jutása óta je- lentgette a környék haladó ve­zetőit. Feljelentette Munkácsit, Nagy Sándor drávacsehi lel­készt, Tóth Ferenc adorjási lel­készt, a rádfalvai bírót és má­sokat. Kossá az alsó részek felkelé­sét a felszabadító haderő Du­nántúlra érkezésére alapozta, melynek érkezését bizton állí­tották. Kossá azonban nem hitt a híreknek, hanem saját embe­reit küldte a Duna felé és Tol­nába. Kémei visszatérte előtt rendelte el mégis a felkelést és június 9-én, Kossá testvéröccse Kossá Károly szerint is, amikor Vajszlába ért, reggel már két­ezer em'ber volt az utcán. Kossá Károly elmondta, hogy egy is­merős egyik éjszaka felzörgette, hogy Perczel csapatai átkeltek a Dunán és siessen bátyjához, s ennek azonnal eleget is tett. Induláskor már Vajszlóban kétfelé vált a sereg. Egyik az Ormánságon ment végig, a Hid. vég—Kémes—Harkány útvona­lon, a másik Páprád—Cinderi- bogádon keresztül a szentmár- toni—diósviszlói hegyvonuiat mögött Garéba, és még aznap este, 9-én a turony—szalántai erdőben állást foglaltak. Útköz­ben hozzájuk csatlakoztak az útbaeső falvak felkelői Vajszló- tól—Harsányig az egész alvi­dék, Garéig a hegyvidék. Biz­tosítókat küldtek a „Páli Ré- hez”, nehogy váratlanul meg­lepjék a sereget Megszállták a sótai (Turony—Csarnóta kö­zötti útvonal) részt és magát Turonyt. A sereg nagyságát Gracza György négyezer főre becsülte, Markovics németi plébános öt­ezer főre, és Szántó István ak­kori turonyi lelkész szintén több ezer emberről emlékezik meg. Az e'>nség számát Gracza György náromszázra, míg Mar­kovics több százra teszi, akiknek néhány ágyújuk is volt. A bevá­gott, védelemre előkészített pont Komlós-völgy, Turony és Csar­nóta felé bevezető útszakasz kö­zött fekszik. Magas partok által szegélyezett mély szakadék. A felkelés hivatalos vezetői a felkelt falvak bírái, papjai, ta­nítói. Vezérei: Kossá Dániel, Mitterpacher Gusztáv, Tóth Fe­renc adorjási lelkész, honvéd­tiszt, Munkácsi Albert, Répási, akiről közelebbit nem tudunk. A had többsége Kossóval a Tu. rony—Szalánta közötti erdőben maradt, az országút védelmére Mitterpachert állították, míg Ré­pási a csarnótai hegyoldalon egy pince-présház körül helyez­kedett el valamennyi felkelővel. Fegyverük a honvédeknél lé­vő néhány kováspuskából, vas­villából, „vágó- és szúrófegy­verből”, baltából állt. Június 10-én délelőtt, vasár­nap Kossá írásban felszólította a turonyi bírót, hogy veresse félre a harangokat, mert szór­ványos lövöldözést hallottak. Délután olyan hatalmas, ritkán látott zápor zúdult a környékre, amelyben eláztak a lőszerek és az emberek is. Négy körül a honvédek elhagyták állásaikat és elvonultak. A felkelők még a Komlósvölgyben egy ideig tartották magukat, de mivel is­mételt segélykérésükre választ nem kaptak, ők is elhagyták he­lyeiket. Tehát a tulajdonképpen túlerőben lévő felkelők ütközet nélkül meghátráltak és felad­ták állásaikat. Kossá Noszlopyhoz írott je­lentésében a turonyi csatát ille­tően sem sebesültet, sem halot­tat nem jelent. A németi plébá. nos huszonöt halottról ír. Mégis talán a Szántó István turonyi lelkész anyakönyvének első lap. jaira írott eseményeket vegyük hitelesnek, aki leírta, hogy a granicsárok ellenállás nélkül özönlöttek a faluba, elfogták a bíró legény fiát, aki éppen ha­rangozásból tartott hazafelé. Ugyancsak elfogták Gájer szol. gabírót, aki békítő szándékkal tartott feléjük, majd lövöldözni kezdtek, két idős turonyit és há. rom hídvégi felkelőt megöltek. Köz'ben feltörték a pincéket, ki. mentek a faluvégre és amikor nem találtak már felkelőt, Gá- jért és a bíró fiát Is összelövöl­dözték. Tehát az áldozatok szá. ma hét fő lehetett. Éjszakára égett az egész fa­lu, a nép a hegyekbe menekült és onnan nézte falujának pusz­tulását. Kossá Károly visszaem­lékezésében írja, hogy még Bo. gádról is látták az éjszakában a falu tüzének fényét. A csata elmaradásának okát Kossá jelentéséből úgy ítéljük meg, hogy mivel a visszatérő kémek sem a Duna felé, sem Fehérvárig nem találtak felkelő, de felszabadító csapatokat sem, a vezérkar rászedettnek érezte magái), fölöslegesnek tdrtcitta a vérontást, szélnek eresztette csapatait. A menekülők egy cső. portjára, akik között Munkácsi és Kassa is jelen volt, még Szentmiklósnál rácsaptak a Pécsről kitörő császáriak, mire elszéledtek. A vezérek közül Kossának és Tóth Ferencnek Kaposváron át sikerült néhányad magukkal Ko­máromig feljutni és a városba bekerülni, majd a vár feladása után menlevelet kaptak. Mun­kácsi férfi testvéréhez Tengőd­re menekült. A komáromi vár feladáso után Kossá Jászkisérre ment és jegyzősegédi állást vállalt, majd Siklósnagyfaluban élt egy ide­ig, végül pedig Bissén három­negyedrész telket vásárolt és mint földművelő élt 1866. októ. bér 24-én bekövetkezett halálá­ig. Tóth Ferenc pedig vissza­ment adorjási eklézsiájába, ahol a későbbiek során sem há­borgatták. .. K ovács Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom