Dunántúli Napló, 1980. április (37. évfolyam, 91-118. szám)
1980-04-26 / 114. szám
erősödjék a szocializmust építő nép Ivasivka Mátyás „ars poeticája" FIIMIE6YZET Huszonöt év a karwagyi dohogón A hatvanos évek közepén láttam először vezényelni Ivasivka Mátyást A keszthelyi Helikonon egyik délután a pécsi Nagy Lajos Gimnázium férfi vokólegyütte- sét dirigálta. Álltak a fiúk a Balaton Múzeum lépcsőjén': sötét ruho, csókarnyakkendő. A felnőttes „propeller^’ mosoly, gásra késztetett. A karnagy gyors lépésekkel ment középre. Útba ejtette a zongorát, egy akikardot ütött le, s szinte még meg sem állt, amikor már szólt a kórus. A többi karnagy hosz- szosan bíbelődött a hangadással, pöcögtették a hangvillát, dúdolás, zengetés... A közönség sokszor előbb átvette a hangot, mint az énekkar. Ivasivka mozdulatai energikusak, gyorsak és pontosak voltak. Azt hiszem ez jellemző rá nemcsak vezénylés közben, hanem az életben is. Máskülönben hogyan is jutna ideje nyolc zenei együttes irányítására? A legkülönbözőbb fesztiválokon, külföldi és hazai turnék alkalmával aratott szép sikereket a Nagy Lajos Gimnázium kórusaival és Orff-együt- tesével, a Janus Pannonius Óvónőképző Szakközépiskola leánykarával és zenekarával, a pécsbányatelepi Kodály-férfi. Ikarrai, az áfész Janus Pannonius női karával. Negyven helikoni aranyérem, rádiós nagydíjak, finn, dán, svéd hangver- senykörút, két nagylemez, kitüntetések. Olyan zeneszerzők küldtek számára műveket, mint Stravinsky, Britten, Orff, a svéd Widestrand, az erdélyi Szabó Csaba és Birtalan József, a ha. zaiak közül Kodály, Karai, Til- lai... És közben mintegy ezer ismeretterjesztő előadás, rádiós műsor, szakcikk. Zenekritikák, népdalgyűjtés, szakmai konferenciák Budapesten, Moszkvában, Tuniszban. Mindez amellett, hogy Ivasivka Mátyás 1957 óta a Nagy Lajos Gimnáziumiban — egykori iskolájában — ének-zenét tanít. Kórust 1955 óta vezet. Az az érdekes, hogy nem is akart zenetanár lenni. Biológiatanára - később kollégája —, Sá- vay László ösztönzésére orvosnak készült, de aztán mégis a Zeneművészeti Főiskola pécsi tagozatára jelentkezett. Ennek elvégzése után Párkai István Apokalipszis most Dzsesszkoncertek Baranyában, dzsessz-hétvége Nagykanizsán karvezető iskoláján A-kategó- riás karnagyi képesítést szerzett. Próbáltam már találgatni, mi lehet Ivasivka Mátyás pedagógiai, zenei sikerének a titka. Most, hogy az általa leskiccelt rövid életrajzot nézem, eszembe jut egy emlék: Kolozsváron, a Fellegvárból néztem a várost egy kora őszi napon. Iskolás- gyerekek csoportja tódult a mellvédhez. Egy idős tanító vezette őket. ,,Gyermekek! Eme város itt alattunk az igazságos Mátyás király szülővárosa, a magyar történelem jeles színtere ..." A gyerékek mukkahás nélkül, én megigézve hallgattam. Székelyudvathelyiek voltak. Ugyanezt az adni vágyást érzem, amikor Ivasivka vezény. li valamelyik kórusát. „Anyai ágról székely tanítók voltok elődeim” — írja, s így a párhuzam talán nem egészen véletlen. Sokan féltik, hogy a rohanás, a néha túlzottnak tűnő vállalás nála is a minőség rovására megy. Ezt egyelőre nem érezni, igaz, iszonyatos energiájába kerül a színvonal tartása. Reggel héttől már próbát vezet a gimnáziumban, s gyakorlatilag az összes estéje foglalt. A családja — feleség, három lány — így csak a hét végén találkozik vele, ha éppen nincs valahol fellépés. S ez így megy huszonöt éve. — Muszáj többet vállalói, kevesen vagyunk. A jó szakemberek körül többen kidőltek, más megyébe is „exportálunk” karnagyokat, annak kell hajtani, oki még bírja. Az biztos, hogy •maximálisan igyekszem kihasználói az időt, nálam nincs késés a próbán — mondja. — Követelményeket támasztó, tanítványaimmal nem atyáskodó, szigorúan következetes karnagy és tanár kívánok lenni. Mindeneken azonban süssön át a tanítványaim, ének-zenekari tagjaim iránti megbecsülés és szeretet. Ez az „ars poeticám.” H. J. A z elmúlt hetet kis túlzással akár a dzsessz ünne. pi hetének is kikiálthattuk volna itt Dél-Dunántúlon, olyan rend'hagyó dzsesszesemények tanúi lehettünk Pécsett és Mohácson, s a Vili. nemzetközi dzsessz-hétvégén Nagykanizsán. A Baranyában turnézó Inter Jazz Sound tagjai mindenekelőtt magával ragadó egyéni játékukkal szolgáltak rá a sikerre. A Pécsi Ifjúsági Házban, a Pollack Mihály Műszaki Főiskolán és a mohácsi Bartók Béla Művelődési Központban rendezett koncerteken Lakatos Antal érett szakszofonjátékában gyönyörködhettünk. Vladimir Horunzsij szovjet zongorista ki. váló felkészültsége, Jack Gregg amerikai bőgős ötletgazdag muzsikálása és Kőszegi Imre feszesen mértéktartó dobolása mindhárom koncerten elragadtatta a közönséget. A szűnni nem akaró tapsok, az egyéni játék elismerése mellett az imp- rovizatív muzsika varázslatát hirdették. Az idén rangos nemzetközi fesztiválnak adott helyet Nagykanizsa. A három napig tartó rendezvénysorozat szemmel láthatóan a műfajilag is letisztult értékek bemutatására vállalko. zott. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a koncerteken csupán bizonyos irányzatok kaptak helyet. Sokkal inkább az úgynevezett tiszta dzsessz gyökereiből táplálkozó, vagy éppen az improvizációs szabadsággal élő, azt korunk komolyzenéje felől megközelítő, a műfaji korA híre után most maga a film is megérkezett: ilyesmi gyakran megesik világszerte. Az Apokalipszis most híre és érkezése azonban a reklámszakemberek alapos érdeklődését kell hogy kiváltsa: a készülő film „felvezetése”, a leendő nézők tudomására hozása tökéle. tesebb mestermunka, mint maga a film — mindkettő Francis Ford Coppola munkája. Eddig is megesett, hogy egy filmet készülésének nehézségeivel reklámoztak, hogy például Liz Taylor csak igazi Iátokat bátran átlépő, a jó zene egyetemességét hangsúlyozó színvonalas produkciók. Érdekes módon szinte teljesen eltűnt a rock, és háttérbe szorult az „old timer” muzsika. A nosztalgia'hufláim viszont ismét felszínre hozta a „bebop”-ot, s o mezőnyt uraló modern swing és blues mellett megszólalt — áttételesen — a népi muzsika is. Kiváló előadók, szólisták és együttesek fémjelezték a fesztivált. A viszonylag kevés magyar mellett (Deseő Csaba, Tresch Mihály, Jávori Vilmos, Kőszegi Imre, Lakatos Antal, Pege Aladár szólisták, valamint Kovács Andor és Szabados György együttese) népes külföldi muzsikusgárdának tapsolhatott a mindvégig zsúfolt (néha már túlzsúfolt) házas koncerték közönsége. Benny Bailey amerikai néger trombitás, Jack Gregg amerikai bőgős, Fritz Bauer osztrák és Vladimir Horunzsij szovjet zongorista, F. Oznec török dobos, és a Párizsi Jazz Kvartett. Pénteken Voja Brkovity jugoszláv gitáros, Alberto Zuckerman mexikói zongorista, a bolgár Veszelin Ni- kolov kvintett és a fesztivál jogos párjaiként ünnepelt Jeremy Steig fuvolás — Eddie Gomez bőgős amerikai duó szombaton: a jugoszláv Impuls Együttes a szombati jam ses- sion-en, a tallinni Jarmila Saar- salu együttes és a kiváló zongoravirtuóz Rein Ranap vasárnap délután aratott osztatlan sikert. Bornemissza Géza Zenekari hangverseny S tílusra és zenei fajsúlyra nézve egyaránt különböző művek kerültek egymás mellé a Pécsi Filharmonikus Zenekor legutóbbi bérleti hangversenyén, melyen Breitner Tamás, az együttes vezető karnagya vezényelt. Dvorak Három szláv tánca a népszerű szimfonikus irodalom gyakran hallható, kedvelt darabja: lendületes, jól sikerült előadása ezúttal is meghozta a várt sikert. Kár, hogy . a dinamikai skálo bizonyos pontján túl a zenekar hangzása veszített szépségéből. Hasonlóan történt Bizet L'Arlésienne-szvitjében is. Az első tételt indító nagy vonós- zenekari unisono, és néhány későbbi vonós-részlet oz erőltetett hangerő miatt hangszínben eltorzult. Azért volt ez feltűnő, mert ugyanakkor a halk részek, például a III. tétel bensőséges-áhítatos ko- rálszerű zenéje nagyon szép, egészen eszményi hangon szólóit meg. Végig jók voltak a fúvósok: tiszta harmóniáik, hajlékony szólóik nagyban hozzájárultak e darab sikeréhez. Mint a negyvenes-ötvenes években keletkezett magyor művek legtöbbje, Kadosa Pál II. hegedűversenye is nehezen talál utat a mai hallgatóhoz. A konzervatív ízlésűek- nek túl modern, a mai zene híveinek túl hagyományos. Ráadásul o nyelvezet bizonyos hasonlósága mindenkinek Bartók zenéjét juttatja eszébe, azzal viszont nemigen állja az összehasonlítást. Pedig Kadosa Hegedűversenye századunk magyar zenéjének jelentős alkotása. Az est szólistája, Kovács Dénes meg is tett mindent, hogy ezt bizonyítsa. A zenével mélyen azonosult, sok szubjektív elemet is tartolmazó játéko a darabnak a hagyományokhoz közelebb álló oldalát hangsúlyozta. Előadása középpontjába a hangzás szépségét és a dallamosságot állította, ezáltal a mű lírai karaktere emelkedett ki. A tapsokból ítélve ezen az esten a hallgatóság szívét legjobban César Franck Bán- ky József szólójával előodott Szimfonikus variációi hódították meg. Bánky József hosszú évek elmélyült munkájával tökéletesen beledolgozta magát a késő romantika zenéjébe; bámulatos természetességgel és biztonsággal mozog ebben a világban. A tudatos zenei formálás és az ihlet szerencsés találkozása jellemezte játékát a Franck- darabban éppúgy, mint a ráadásként megszólaltatott Chopin Asz-dúr prelűdben, A zenekar Breitner Tamás biztos kezű irányításával jó színvonalon látta el mindkét darab kíséretét. Ez — különösen a Kadosa-koncert rendkívüli nehézségeit tekintve —, igen nagy teljesítmény. Dobos L. arany ékszereikben volt hajion, dó eljátszani Cleopátrát. Régi szép idők! — mert mi ez ahhoz képest, hogy a Pentagon megtagadja a segítségét Cop- polótól, s ő, szegény a Fülöp- szigeti hadsereg helikoptereire szorítkozhatott. Megtehette, mert ez a hadsereg ugyanolyan amerikai hadianyagot használ, mint amit az amik használtak Vietnamban. Vietnam: e sokat szenvedett országot is bevonják a reklámhadjáratba. A maga szerénységével Coppola kijelenti: „A film nem Vietnamról szól, ez maga Vietnam. A háború maga volt az őrület. Ugyanúgy, mint az Apokalipszis most filmre vitele. Ugyanúgy csináltuk, mint az Egyesült Államok a háborút. Túl sokan voltunk, túl sok volt a pénz, túl sok a technika." (A különbség csupán annyi — tehetnénk hoz. zá —, hogy Coppolának vissza, térült a befektetett erkölcsi és anyagi tőkéje.) Az idézet pontosan fedi a filmet, így hát az egyszerűség kedvéért azt is vitathatjuk. A tartalmát természetesen, s nem a mondatok szerkezetét. Miképp a film szerkezetével sem lehet bajunk: pontos, jó formát ad a tartalomnak. De, ha el is fogadjuk, hogy a film maga Vietnam, mégiscsak hoz. zá kell tenni: Vietnam, az amerikai oldalról. Legfőképp annak az amerikainak az oldaláról, aki elvesztve ezt a háborút őrültségnek, egy ország, a támadó átmeneti tudatzavarának minősíti azt, ami ráadásul túl sóik embert, pénzt és technikát kívánt. Ezt az őrültségjelleget kívánja bizonyítani a film: ahogy Willard kapitány elindul a dzsungelbe, hogy eltegye láb alól az őrült Kurtz ezredest, a vele történtek egyre álomszerűbbek lesznek, véqül teljesen irracionálisak. Coppola valóban levezeti tételét, hogy ez a háború maga az őrület volt. Hogy szándéka tudatos volt, vagy a megrettent ember humanizált tévedése — nem tudom. De hogy Amerikának a Vietnam ellen viselt háborúja jól és pontosan megfogalmazható célokért — s nem őrültségből — történt, az bizonyos. Vietnam stratégiai helyzete, az ott található antracit, ón és olaj, az USA akkori belpolitikai helyzete éppen elég, amerikai szempontból racionális okot jelentett a Vietnam elleni háborúhoz. Coppola egy kicsit (?) hasonlít ahhoz az ügyvédhez, aki gyilkos védencének úgv szeretne felmentést kieszközölni, hogy őrültnek nyilváníttatná. Szomorú, hogy az Amerikában készült, Vietnam-témájú filmek közíl még mindig az övé a leghatásosabb. (bodó) KÉPERNYŐ Régi tárgyak L áttom a Tereferében a Budapest különféle pontjain ottfelejtett, elöregedett, megporosodott-ko- pott régi lámpákat. Néhányat, mert sokat leszedtek, kicseréltek, modernizáltak. Emezek valószínűleg véletlenül maradtak a helyükön, kikerülték őket, mert nem voltok útban. Most özönlenek a nézők levelei: nézzék meg itt is, ott is, fényképezzék le, milyen szép, milyen kár volna érte... De nemcsak lámpák voltak, voltak kapubejáratok, fríz-maradványok, szobrocskák, ablakkeretek, sőt ablakok is, díszesen mintázott, metszett régi. üvegek, amelyek valóban csodával határos módon maradhattak meg az ostrom, a bombázások, az évtizedek sokféle vihoraiban. De félig kitörve is, porosán is, piszkosan is hirdetnek valamit: az emberi kéz ügyességét, az emberek környezetszépítő tevékenységét. Sőt, ezen túl a múltat is őrzik, kőbe, üvegbe, fába, vasba zárva. Mit lehet kezdeni ezekkel oz ittfelejtett régiségekkel? Mindegyikük talán nem is képvisel értéket, ha az értékek mibenlétét a papírformák szerint, a régi begyöpösödött „tárcaszemlélettel” értjük. Ha nem műemlékek tehát, mert az erre hivatott szervek nem minősítették annak. (Nem minősítették annak, mert a minősítésnek is megvannak a maga szabályai, s ami szabálytalon, azt gyakran hajlamosak vagyunk elvetni, kidobni, félresöpörni, hogy ne zavarja meg o rendet. . .) Vagy művészeti szempontból nem védett, védelemre szoruló alkotások — amit megint egy másik ,,tárca” dönt el, természetesen a saját szempontjai, a saját szabályai szerint Hát akkor micsodák? Tárgyak, omelyek egyszerűen csak szépek. Tárgyak, amelyek egyszerűen csak régiek. Tárgyak, amelyeket egykor odaállítottak, arra a helyre, mint egy tölgyfát, egy temetőkeresztet, egy emléktáblát. Emlékeztetnek vagy csők gyönyörködtetnek, mindegy. Elvenni őket onnan, bezúzni, összetörni, elpusztítani - miért? Kár értük, mondja1 az utca embere is, s egyre sűrűbben mondja, mert elmúltak azok az idők, amikor a puszta élet vagy a puszta kenyér meg- őrzése-megszerzése elvonta figyelmét a haszontalan régi tárgyokról. A régi tárgyak tényleg haszontalanok, ha útjában vannak az embernek, mert az ember siet, rohan, éhezik, izzad, de mihelyt lassíthat, mihelyt jóllakott, mihelyt sétálni indul egy ráérős vasárnap délután, mindjárt meg-megtorpan egy ilyen régi lámpa, kapufélfa, ablak fölé ültetett kőszobor előtt és elcsodálkozik: lám, milyen szép. A dédapja jut-e eszébe, aki yvegesmester volt, első sze. reime, akivel egyszer régen megállt egy szép szobor előtt, a városa, amelyben leéli az életét — mindegy. • Ezért csodálkozom, hogy mindenütt az egész országban miért tombol ilyen nagy erővel a szánó ló-lebon tó-pusztító-,, rendcsináló" tevékenység. Hiszen ma már a magyar állampolgárok nagy része külföldön is járt, megcsodált olasz meg görög romokat, európai régi városkák apró házait, megőrzött sikátorait. Hazajőve elmesélgetik: az igen, ahogy az olaszok,... a svájciok. . . az angolok! És azután kiadják a bontási rendeletet egész utcasorokra, háztömbökre. Törik a régi metszett üveg, reped a kőszobor, tűnik el az .utolsó műhely, az utolsó kút, az utolsó ódon kis utca .. . Miért? H. E.
